Az Európai Parlament belügyi főigazgatóságának belügyi politikákkal, költségvetési ügyekkel foglalkozó főosztálya által közzétett jelentésnek sokkal keményebb reakciót kellett volna kiváltania nemcsak az euroképviselők, hanem az állam- és kormányfők részéről is, akik októberben újabb csúcstalálkozón vitatják meg, mit lehet még kezdeni ezzel a minden eresztékében recsegő-ropogó Európával.

Itt elolvashatják a jelentést.

Egy minimálisan jóérzésű logika szerint

nemcsak az Európai Bizottság tervezői csapatainak kudarcát kellene elismerniük,

de azt is, hogy ők maguk sem tudták (vagy akarták tudni), hogy az európai adófizetők pénzének tényleg eredményeket kellett volna hozniuk, az ünnepélyes szavakon, terveken, agendákon vagy nyilatkozatokon kívül.

Mekkora összegekről van szó?

„Az Európai Bizottság 2015 utolsó hónapjaiban és 2016 elején példátlan módon egy több mint 10 milliárd eurós összeget, az eredetileg erre szánt összeg több mint kétszeresét mozgósította a menekültválságra adott válaszként és a leginkább érintett országoknak nyújtott támogatásként, új koordinálási és együttműködési keretet biztosítva a nyugat-balkáni országoknak, új partnerséget kezdeményezve Törökországgal és új struktúrát, az európai határ- és partvédelmi őrséget javasolva. Az összes megtett lépés ellenére továbbra is nagy bizonytalanság marad a menedékkérők jelentős beáramlásával és a jelenség gazdasági hatásával kapcsolatosan” (kiemelés tőlem – a szerz.).

Ez van. Így van. De ennél még súlyosabb, hogy úgy tűnik, ez így is marad, tekintettel arra, hogy az utóbbi időben hallott minden ígéret és kötelezettségvállalás ellenére – többek között az állam- és kormányfőktől a különféle formális és informális összejövetelek alkalmával – teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy legalább most, 2016 végén rendelkezzünk az illegális migrációval kapcsolatosan egy szakszerű európai valószínűségi és kockázati elemzéssel, ami alapján aztán meg lehessen hozni a jövőbeni politikai döntéseket és ebből következően megfelelő költségvetéseket lehessen ezekhez hozzárendelni.

Ilyen elemzés nem létezik, így aztán az Európai Parlament jelentésének készítői – ártatlanul és őszintén – kijelentik, hogy

„nem lehetséges megbecsülnünk, hány új menedékkérő és migráns várható

a Többéves Pénzügyi Keretből még hátralévő években (vagy azután), mert ez több tényezőtől függ, mint amilyen a helyi, például szíriai, illetve ebből következően a térségbeli első belépési pontnak számító országokon belüli helyzet vagy Törökország képessége, hogy menedékkérőket fogadjon be a területére”.

Ha nem létezik ilyenfajta becslés (és úgy tűnik, nem is terveznek ilyet), akkor felmerül egy logikus kérdés: milyen kritériumok alapján kérnek pénzeket és az európai költségvetési források átstrukturálását? Hiszen erről van szó: a különféle költségvetési fejezetekbe tartozó programokra szánt forrásokat átirányították a szakirányú szerveknek és ügynökségeknek, de – említi a jelentés – „az EU-költségvetés más fejezeteiben (mint amilyen a kohéziós és a mezőgazdasági politika) szereplő forrásokat átirányították, hogy megbirkózzanak a helyzettel”.

Az egyetlen kézenfekvő és hihető válasz az, hogy a költségvetési forrásokat aszerint irányították át, ahogy egyre súlyosabbá és kiterjedtebbé vált a helyzet és – ez egyáltalán nem elhanyagolható – ahogy egyre keményebb, egyenesen kétségbeesett reakciók alakultak ki a közvélemény szintjén. Ennek megfelelően, említi az Európai Parlament jelentése, „2015-ben nyolc pótköltségvetés volt, hogy az EU költségvetését az új helyzetekhez igazítsák… Ezen kívül, mindezeken felül, a 2015. évi 5. és 7. sz. pótköltségvetésekkel októberben bemutatták a 2016-os Általános Költségvetés módosítására vonatkozó 2. levelet és aztán azt elfogadta a költségvetési hatóság is… mely tartalmazza azt a rendelkezést, mely szerint 1,380 millió euróval kell megnövelni a költségvetést… a menekültválság kezelésére vonatkozó azonnali lépésekre… plusz 1 milliárd eurót a Törökországgal kötött megállapodásban szereplő 3 milliárdos csomagból”.

Ezáltal, európai adófizető hölgyek és urak, tudniuk kell,

hogy a 2017-re vonatkozó becslések szerint a migrációra, a menekültekre és a biztonsági válságra adott válasszal kapcsolatos „belügyi lépésekre” 3 milliárd eurót szánnak, a „menekültekkel/migrációval kapcsolatos kiadások” fejezetre 2,2 milliárd eurót, „ennek jelentős része a migráció igényeivel, például a csatlakozás előtti eszközzel kapcsolatos, mely a menekültek számára Törökországban létrehozó létesítmények kialakításával összefüggésben nő”.

De még ez is nagyon kevés, állítja az Európai Parlament, „a helyzet komolyságára való tekintettel”, és azt javasolják, hogy a jövőben növeljék a tagállamok hozzájárulását és maximálisan tegyék rugalmassá a jogi előírásokat, hogy a válságokra adott válaszként gyorsan felhasználhatók legyenek a meglévő források. Ezért nagyon oda kell figyelni arra, ami a jövőben ránk vár, és a következő csúcstalálkozókon zajló vitákra és döntésekre, ugyanis a záró következtetésekben a következő megjegyzés szerepel:

„Az alapvető döntés problematikája az, hogy a kiegészítő összegeknek az EU-tól vagy a tagállamoktól kellene-e érkezniük és ez azoktól a politikai döntésektől függ, melyeket a kormányzati irányítással vagy migrációval, a külső határok védelmével, a menekültekre és az EU-n belüli szabad közlekedésre vonatkozó politikával kapcsolatosan kell meghozni – és ennek alapján lehet határozni a pénzek elköltésének legmegfelelőbb csatornáiról”.

Ezzel a jelentéssel alapjában véve az a legfőbb gond, hogy mivel – paradox módon – nagyon őszinte és a tények szintjén rendkívül helyes,

megmutatja, hogy pontosan milyen mélységes hiba generálja a jelenlegi európai félelmeket és bizonytalanságokat:

matematikailag hibátlan módon jelzi, mire költik a pénzeket és mire mennek majd el ezek a jövőben, nem végezve el ezzel párhuzamosan az európai adófizető pénzéből finanszírozott minden egyes költségvetési kötelezettségvállalás hatékonyságát a terepen.

Azért úgy gondolom, feltétlenül el kell indítani – legalább ebben az elemzési szakaszban – azt a folyamatot, melyre az európai vezetők Pozsonyban ígéretet tettek, vagyis a polgárokhoz közelebb kerülve hitelessé kell tenni Európát. Csakhogy, gondolom én, már rég túl vagyunk a kötelezettségvállalások és ígéretek szakaszán, Európa polgárai pedig tényleg megérdemlik, hogy – például – e tanulmány második részét is láthassák, melyben országról országra bebizonyítják az európai tervezés és az ekkora beruházások hasznosságát.

Ha nem? Akkor nagyon is elképzelhető, hogy tovább nő és egy adott pillanatban, ilyen-olyan formában ki is robban az európai állampolgárnak ez a bizalmatlansága azt illetően, hogy saját gondjait, óhajait és elvárásait tényleg figyelembe vették és – konkrét módon – válaszokat adtak azokra.

Hiába vannak tervek, lépéscsomagok és formális kötelezettségvállalások, ha az európai polgár nem látja majd gyorsan, oszlopokra bontva az ebben a jelentésben felsorolt kiadásokat, a bizonyítékokat arra, hogy ezek statisztikailag jelentős megoldásokat hoztak, ami mindnyájunk védelmét illeti egy épp többszörös roham alatt álló Európában, melyek közül az illegális és megfékezhetetlen migráció a legfontosabb.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.