Itt van ez a fotó, amely bejárta a világhálót: Simona Pop, az aranyérmet nyert román párbajtőrcsapat tagja Rióból két nyelven köszönte meg a szurkolást városának, Szatmárnémetinek (ráadásul a magyar felirat az első). A város polgármestere, Kereskényi Gábor pedig jelezte, javasolni fogja az aranyérmes olimpikon díszpolgárrá választását.
Simona Pop gesztusa – normális körülmények közt – teljesen természetes, hiszen Szatmár multietnikus, kétnyelvű város. Természetes, de nem megszokott: Simona Popnak ezért jár a kalapemelés. Ez az üzenet tökéletesen illeszkedik az olimpia szellemiségébe, a népek közti „hídverés” eszméjébe is.
Erről a fotóról eszünkbe juthat egy másik, hasonló szellemiségben fogant – és voltaképpen ugyanolyan természetes élethelyzetet ábrázoló – fénykép. A két koreai tornászlány, Li Un Dzsu és Hong Un Dzsong szelfijéről már most sokan azt mondják, hogy a riói olimpia jelképe lehet.
Hogy miért? Mert egyikük dél-, a másikuk pedig észak-koreai. A két fiatal lány, az „ősellenségnek” számító országaik közti konfliktusról tudomást sem véve, vidáman beszélgetett és fotózkodott egymással Rióban. Mi sem természetesebb ennél, mondhatnánk, de vannak, akik óvatosan figyelmeztetnek: a közös szelfi által közvetített üzenet nagyszerűsége ellenére (vagy épp azért), az észak-koreai lány megütheti otthon a bokáját.
Akárhogyan is legyen: valami ilyesmi lenne a sokat hangoztatott olimpai eszme lényege, mint amit ez a fotó közvetít.
És ha van valami, ami nem kompatibilis ezzel az eszmével, akkor az alábbi fotó (forrás: ynet.co.il) által megörökített mozzanat.
A fénykép azt a pillanatot „kapta el”, amikor Iszlam El Sehabi egyiptomi dzsúdós a mérkőzés után nem hajlandó kezet fogni győztes versenytársával, Or Sassonnal – mert az izraeli.
Az egyiptomi sportoló egyébként korábban fenyegetések özönét kapta otthon, arra az esetre, ha tatamira merne lépni izraeli kollégájával szemben. Az Izrael-ellenes nézeteiről is ismert egyiptomi dzsúdós végül mégis kiállt, és veszített. A játék utáni szokásos kézfogást azonban elkerülte: az izraeli sportoló ismételt próbálkozására sem nyújtotta a kezét.
Az arab-izraeli konfliktus amúgy is rányomja a bélyegét az olimpai játékokra: a libanoni sportolók például nem voltak hajlandók ugyanarra a buszra ülni, mint az izraeliek, egy szaúdi cselgáncsozó pedig nem állt ki – nálánál gyengébbnek tekintett – mauritiusi ellenfelével szemben, mert a következő fordulóban egy izraeli versenyzővel kellett volna pástra lépnie.
A riói olimpiából remélhetőleg mégis inkább a román párbajtőröző és a koreai tornászlányok példája marad meg számunkra.