Az új Törökország Recep Tayyip Erdogan elnöksége alatt be akarja bizonyítani, hogy rendelkezik az Oszmán Birodalom hajdani tartományainak „visszahódításához” szükséges gazdasági, diplomáciai, kulturális és (a Közel-Kelet térségében) akár még katonai eszközökkel is. Van Európának válasza erre az offenzívára?

Hanson W. Baldwin (a New York Times volt katonai témákat gondozó és a II. világháború első napjaiban írt cikkei révén Pulitzer-díjas szerkesztője) egy 1957-ben megírt, Stratégia a Közel-Keleten című esszéjében a mai helyzethez megdöbbentő módon hasonló módon mutatja be az AEÁ-ból és akkori szövetségeseiből álló Nyugat és a Szovjetunióból és szövetségeseiből álló kommunista tömb összecsapását. Ezt írta:

„A Közel-Kelet stratégiai fontosságát a globális geopolitikai helyzethez viszonyítva kell értékelni. Leegyszerűsítve és geopolitikailag értelmezve a Szovjetunió és a kommunista államok, illetve az AEÁ és szövetségesei közötti konfliktus voltaképpen egy központ (heartland) és periféria (rimland) közötti harc. A szovjet Oroszország szövetségeseivel együtt központi helyzetben vannak Eurázsiában; a nyugati hatalmak általában véve a part menti övezeteket ellenőrzik. Ezek a partvonalak kisebb-nagyobb mértékben körbeveszik a kommunista Nagy Birodalmat. Ezen bekerítés óceán/tenger felé történő áttörése maximális jelentőségű vereség lenne a nyugati világ számára; ez lehetne a nyugati dominancia végső szakasza. Ezért Kína kommunisták általi meghódítása több volt a világ ellenőrzéséért folytatott harc egyik csatájának elvesztésénél, és ellenőrzésük alá helyezte Ázsia keleti partvidékét. A Csendes-óceán térségében a helyzetet az AEÁ az Ázsia részét képező szigetek láncolatán keresztül ellenőrzi, az Aleut-szigetektől a Fülöp-szigetekig, a Szovjetunió birtokában lévő kamcsatkai Petropavlovszk kikötő kivételével. Az Atlanti-óceánon Nagy-Britannia szigetei és Izland a szövetségesek nyugat-európai pozícióit megszilárdító offshore bázisokat biztosít. De a Szövetségesek a Földközi-tenger keleti részében nem rendelkeznek ennyire jelentős bázisokkal, talán Ciprus kivételével. Az Arab-tenger és az Indiai-óceán kiterjedt területein a Nyugat nem rendelkezik jelentős bázisokkal, talán Madagaszkár és a Maldív-szigetek kivételével, melyek túlságosan távol esnek a Közel-Kelet partvidékétől és mindkettőnek csekély stratégiai jelentősége van.”

Törökország a hajdani oszmán tartományok felé tekintget

Miért beszélünk újra Törökországról? Mert egyelőre itt van a Közép- és Nyugat-Európába igyekvő migránsok hulláma megállításának kulcsa, az ezzel járó következmények sokaságával. Bár az EU 72 feltétel teljesítését várja el Ankarától az uniós vízummentesség megszerzéséhez, Ankara derűlátó ezek teljesítését illetően. Az Európai Bizottság bejelentette, hogy ha belemegy abba, hogy a török állampolgárok rövid tartózkodásra mentesülnek a vízumkényszer alól, a döntés tartalmazni fog egy úgynevezett vészféket, mely lehetővé teszi e kedvezmény felfüggesztését, ha az ankarai kormány nem tartja be a közösségi tömb által kért feltételeket, jelenti az AFP és az EFE. A Bizottság értékelése ezekben a napokban készül el és az Európai Parlament és az EU tagállamai elé terjesztik majd, elfogadásra.

Az új Törökország [1] Recep Tayyip Erdogan elnöksége alatt be akarja bizonyítani, hogy rendelkezik az Oszmán Birodalom hajdani tartományainak békés visszahódításához szükséges gazdasági, diplomáciai, kulturális és (a Közel-Kelet térségében) akár még a katonai eszközökkel is. Semmiről sem feledkeztek meg. Észak-Afrika ugyanúgy napirenden van, mint a Kaukázus, ahol rendkívül szoros kapcsolatot ápol Azerbajdzsánnal. Törökország nagyon aktív volt az Arab Tavasz idején, különösen Egyiptomban. A török külpolitikát az Ahmet Davutoglu által kigondolt nulla problémák a szomszédokkal koncepció és maximális regionális együttműködés és integráció stratégia alakította, mert a professzor elgondolása szerint Törökország a Balkán, a Közel-Kelet és Kaukázus epicentruma. A törökök többé nem akarnak félreállni és nézni, hogy az amerikaiak a kurd lázadókkal barátkoznak, akiket felfegyvereznek és támogatnak az Iszlám Állam elleni harcban.

A törökök, attól tartva, hogy elvesztik stratégiai jelentőségüket a térségben és hamarosan arra ébrednek, hogy egy NATO-fegyverzettel rendelkező PKK áll a határoknál, háborút indítottak ellenük – abból az amerikai közmondásból kiindulva, hogy nem készíthetsz rántottát, ha nem törsz fel néhány tojást. Ankara számára azonban a szíriai kurdok inkább ellenségek. Az észak-szíriai domináns kurd párt, a PYD (Demokratikus Egység Pártja) a Kurdisztáni Munkáspártnak (PKK), a török állammal gerillaháborút folytató török (helyesen: törökországi – a szerk.) lázadó csoportosulásnak a szövetségese. Valójában annak, hogy Törökország beavatkozott a szíriai háborúba, az az igazi oka, hogy meg akarja zavarni az AEÁ és a PYD közötti szövetséget, hogy aztán használható partnernek tűnjön a Washingtonnal folytatott tárgyalásokban. Joe Biden amerikai alelnök ellátogatása Erbilbe (az iraki Észak-Kurdisztán) és találkozása Maszúd Barzanival, a regionális kurd kormány elnökével azt a célt szolgálta, hogy újrainduljon a kurd harcosok offenzívája az ISIS által uralt Moszul város ellen, de arról a 415 millió USD-s támogatásról is szó volt, melyet Washington a pesmergáknak nyújt majd. Ne feledkezzünk meg az iraki tábornokok kijelentéseiről, akik azt mondják, Moszul 2016 végéig vagy 2017 elejéig nem kerül ki az ISIS ellenőrzése alól.

Az orosz Szu-24-es bombázó lelövése a kétoldalú kapcsolatok befagyasztása mellett az orosz–török kapcsolatokban felhozta a kurd kártyát is, melyet az oroszok a szír kormány és a lázadók között Genfben zajló tárgyalásokon használnak fel, amelyeken a törökök is részt vesznek. (Az oroszok engedélyezték egy kurd képviselet megnyitását Moszkvában). A figyelem most Aleppóra összpontosul, ahol az al-Nuszra Front jelentős területeket birtokol a Szabad Szír Hadsereggel együtt, és ahol az oroszok és Asszad légi ereje találomra bombáz lakóházakat és kórházakat, több tucat ártatlan szírt gyilkolva meg és megfosztva az egyszerű szíreket az elsősegélyt nyújtó orvosoktól. Aleppó a szíriai polgárháború mindkét tábora számára stratégiai fontosságú város és most ostrom alatt áll!

Törökország EU-csatlakozási vágya

Miközben Törökország figyelme egyre inkább a közeli szomszédság felé irányul, legösszetettebb és legbonyolultabb külpolitikai célja továbbra is az EU-hoz való csatlakozás marad – amit utóbbi egyre halogatott, az előbbi pedig egyre kevésbé akart egészen 2015 végéig, amikor egy migrációs cunami érte el Európát. Az új Törökország–EU kapcsolatot a nemrég megkötött egyezmény leplezi le, amiről főleg Berlin és Ankara tárgyalt, és amely azokra az illegális bevándorlókra vonatkozik, akik Törökországból érkeznek Görögországba, és akik aztán az oszmán útvonalat követik Európa közepe felé. Őket regisztráció és a menedékkérelmek feldolgozása után visszaküldik török területre. Minden egyes Törökország által befogadott bevándorlóért az EU egy szíriai menekültet fogad be. Az Európai Unióba érkezett összes szír menekültet aztán az EU tagállamai között osztják szét. Az Unió ezen kívül hatmilliárd euró pénzügyi támogatást nyújt Törökországnak, hogy a törökök által kialakított táborokban tartsa a csaknem hárommillió bevándorlót. Az EU az első szakaszban felgyorsítja a Törökország által tavaly kért hárommilliárd kifizetését és aztán 2018-ig további hárommilliárdot ad, miután Törökország benyújtja az EU támogatását igénylő projektek listáját. Ezen kívül Törökország a Schengen-övezetre vonatkozó vízumrendszer liberalizálását is kérte állampolgárai számára, mely korlátozásokat júniusig oldanák fel, valamint az EU-csatlakozási tárgyalások folytatását is, ugyanis Ankara az egyik legrégebbi aspiráns az EU-integrációra. Ankara katonai téren újrakezdte az együttműködést az Öböl-menti országokkal és katonai megállapodást írt alá a katari Dohában. A megállapodást Törökország védelmi minisztere, Ismet Yilmaz és katari partnere, Kalid bin Mohammed al-Attijah írta alá. Az egyezmény egy 2014-es megállapodás része, mely lehetővé teszi Törökország számára, hogy a következő két évben katonai bázist építsen ki Katarban. Mindkét ország azonos állásponton van a szíriai polgárháború és Oroszország térségbeli szerepvállalása ügyében.

A migránsok útja Bécs felé és Olaszország gondjai

Európában a helyzet most sokkal bonyolultabb, a II. világháború után kialakított globális rend pedig lassan, de biztosan szétesik. A hangot Oroszország adta meg Ukrajnában és Szíriában, de szorosan követi őt Kína is Ázsiában. Kettejük között az a különbség, hogy Moszkva a katonai erő kivetítését használta, míg Peking még mindig a katonai hangsúlyokkal megerősített gazdasági kártyában bízik a Dél-Kínai-tenger környékén. Európa több olyan kihívás előtt áll, melyeknek egyszerre nem tud megfelelni, elsősorban azért, mert az európai architektúra még nincs kész és inkább egy befejezetlen puzzle-játéknak tűnik. A francia–német gépezet már nem működik, és ennek Európa fizeti meg az árát.

Az Európával szembeni kihívásoknak a menekültek válsága a központi eleme és ennek Németország áll a középpontjában – mely ország egymillió bevándorlót fogadott be. Berlin jelenleg egy olyan hibrid háborúnak van kitéve, melyet a kremli propaganda az úgynevezett trollokon (elsősorban a bevándorlókkal kapcsolatos rossz híreket terjesztő személyek – lásd a bevándorlók által Németországban megerőszakolt lány valótlan történetét) keresztül folytat és a két állam közötti kapcsolatok a legrosszabbak a hidegháború óta. Bár Berlin kidolgozott egy kollektív választ az Unió részéről a menekültek válságára, ez siralmasan kudarcot vallott olyan országok miatt, mint például a Visegrádi Csoporthoz tartozók, melyek hevesen ellenálltak. A menekültek válságának megoldásához szükséges kohézió hiányáért a szélsőséges pártok felerősödésével kell megfizetni az EU tagállamaiban (lásd az ausztriai elnökválasztást és a németországi helyhatósági választásokat). Valójában a harmadik invázióról vagy Európa harmadik ostromáról van szó, a mongolok XIII. századi támadása és az Oszmán Birodalom elhúzódó XVII. századi erőfeszítése után, amikor a Balkánról és Keletről Közép- és Nyugat-Európa felé törekedett, és amit 1683-ban, Bécsben, a város keresztény seregek koalíciója általi tehermentesítésével együtt gátoltak meg véglegesen. Ez a kudarc az oszmán hanyatlás kezdetét jelentette, megállítva a Közép-Európa felé irányuló muzulmán expanziót. Ezzel szemben megmaradtak az Európa szíve felé irányuló hajdani oszmán betörések logisztikai megoldásai és ezeket jelenleg a bevándorlók használják.

Ausztria újra lezárta a határait. A hivatalban lévő kancellár, Werner Faymann (azóta lemondott – a szerk.) bejelentette, hogy felfüggeszti azokat a rendkívüli lépéseket, melyek lehetővé tették a migránsok belépését az ország területére és az ország határaihoz mozgósította a hadsereget. Az európaiaknak középtávon el kell dönteniük, hogy készek-e befogadni évente 2-5 millió embert menedékkérőként, menekültként vagy gazdasági migránsként. A táboros és hot-spot-os megoldások csak ideiglenesek, az illegális útvonalak ugyanis folyamatosan változnak. Most Líbia válik Törökország helyett a kivándorlók reményeinek középpontjává. Roberta Pinotti olasz védelmi miniszter nemrég azt nyilatkozta a La Stampa újságnak, hogy a varsói NATO-csúcson vár döntést a NATO szövetséges erőinek felvonultatásáról Líbia tengerpartjára, ugyanis a Törökország–Görögország útvonalat az Unió Ankarával kötött megállapodása bizonyos mértékig megoldotta. Olaszország a menedékkérők új balkáni útvonalától fél, mely Görögországból indul és Albánián halad keresztül az Adriai-tenger menti olasz városokig, Lecceig és Bariig. Ezzel kapcsolatosan az olasz belügyminiszter március 4-én találkozott albán kollégájával, hogy kidolgozzanak egy gyors tájékoztatási módszert a migrációs folyamattal kapcsolatos információk számára.

Az olaszországi migránsok

A görög–albán határ hegyvidéki és kevésbé járható, mint a görög–macedón határ, de tekintettel arra, hogy Szkopje most zárva tartja a határait, mégis megoldás lehet (egyes bevándorlók Montenegró vagy Bosznia felé igyekeznek). Az olaszoknak az a gondjuk, hogy Franciaország, Ausztria és Svájc intoleránsakká váltak a bevándorlókkal szemben és már a határnál megállítják haladásukat a kontinens közepe felé még akkor is, ha ennek az Olaszországgal szembeni lezárása az ára. Így aztán a migránsok megrekednek majd Észak-Olaszországban, vagy Franciaország felé kelnek majd át a határon, ezzel újra feszültségeket keltve a két ország között. Olaszországnak még több hot-spot-ot kell majd létrehoznia a migránsok számára, akiknek száma a nyári időszakban nőni fog. A menekültek beáramlásának azonnali hatása lesz azon városokra nézve, ahol a jobbközép pártokhoz tartozó polgármesterek nem engedik majd be a területükre a bevándorlókat. A bevándorlás biztosan kihat majd a júniusi helyhatósági kampányra és tesztelni fogja Matteo Renzi balközép Demokrata Pártjának népszerűségét. Ezért Róma támogatja az Ankarával kötött megállapodást, de ugyanakkor a dublini menekültügyi rendszer reformját is kéri, mely szerint a menekültkérelmet abban az EU-országban kell benyújtani, ahova a menedékkérő először érkezett. Róma a Schengen-megállapodást is támogatja, azon egyszerű okból, hogy a menekültek nehezen mozoghatnak majd egy olyan Európában, ahol visszaállították a határellenőrzéseket és így Olaszországban kényszerülnének maradni. Itt a római adminisztráció kívánságainak jól jön az együttműködés Németországgal, mely gazdasági okokból nem akarja a határellenőrzések visszaállítását. Ezzel szemben Olaszország Görögországgal, Lengyelországgal és Magyarországgal együtt ellenzi egy Brüsszelnek alárendelt új biztonsági struktúra létrehozását, melyet Berlin szorgalmaz és melynek a migráció megelőzése érdekében lehetősége lenne az érintett ország beleegyezése nélkül is biztonsági erőket felvonultatni.

A francia–német együttműködés és a terrorista fenyegetés

A terrorista fenyegetés szintén nagy kihívás Európa számára, Franciaországra tavaly kétszer is lesújtottak. Párizs Berlinhez hasonlóan megpróbált kidolgozni egy kollektív választ az Európai Unió Szerződésének 42.7. cikkelye alapján. Hasonló eredménnyel, vagyis fiaskóval. Franciaország jelentős mértékben járul hozzá Maliban az ENSZ-misszióhoz, de 1.000 katonát küldött az ISIS ellen harcoló iraki katonák felkészítésére is. Németország katonai téren támogatja Franciaországot, egy német fregattot helyezve francia vezénylés alá a Charles de Gaulle repülőgép-anyahajó hajócsoportjába. Tekintettel arra, hogy a berlini adminisztráció ódzkodik a szíriai katonai szerepvállalástól, a haditengerészeti, valamint a felderítő és utántöltő repülőkkel nyújtott légi támogatás jelentős lépés a francia–német együttműködés újraindítása felé, végső soron pedig a kettejük között az utóbbi évtizedben megszűnt szolidaritás visszatérését jelenti.

Franciaország szintén kifejezi szolidaritását Németországgal, holott Hollande elnököt nem tájékoztatták a Berlin és Ankara közötti, menekültekre vonatkozó titkos megállapodás megkötése előtt. Ennek ellenére Párizs megígérte, hogy támogatja Berlint az EU területén szétosztott menekültkvóták ügyében. Így Párizs beleegyezett 30.000 menedékkérő átvételébe és sürgős áthelyezésébe Görögországból. Manuel Valls miniszterelnök az egyik München melletti menekülttábor meglátogatása után valójában azt engedte érteni, hogy Franciaország kvótája kőbe lesz vésve és semmilyen formában nem mennek bele újabb emelésbe, ami végül kiváltotta Berlin nemtetszését.

Míg 1990 előtt Párizs feltétlenül támogatta Berlint, a dolgok mára megváltoztak és a németek némiképp elérték a zsák fenekét a franciákkal kapcsolatosan.

Igazuk van a franciáknak? Bizonyos mértékig igen, hiszen Le Pen Nemzeti Frontja alig vár egy újabb menekültadagot, hogy a 2017-es választáson növelje szavazatai számát. A francia képviselők elfogadták a jobboldali frakció, a republikánusok egyik határozattervezetét, mellyel felszólítják a francia kormányt, hogy ne hosszabbítsa meg az Oroszországgal szembeni európai szankciókat, melyeket a kelet-ukrajnai szeparatista konfliktus miatt róttak ki (AFP). Ez a határozat nem kötelező jellegű, de rámutat a francia társadalmon belüli feszültségekre. A határozatot 55 igen szavazattal fogadták el 44 nem ellenében, és bírja a szélsőjobb és a szélsőbal támogatását is, mert mindkettő szimpatizál Moszkvával és támogatja azt, a szocialisták és a zöldek viszont elutasították.

Az EU vezetőinek meg kell vitatniuk és ki kell dolgozniuk egy olyan konszenzust, mely végül elvezethet egy legális migrációs lehetőség előkészítéséhez. De úgy tűnik, a nemzeti politikai megoldások diktálják a szabályt és nem Brüsszel. Európa napról napra egyre inkább erőddé változik. Nemrég Németország, Franciaország, Ausztria, Belgium, Dánia és Svédország (a migrációs hullám által leginkább érintett országok) azt kérték az Európai Bizottságtól, hogy a május 12-i határidőn túl is hosszabbítsa meg a Schengen-övezet határainak őrzését, Thomas De Maiziere német belügyminiszter nyilatkozata szerint. Németország és szövetségesei azt remélik, hogy ezt az ellenőrzést novemberig is fenntarthatják. Németország nemzetek feletti megoldást akar a bevándorlási válságra, a külső határok védelmét pedig most akarja megerősíteni, amikor az EU különféle tagállamai a közösségi tömb kohézióját rontó nemzeti megoldásokat fogadtak el.

A francia–német együttműködés és Európa vezetése

Egy egységes Európa számára elsősorban a francia–német közös leadership helyreállítása a fontos, másodsorban pedig Európa keleti szárnya biztonsági igényeinek kielégítése a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, beleértve egy fekete-tengeri flotta létrehozását is, mely NATO-ernyő alatt működne, ugyanakkor dandár méretű (4000-5000 katona) NATO-bázisok létrehozását is a keleti szárny mindegyik államában (vagyis legalább 7 dandár). Egy proaktív álláspont Franciaország részéről a menekültek ügyében és egy megoldás kidolgozása az Unió határainak védelmére jó kezdete lenne egy új Berlin–Párizs kapcsolatnak. Ehhez a kettejük közötti együttműködés növelése vezet, hogy kidolgozható legyen egy közös európai kollektív érdek.

Ugyanakkor megoldásokat kell találni azokra az okokra, melyek a bevándorlóknak ehhez a példátlan válságához vezettek. Ezt a vitát nem lehet csak a humanitárius folyosókról vagy az Iszlám Állam elleni harcról folytatni. Most, az Asszad és ellenlábasai közötti tűzszünettel – még ha ideiglenes is és kivéve az ISIS és az al-Nuszra Front birtokában lévő területeket – lehetőség adódott megoldást találni arra, hogy áttérjenek az Asszad-rezsimről egy olyanra, melyben az ellenzéké lenne a döntő szerep. Az európaiak ott ülnek a genfi tárgyalóasztalnál, de nem igazán koherens az álláspontjuk, az oroszok és az amerikaiak pedig nem fognak arra várni, hogy kiderüljön, mit is akarnak valójában.

Harmadsorban Franciaországnak és Németországnak meg kellene határoznia, hogy milyen irányba haladjon az Unió. Ugyanúgy, ahogy Párizs és Berlin egységesek voltak a Nagy-Britanniával folytatott tárgyalásokon a Brexit elkerülése érdekében, együtt kell megoldásokat találniuk a tagországok szélesebb körű uniós integrációjára. Proaktív és átfogó elképzelésre van szükség, ha Brüsszel azt akarja, hogy az európaiak újra visszanyerjék bizalmukat az Unió projektjei iránt. De őszintéknek kell lennünk, ezekre nem fog a 2017. májusi, franciaországi és a szeptemberi németországi választások előtt sor kerülni. Egyes jelek azt mutatják, a két állam vezetőt akar váltani és ez a szélsőséges pártok népszerűségének növekedésével Európa új politikai architektúrájához fog vezetni. És van még valami: a nagy-britanniai népszavazás. Valójában ez az első lépés egy új Európa felé. Ha sor kerül a Brexitre, Franciaországnak és Németországnak fel kell lépniük a centrifugális hatással szemben és különleges tárgyalások asztalához kell ültetniük a tagországokat.

Realista dolog-e Európa minden gondját Franciaország és Németország nyakába varrni? Nem, mert közöttük kohézióhiány van és ez, ahogy egy eszes ember mondta, olyan időszakban húzza ki a szőnyeget az EU lábai alól, amikor nagy a feszültség, és amikor a külső és belső kihívások maximális szintet érnek el.

Ami a NATO keleti szárnyának biztonságát illeti, Berlinnek nagyobb megértést kellene tanúsítania az ezekben az országokban a kommunizmus által kidolgozott keleti kultúra iránt. Minden további nélkül növelni kell a NATO Szövetség katonai kapacitásait a keleti szárnyon, a legújabb nemzedékhez tartozó katonai technika telepítésével, egy hatékony A2/AD-rendszer létrehozásával, dandárszintű katonai bázisok létesítésével, komplex katonai műveleteket támogatni képes infrastruktúra és logisztika kifejlesztésével. Miért van szükség egy fekete-tengeri flottára? Egyszerűen azért, mert a Krímen orosz repülőgép-anyahajó van, mely a legújabb katonai technikával van felszerelve és képes blokkolni a délkeleti-szárnyat.

De a dolgokat mélyebben és alaposabban megnézve, az európaiak útjait, állomásait, mezőit és síkságait elfoglaló afrikai és muzulmán hordák, a Moszkva által Európa ellen folytatott hibrid háború, valamint a kontinenst már régóta megrendítő más hiányosságok alapján elmondható, hogy Európa szabadesésben van! Hova tartunk?

[1] A szekuláris liberális értelmiségiek által, az akkori miniszterelnökkel, Turgut Özallal az élen először a 90-es években megfogalmazott neo-oszmánság forrásokat keresett a pluralizmus megjelenéséhez és a törökországi politikai és társadalmi élet megnyitásához, és a kaukázusi és közép-ázsiai újonnan függetlenné vált államokkal, valamint a hajdani arab domíniumokkal meglévő nyelvi, kulturális és vallási kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt. A neo-oszmánság, mely e tekintetben a kemalizmus ellentétje, a mai Törökország térségének imperialista múltjából táplálkozik és Törökország fontosságának és befolyásának növelése a célja mind a Közel-Keleten, mind Európában és – sokkal általánosabb értelemben – globális szereplővé változtatása. Ez az új ideológia vezetett az Örményországgal meglévő kapcsolatok feszültségmentesítéséhez, a ciprusi kérdéssel kapcsolatos együttműködéshez (és 2004-ben az Annan-terv támogatásához), baráti kapcsolatok fenntartásához Görögországgal, gazdasági és politikai együttműködéshez Grúziával és az együttműködés fokozásához Oroszországgal. Belpolitikai téren ez megfelelt a lakosság többségének – sok török etnikumú azonosságtudatához tartozó – vallási gyakorlatok lazításával kapcsolatos igényének, gazdasági stabilitáshoz és az egészségügyi rendszer javulásához vezetett. (Revista 22 – Turcia şi noul otomanism/Törökország és az új oszmánság – Cristina Dobreanu, 2011)

A címet a szerkesztőség adta.