A hibrid háborúnak van is köze a határokhoz, meg nincs is. Van, mert nem tagadhatjuk az orosz–ukrán közös határ meglétének hatását Donbaszban, amelyen keresztül különféle típusú erőket, katonai kapacitásokat, élelmiszereket és katonai berendezéseket lehet bejuttatni, és ahonnan sebesülteket, elesetteket vagy Donbaszban leszerelt és Oroszországba áthelyezett egész gyárakat lehet ugyancsak inkognitóban kivonni.

Másrészt közös határ híján ellenőrizni lehetett volna a humanitárius konvojok tartalmát és el lehetett volna kerülni 30.000 idegen katona jelenlétét, az ukrán határátkelők bombázását és azok orosz és oroszbarát „önkéntesek” általi elfoglalását, és a határon túlról sem lehetett volna ágyútűzzel támogatni a kelet-ukrajnai műveleteket. Szintén a közös határ tette lehetővé a BUK típusú rakétavető importját, mely lelőtte a holland utasszállító gépet, majd lehetővé tette a hazavitelét, szétszerelését, feldarabolását és eltüntetését.

Harmadrészt, a hibrid háború esetén a közös határ meglétének nincs semmilyen relevanciája. Annak komponensei az agresszor területétől több ezer kilométernyire is folyhatnak úgy, hogy nyomuk sem marad. Ilyenek a kibernetikai, információs vagy jogi (lawfare) támadások. De még a kimondott katonai komponensű hibrid támadások is történhetnek akár a Kalinyingrád enklávé körül, de ugyanúgy Moldova Köztársaság szívében, Transznisztriából indítva, vagy Odessza régióban. Sőt, ezekre sor kerülhet a Fekete-tenger, a Balti-tenger partján vagy bárhol, ahol egy deszant megjelenhet.

Igaz, hogy egy hibrid háborúnak nem lehet esélye, ha a megcélzott államokon belül nincsenek sebezhetőségek, például jegelt konfliktusok, a legitim hatóságok által nem ellenőrzött régiók, gyenge vagy becsődölt államok. Másrészt a határ ellenőrzése és a határ biztonsága vagy ellenkezőleg, a határ porózussága segítheti egy ilyenfajta hibrid támadás elindítását. A konfliktus kirobbanása előtt Ukrajna és Oroszország között nagyon lazán és cseppfolyósan mentek a dolgok, ami a határokat illeti, még úgy is, hogy azokat a Szovjetuniótól megörökölt módon húzták meg. Sohasem létezett a határ integrált menedzselése, sőt, a határőröknek és a vámosoknak sohasem állt olyan fegyveres erő a rendelkezésükre, mely támadás esetén közbeléphetett és megvédhette volna őket. Ez jelentős és rendkívül fontos dolog, mert ezzel magyarázható az, hogy milyen könnyen lezajlott Kelet-Ukrajnában a nyílt orosz katonai agresszió.

Sőt, Kelet-Ukrajnában nem kerülhetett volna sor hibrid háborúra, ha az érintett térségben, a határ túloldalán létezett volna egy részletes és hosszú ideig folytatott felkészülés. És itt mutatkozott meg, mekkora áruk volt a poszt-szovjet sebezhetőségeknek, különösen a szimbolikusoknak és azoknak, melyek az állami és hazafias szerveződésekkel, a nyári egyetemekkel, a fiatalok katonai felkészítésével, aktivisták toborzásával, volt afganisztáni harcosokkal és más hasonlóakkal kapcsolatosak. Ezen kívül a volt metropolisszal fenntartott kapcsolat és a régió hírszerzés általi ismerete, sőt hírszerzés általi ellenőrzése, mely néha hatékonyabb volt, mint az ukrán állam saját szerveié, melyek – ahogy az később kiderült – teljesen át voltak szőve, mindezek elősegítették a hibrid háború végrehajtását a térségben.

A luganszki fiatalok szeparatista igazolványokat kapnak

Most, ha már elindult a hibrid háború, a közös határ új lehetőségeket teremt és egy sor olyan eszköz alkalmazását teszi lehetővé, melyeket a közös határ hiányában vagy komoly határellenőrzés esetén nem lehet bevetni. Természetesen ez törvényekkel és normákkal, mint láthattuk, a határ szabad átjárhatóságának meglétével vagy hiányával, ezen átjárhatóság ellenőrzésével, a célponttal korábban megvolt viszonyokkal kapcsolatos, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hibrid háborúban olyan szoft eszközöket is lehet használni, mint a migránsok vagy menekültek áramlása és ezeknek a megcélzott országnak a határához vagy határán túlra irányítása.

Információs háború

Ami pedig a hibrid háború komponenseit illeti, itt az információs háború játssza a legfőbb szerepet és így volt ez Donbaszban is. Ezzel az alkalommal bebizonyosodott, hogy az információs háború leküzdése nem korlátozódik szigorúan a poszt-szovjet térségre, és még kevésbé végezhetik azt az országok külön-külön. Egységes megközelítésre van szükség az EU szintjén és a partner államokkal együtt.

Bár az Európa szívében lévő államok kevésbé exponáltak, a kisebb sebezhetőség és a lakosság képzettségi szintje, a demokratikus kultúra miatt, mégis azok is célpontok voltak, nemcsak a poszt-szovjet térséghez vagy a keleti szárnyhoz tartozó államok. Oroszország bebizonyította, képes Németországban is hatékonyan támadni – lásd a migránsok által megerőszakolt orosz kislány híres esetét –, illetve Franciaországban vagy az AEÁ-ban is. Sőt, a reakció bármilyen hiánya ezeknek az országoknak a részéről olyan negatív hatásokat szül, melyeknek Nyugaton kisebb következményeik vannak, a keleti szárnyon viszont relevánsak, a poszt-szovjet térségben pedig jelentősek. Ez azért van így, mert Oroszország a nyugati információs biztonsági résekből és az ilyenfajta természetű eszközök nyugati használatából szerzi legitimitási forrását.

Most visszatérve az információs háborúhoz, nagyon világosan látni kell, hogy ez a komponens jelentősen túlmutat a banális propagandán, sőt még a stratégiai kommunikációs gyakorlatokon is. Valóban, nem a gondolatok szabad keringésének törvényes részéről beszélünk, sem a lobbi- és PR-kampányokról, vagy egy állam esetében a nyilvános diplomáciáról. A propaganda az egyik első pillér, a saját gondolatok, narratíva vagy imázs terjesztésére jelentős forrásokat felhasználó lobbizás a második pillér, de az információs háború a döntéseket befolyásoló akcióra vonatkozik, mellyel a külpolitikai, biztonsági és védelmi politikai döntéseket befolyásolják, legtöbbször a médián és a polgárok általi nyomásgyakorlás által, akikben elültetik a meggyőződést, hogy azt mesterségesen és programszerűen alkalmazhatják a hatóságokkal szemben.

Akkor van szó információs háborúról, amikor a megcélzott döntések hátrányosan érintik egy állam katonai képességeit, védelmi forrásait, külpolitikai választási lehetőségeit és a biztonság területén meglévő forrásait. Az ehhez felhasznált eszköztár pedig egyaránt tartalmaz propaganda- és lobbizási elemeket, valamint olyan illegálisakat is, mint a pszichológiai műveletek, a társadalmi akarat vagy kohézió megbontása, mesterséges viszályok, nézeteltérések és konfliktusok szítása, a társadalom mesterséges okok alapján történő megosztása.

A fenti tipizálásnak megfelelően az Orosz Föderáció céljai néhány kategóriára oszthatók. Először is Oroszország explicit, közvetlen népszerűsítése az üzenetei, vezetői üzenetei, saját változata és hivatalos narratívája terjesztésével. E téren elsősorban a propagandát és a lobbizást használják nem átlátható, de nagyrészt törvényes módon. A második komponens a kétely elültetése, a mesterséges dilemmák felerősítése az összeesküvés-elméletek felhasználásával, de ehhez már a pszichológiai háborúhoz, valamint a hamis hírek létrehozásához és a célközönség félrevezetéséhez szükséges teljes eszköztárat bevetik.

Itt már nemcsak a hivatalosságok bármilyen állításának megkérdőjelezéséről vagy a kritikus szellem kifejlesztéséről van szó, ami amúgy rendkívül egészséges és éppenséggel az információs háború meghiúsításának fő eszköze is, az oktatás mellett, hanem arról, hogy hamisítással, hazugsággal kifinomult propagandaelemeket ültetnek el a köztudatba, személyes érzékenységekre tapintanak rá, maguk hasznára fordítják a nyugati népességek demokratikus hajlamait, valamint bizonyos pszeudo-hiteles, valószerű, de hamisításokra mesterségesen felépített narratívákat alakítanak ki. Itt nem Oroszország népszerűsítése a cél, hanem olyan irányítható tömegek és személyek kialakítása, akik alapszabályként gyanakvóak, a kriticizmust gyakorolják minden áron, akik magukba szívják és terjesztik az összeesküvés-elméleteket és akik felszámolják a döntés vagy a belső, illetve kapcsolati építkezés bármilyen elemét.

Felkutatják és a maguk oldalára állítják a hajdani rezsim veszteseit és a liberális demokráciával elégedetleneket, amihez kihasználják az adminisztráció hibáit és konkrétan megtörtént, de tudatosan félremagyarázott, valamint nyilvánvaló hazugságokkal és dezinformációkkal kombinált eseményeket. Ez kapcsolódik Oroszország információs háborújának harmadik eleméhez, nevezetesen a hívek toborzásához, támogatói csoportokhoz, az irányítható tömeg létrehozásához. Ők lesznek a helyi eszközök, az „erődön belüli ellenség” az információs háborúban. Ide tartozik a nagyobb csoportok kialakítása is, melyek nem operatív ügynökökből állnak, sem a műveletekbe bevont helyi antennákból, de még csak azokból a hasznos idiótákból sem, akik megfontolás nélkül átvesznek minden számukra vonzónak tűnő gondolatot, nem azért, mert felfognák, hanem utánzásból, kivagyiságból, ostobaságból, vagy kalandvágyból. Azokról van szó, akiket meggyőzött az alternatív narratíva, akik tudatos és egyetértő terjesztői, akik rendelkeznek felfogóképességgel és intellektuális kapacitással ahhoz, hogy akár a hamisítást is felfedezzék, de az a hiúság vezérli őket, mely megakadályozza annak időben történő felismerését, hogy felhasználták őket. Ez a legveszélyesebb terület, mely már javában épül az összes megcélzott nyugati államban.

Ezekhez társul még az információs háború többi dimenziója: harmadik felek támadásainak felépítése, vagy bizonyos értelmezések irányítása a fontos kérdésekben az orosz célok elérése vagy támogatása érdekében – Romániában lásd a Törökország és Oroszország, Erdogan és Putyin közzé tett egyenlőségjelet; a transzatlanti kohézió és az európai kohézió megbontására irányuló akciók, a kétely és a nemzeti kivételességek túlpörgetése, hogy megakadályozzanak közös projekteket és a Nyugat szilárdságát; a trollháború, valamint a közösségi hálózatokon és az interneten zajló viták ellenőrzése, irányítása és annak elősegítése, hogy különféle kívánt irányok felé fejlődjenek; a gondolatok és a társadalmi építkezések ellenőrzése a virtuális térben, blokkolva a nem kívánt összefogásokat és támogatva az előnyös akciókat; egyes gondolatok, személyek és csoportok láthatóságának mesterséges növelése és természetesen mások, az agresszor céljainak nem megfelelők láthatóságának felszámolása – lásd a híres felejtési törvényt és az ehhez kötődő eszköztárat, mellyel a széles közönség számára a neten láthatatlan fantomokká változathatók.

Jogi háború – lawfare: a konstruktív kétértelműségek kihasználása

Végül néhány dolog egy olyan területről, amiről kevesebbet beszélnek, és kevésbé figyelnek oda a hibrid háborúban. Nevezetesen a lawfare-ról, jogi háborúról van szó. Ez a komponens a nemzetközi jog réseit veszi célba, főleg az új technológiákkal lépést tartó szabályozások hiányát, de a törvények, normák vagy egyezmények önkényes értelmezését és kihasználását is. Ez a fajta szemléletmód nagy kérdéseket vet fel és sokféle játékot tesz lehetővé. Ezért bármilyen államnak már a tárgyalások megkezdése előtt jó ügyvédeket kell fogadnia és hatástanulmányt kell készítenie, beleértve az aláírásra váró megállapodások értelmezési lehetőségét, relevanciáját is.

Oroszország, Németország, Franciaország és Ukrajna vezetői

A minszki megállapodások is ezt bizonyítják azzal, ahogy kidolgozták őket, illetve megfogalmazásuk kétértelműségeivel. Azzal, hogy bárki számára lehetővé tesznek rosszhiszemű értelmezéseket. A bona fides, a jóhiszeműség pedig a nemzetközi jogban és a hatalmi politikákban nem létezik, ellenkezőleg, bármilyen eszközt bevetnek, hogy a megállapodásokban elkerüljék a jóhiszeműséget. Ezek kihasználása valójában az érintettek hozzá nem értését vagy naivitását fedezi. Ezt láttuk a grúziai tűzszünetre vonatkozó francia megállapodásban, ezt látjuk most is.

Az utóbbi időben a konstruktív kétértelműség a diplomácia általános gyógyírja. De ez a fajta megközelítés ma már nem releváns, már nem működik, amikor háborús gócok vannak és naponta halnak meg emberek. Ők nem férnek át a radar alatt, a háló szemein, melyeket a cselekedetünkben és tetteinkben létező konstruktív kétértelműség hagy nyitva. Sőt, a kétértelműség a jogi háború akcióinak hagy helyet, a sebezhetőségek hasznosításának és kihasználásának, az értelmezésnek és a cselekvésnek a konstruktív kétértelműség e hálójának nagy szemei között, a jogi háború-lawfare eszköztárával együtt.

A konstruktív kétértelműség bizonytalanságot kelt a lakosságban és gyengíti az ellenfél elrettentésének, eltántorításának eszközeit, de ugyanakkor gondokat okoz a saját lakosságon belüli ellenállás kiépítésében és – mint már említettem – ezt a kétértelműséget kihasználva lehetővé teszi a lawfare eszközeinek a felvonultatását. Másrészről jelentős gondjaink vannak a nemzetközi szabályok és törvények viszonyrendszerével, tekintettel arra, hogy Oroszország revizionista és revansiszta cselekedete szétzúzta azoknak a nemzetközi törvényeknek és biztonsági megállapodásoknak az építményét, melyeknek Oroszország is része. Fakultatívvá vált ezek tiszteletben tartása? Ha úgy értelmezzük a törvényeket, ahogy nekünk tetszik, akkor miből fogjuk tudni, hogy ki és hogyan tartja be azokat? Hogyan mérjük fel, hogy egy fenyegetés egy jövőbeni cselekedet valódi bejelentése vagy csak blöff?

Európába visszatértek a béke és a háború gondjai

Senki sem akar háborút Oroszországgal. Sem nukleárist, sem konvencionálist, sem hibridet, semmilyet. Ezért a legjobb reakció a megelőzés, a békés együttélés kikényszerítése. Nem partnerséget, de békés együttélést. Ez viszont nem megy betartott szabályok nélkül, a régi szabályok be nem tartása pedig semmilyen garanciát nem nyújt arra, hogy az újakat viszont be fogják. Oroszországnak szokása a terepen előnyökhöz jutni, megnyerni vagy számára kedvező helyzetben megállítani a háborút, hogy aztán utólag megnyerje a békét vagy maximálisan kihasználja egy sem nem béke, sem nem háború helyzet előnyeit. Ezért kell jól kidolgozott jogi segítséghez folyamodni.

A békés együttélés tiszteletben tartásának kikényszerítéséhez el kell tántorítani bárkit attól, hogy bármilyen típusú háborút kezdeményezzen. Az ellenfél eltántorításának több eleme van, de a legfontosabbak az elrettentés (deterrence), katonai képességek, felszerelések és csapatok telepítésével, melyek elegendő számban vannak jelen, hogy megelőzzék egy konvencionális vagy hibrid támadás indítását, ugyanakkor annak bejelentésével, kommunikálásával, kijelentésével, hogy ha szükséges, akkor fennáll az erő alkalmazásának lehetősége. Ukrajna már elkezdett explicit módon beszélni arról, hogy szükség esetén erőt alkalmaz – „készek vagyunk harcolni”. Ezt megtették a grúzok is. Mindnyájan békeszeretők és még inkább azok a NATO tagállamai, melyek programszerű dokumentumokban rögzítik az egységes, szabad és békés Európa iránti vágyukat. De a békés megoldás kizárólagosságára történő folyamatos hivatkozás és a harci akarat hiánya nevetségessé teszi a keleti szárny biztonságának megerősítésére tett lépéseket. Explicit módon ki kell fejezni, hogy készek vagyunk harcolni az országért és a szövetségesekért, ez része az eltántorításnak. Csak így lehet elkerülni a bármilyen típusú háborút. Az ilyenfajta, tényeken és belső döntésen alapuló nyelvezet és retorika használata elengedhetetlen.

Az Oroszország által különösen a poszt-szovjet térségben alkalmazott, de Európának is előrevetített hatalmi politikák, az erő használatával való fenyegetőzés, sőt az erő kimondott használta a határok módosítása érdekében új valóságot teremt, melynek tudatában kell lennünk. Európába visszatértek a háború és béke gondjai és ezt nem csak hivatalos, döntéshozói szinten kell tudatosítani, hanem a lakosság szintjén is. Ez teljes mértékben kötelező, hogy létrehozható legyen a bármilyen típusú agresszióval szembeni ellenálló képesség.

A békemegállapodásoktól az elkötelezettségi szabályokig. A világ konfliktus felé tolódása

Másrészt kötelező módon el kell kerülni a kompromittáló, nem átlátható vagy szekvenciális tárgyalásokat, melyeken csak a nagyhatalmak vesznek részt, a partnerekkel és szövetségesekkel való kommunikáció nélkül. Eleve ki kell zárni a Jalta típusú tárgyalásokat, Messeberg egyezményként is. Ez a módszer megközelítési típusként is halott, tehát az AEÁ-nak és Németországnak is nagyon világossá kell tennie, hogy elutasítja ezt a fajta megközelítést, mely befolyási szférák elosztásáról, nem egyértelmű vörös vonalak meghúzásáról szólnak a többi partner vagy szövetséges számára, vagy a közös elvek és értékeket illetően kompromittáló kötelezettségvállalásokról. A konfrontációs időszakok gyanakvásokat keltenek, melyeket gyakran Moszkva alakít vagy használ ki. Márpedig az EU-n és a NATO-n belül maximálisan el kell kerülni az ilyenfajta megosztottságokat, amikor azok Oroszország – általunk nap, mint nap dekódolt – információs háborújának témájává válnak.

Oroszbarát lázadó géppuskával céloz Donyeck (Ukrajna) térségében

Egyre inkább azt látjuk, hogy a jelenlegi világ a konfrontáció felé tolódik, különösen Európa keleti része. Itt a konfliktusokra született megoldásokat – a béke-megállapodásokat – már 2008, az orosz–grúz háború óta tűzszüneti megállapodások váltották fel, de amelyeket politikai elvárásokhoz és feltételekhez kötöttek. Ezt látjuk a Minszk-1 és a Minszk-2 megállapodások esetében is. Amelyek a Sarkozy által 2008-ban kialkudott megállapodás mellett Oroszország lawfare-jének szekvenciális alkalmazású és minimális hatású mintáiként oktathatók.

Újabban a konfliktusoknak ez a klasszikus megoldási típusa még tovább fajul. A felek elfogadják, hogy konfrontálódnak, tudják, hogy ugyanabban a térben vannak jelen és bármikor katonai természetű nyílt konfliktusok robbanhatnak ki közöttük, de pontosan meg akarják határozni, hogy mikor van szó balesetről, egy katona idegességéről vagy egy elhamarkodott reakcióról, bizonyos gesztusok eltúlzott értelmezéséről – lásd a repülők fekete-tengeri és balti-tengeri zaklatását – és meg akarják különböztetni ezeket a konfliktus kirobbantásától.

Így aztán eljutottunk a megállapodások harmadik, sokkal lazább és a békekötés szempontjából szinte semmit sem szavatoló, de a konfliktus felerősödését megelőző nemzedékéhez: elkötelezettségi szabályok/megállapodások. Tehát információcserékről van szó és annak egyértelmű meghatározásáról, hogy milyen körülmények között beszélhetünk nyílt, széles körű konfliktusról és meddig van szó túlkapásokról, félreértésekről, vagy elszigetelt, el nem rendelt és a háború kirobbantójaként nem vállalt incidensekről. Voltak már ilyenfajta egyezmények Szíriában és Irakban, e témában új AEÁ és Oroszország közötti katonai megállapodások várhatók, melyek bármelyik térségre érvényesek, ahol a két fél katonai kapacitásai tartózkodnak. Tény, hogy ezek eltávolodnak bármilyen béke- vagy legalább tűzszüneti megállapodástól és a dolgokat egyre közelebb taszítják a klasszikus háborúhoz.

Fotók: Luganskinformcentr, forbes.com, Shutterstock, Foto AP