Hölgyek és urak, esküszöm, ez nem egy szenzációhajhász cím. Nem hiszem, hogy bármelyik bulvárlap – akármennyire merész vagy élénk képzelőerejű lenne is – kitalálhatna egy ilyen címet egy tényleg szuperérdekes kérdésnek. Ez a tankönyv tényleg létezik, múlt héten mutatta be az Európai Adatvédelmi Felügyelő (EDPS).
Két dokumentumról van szó: a sajtóközlemény és maga a nagyon komoly és nagyon gondosan összeállított tankönyv, sok európai tisztviselő elhivatott munkájának eredménye, akiknek – végre – sikerült megalkotniuk az európai intézményi bürokráciának azt a régóta vágyott eszközt, mellyel törvényesíthetik, megvédhetik és bátoríthatják azt, ami itt, Brüsszelben már régóta vébé szintű gyakorlat. (A cikk végén böngészhető.)
A hallgatóság engedélyével és örömére behatolunk a nagy intézményi filozófia területére: mikor számít a „vamzerkedés” az emberi mocsokságra jellemző bűnnek, és mikortól számít ennek ellenkezőjének, nemcsak megengedettnek, de egyenesen egy intézmény iránti szent kötelesség végrehajtásának, egy magas szintű európai öntudat jelének? Nos, lássuk, mit mond erről Wojciech Wiewiórowski (helyettes adatvédelmi felügyelő – szerk. megj.):
„Ezeknek az eljárásoknak az a feladatuk, hogy biztonságos csatornákat nyújtsanak a személyzetnek és más informátoroknak ahhoz, hogy szervezeti szintű csalásokról, korrupcióról és más szabálysértésekről jelentsenek. Tekintettel arra, hogy a feljelentési eljárás során feldolgozott információ kényes természetű, és az információk kiszivárgásának vagy engedély nélküli közzétételének súlyos következményei lehetnek úgy a kérdéses személyekre, mint ahogy a megvádoltakra nézve, ezt az információt nagy gondossággal kell kezelni. Az EDPS útmutatója a kockázatok csökkentésében segítheti a közösségi intézményeket és szerveket”.
Ez az „intézményi feljelentőre”, whistleblowerre („feddhetetlenségi figyelmeztető”) vonatkozó ügy különösen komoly dolog. Az ügyészek által az egész világon a vizsgálatokhoz és vádiratokhoz szükséges szilárd érvek megalapozásához felhasznált
feljelentők klasszikus kategóriájával szemben a most szóban forgók külön kategóriát képviselnek.
A rendszerben dolgoznak, nagyon gyakran a hierarchia alsó vagy középső szintjén, általában hozzáférhetnek magas biztonsági fokozatú dokumentumokhoz, vagy olyan tisztségeket töltenek be, melyek legalább ezek áttekintését lehetővé teszik számukra. Sohasem „navigálnak” a külvilággal kapcsolatban álló, látható területen. Tökéletesen névtelenek, akikben ilyen-olyan okból, általában hirtelen megnő a polgári öntudat szintje, és jelenteni akarják a szabálytalanságokat.
Az európai intézményeknek eddig nem voltak egységes és kötelező szabályozásaik a feljelentők kilétének védelme terén, de a vizsgálatok lefolytatására vonatkozó intézményi szabályaik sem.
Mennyire fontos egy ilyen „intézményi feljelentő”? A Paul van Buitenen-ügy
Ez egy Európa szerte híres ügy. Paul van Buitenen 1988-ban az Európai Bizottság pénzügyi ellenőrző igazgatóságán volt helyettes auditor, és ő volt az első, aki felhívta az Európai Parlament egyik tagjának a figyelmét a legmagasabb szinten zajló szabálytalanságokra, csalásokra és rossz vezetésre.
Az általa biztosított bizonyítékok óriási botrányt robbantottak ki, mely végül kiváltotta Edith Cresson európai biztos, majd az akkor Jacques Santer volt luxemburgi miniszterelnök által vezetett egész Európai Bizottság lemondását.
De azonnal viselnie kellett lépései következményeit: kirúgták. Újabb botrány következett, és az illetőt visszafogadták az intézménybe, de más, ugyancsak beosztotti tisztségbe. Ennek ellenére, kevéssel utána „fizetés nélküli szabadságot” vett ki, hogy politikai karriert építsen, melynek révén bekerült az Európai Parlamentbe.
Euroképviselőként az OLAF vizsgálati módszereinek egyik legkíméletlenebb bírálója lett, és 2005 májusában hivatalosan azt kérte az Európai Bizottságtól, indítson mélyreható vizsgálatot. Tette ezt azután, hogy bizottsági forrásokból megtudta, hogy Frits Bolkenstein (a nevét viselő és annak idején jelentős vitákat keltő, több százezer szakszervezetist utcára vivő Direktíváról híres) a (Mihail Hodorkovszkij tulajdonában lévő) orosz MENATEP bank nemzetközi tanácsadói testületének volt a tagja, és a Shell két cégének is dolgozott, mely cégek a Clearstream befektetéskezelőben „rendelkeztek titkos számlákkal”.
Az Európai Bizottság akkori elnöke, José Manuel Barosso válasza is híres, mert azt állította, hogy a van Buitenen által feltárt dolgok „nem vetnek fel új kérdést”, és azt sem tudja pontosan, hogy „a MENATEP akkor kereste-e meg Bolkensteint, amikor az hivatalban volt”. Ezt nem követte semmilyen vizsgálat. Sőt, maga Bolkenstein állt elő azzal a bejelentéssel, hogy nem indul majd vizsgálat Clearstream-témában.
A mostani európai dokumentumban az az újdonság,
hogy intézményesen biztosít nagyon nagy fokú védelmet az informátoroknak éppen azért, hogy amennyire lehetséges, elkerüljék a hierarchia bosszúját, de – és ez nagyon érdekes – nagyon komoly fokú bizalmasságot is az elsődleges forrás számára.
A mostani lépés hatásainak értelmezéséhez itt megtekintethetnek egy (egyáltalán nem kimerítő) listát az ilyenfajta „intézményi feljelentőkről”, melyet krimiként is olvashatnak. Látni fogják, hogy a kérdéses személyek közül szinte mindenki a polgári tudatból fakadó lelkiismereti kötelességből tett feljelentés és az intézményi titkok elárulása, vagy a hazaárulás közötti vörös és rendkívül cseppfolyós vonalon helyezkedett el. A Snowden-ügy nagyon is jól ábrázolja ezt.
Eléri célját ez az új európai útmutató?
Arra bátorítja majd az informátorokat, hogy az újonnan létrehozott és az ígéretek szerint biztonságos csatornákat használják, és nem az eddigi kétségbeesett megoldásokat, vagyis azt, hogy bizalmas adatokat továbbítottak az Európai Parlament különböző tagjainak és / vagy ezzel párhuzamosan, „forrásokként” a brüsszeli sajtótudósítóknak?
Ezt nagyon nehéz megjósolni, legalábbis addig, amíg az új csatornák nem bizonyítják, hogy az ígért paraméterek szerint működnek. De ha ez megtörténik, akkor jelentős meglepetésekre és rendkívül fontos leleplezésekre számíthatunk, miközben egyre erősebbek a pletykák arról, hogy a jövőben csökkenteni fogják a túlburjánzottnak és ezért a közvélemény szintjén valódi sebezhetőségnek tartott európai adminisztrációt.
Figyelem, az útmutatóban ezzel kapcsolatosan az áll, hogy az informátorok külsők is lehetnek, tehát olyan volt tisztviselők is, akiknek lenne mit elárulniuk a múltbéli tapasztalataikból.
A dokumentum kezdeményezői azt remélik, hogy ez a megfelelő eljárások egyfajta európai tankönyvévé válik. Ebben az esetben Románia számára is érdekes lehet egy többé vagy kevésbé közeli jövőben. Olvassák el a dokumentumokat, érdekesek, nagyon sokat elárulnak az általános hangulatról, nevezetesen a jogos bizalmatlanságról.
Ez lenne a megoldás? Mit gondolnak?
Manualul oficial european de „dat în gât“ by Alina Vasile on Scribd