Sok írás született azóta, hogy Alain Finkielkrautot elkergették az úgynevezett Nuit debout-ra, egy több mint két hete tartó tüntetéssorozatra összegyűlt párizsiak közül. Egy bizonyos kommentár azonban felkeltette a figyelmünket. Mathieu Bock-Côté kanadai szociológus, akinek éppen most jelent meg a Multikulturalizmus, mint politikai vallás (Cerf) című könyve, az „antifasiszták fasizmusáról” beszélt. Ez a megfogalmazás nagyon pontosan ragadja meg

a haladópárti mozgalmak intoleráns természetét és erőszakos potenciálját,

melyek azt állítják magukról, hogy teljesen és kizárólagosan tulajdonolják a demokratikus értékeket.

Azok számára, akiknek ez az epizód elkerülte a figyelmüket, röviden megemlítjük, hogy Alain Finkielkraut filozófus és felesége vasárnap este, amolyan könnyed séta gyanánt elmentek, hogy saját szemükkel megnézzék a téren (Place de la République) zajló eseményeket, de sértegetésekkel fogadták őket, és így kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Egyértelmű volt, hogy a tüntetők (akik ezzel szemben nagy szimpátiával fogadták Janisz Varoufakiszt) (szélsőbaloldali görög politikus – a szerk.) egyértelmű ideológiai irányultsággal rendelkeznek, és tűrhetetlennek tartják a párbeszédet és az ellentmondást.

Valójában ezek a – tömegeket megmozgató – spontán tüntetések, ahogy azt Romániában is egyre jobban látni lehet, egyáltalán nem a párbeszéd és vita terei, hanem sokkal inkább a már meglévő meggyőződések megszilárdítására és továbbterjesztésére szolgáló alkalmak. Általában ilyen helyeken nem eltérő véleményű személyek gyűlnek össze (kivételek is vannak, de látható, hogy az emberek egymást kölcsönösen megtűrőket tömörítő csoportokra oszlanak), hanem ellenkezőleg, a hasonlók gyűlnek egy helyre, akik aztán közösen finomítanak stratégiáikon és támadási irányvonalaikon. Következésképpen

naiv dolog azt képzelni, hogy a „tér”, mint politikai közeg lehetővé teszi a párbeszédet

és a nem-pártos gondolkodást. Alain Finkielkraut valószínűleg nagyon is jól tudta ezt, de arra a feltételezésre támaszkodva kockáztatott, hogy létezik egy alapvető civilizáltság, mely bármilyen zavaros helyzet ellenére továbbra is irányítja az emberek közötti kapcsolatot. Természetesen tévedett, és ez egyáltalán nem meglepő. A tüntetők, radikális baloldali, polgárságellenes (felújított ’68?) és a közigazgatásilag és szimbolikusan banlieu-nek (külváros – a szerk.) nevezett fogalommal szimpatizáló fiatalok osztályellenséget („egy fasisztát”) láttak A. F.-ben. Persze, talán nem kellene túldramatizálnunk magát az esetet, de ez egy most kialakuló politikai világ tüneteként érdekes.

A fentebb idézett fogalom, az „antifasiszták fasizmusa” találó, hiszen rámutat a bármiféle politikai idealizmus potenciális erőszakosságára és intoleranciájára. A 90-es években volt egy film, melynek eredetileg The Last Supper volt a címe. Egy fiatal, intelligens, szellemes és baloldali (amerikai értelmezés szerint liberális) lányokból és fiúkból álló csoport történetéről van szó, akik rendszeresen közös vacsorára gyűltek össze, melynek során kinevették és maró gúnnyal kommentálták a nap eseményeit. Mindenekelőtt demokraták, totalitarizmus-ellenesek és antifasiszták voltak, ahogy az illik egy szabad világbeli értelmiségi elit esetében. Egyik este azonban hívatlan vendég jelenik meg, akit azonban udvariasságból ott marasztalnak vacsorára. Szó szót követ, és kiderül számukra, hogy az illetőnek mindenféle rasszista elképzelései vannak, veszekedés tör ki és a dolgok elfajulnak. A liberális fiatalok közül az egyik meggyilkolja a neonáci vendéget. Attól kezdve elszabadul a pokol. Fiataljainknak szokásává vált, hogy meghívjanak körön kívülieket, kiszedve belőlük politikai meggyőződésüket és végül elásva a kertben azokat, akik nem mentek át a vizsgán. De ahogy az holmi értelmiségiektől elvárható, a gyilkosságot egy logikailag verhetetlen érveléssel magyarázzák meg, melyet a következő képletre lehet leegyszerűsíteni: ha valakinek sikerült volna időben meggyilkolnia Hitlert, a világ elkerülte volna a holokausztot és a II. világháborút. Az összes kiirtott rasszistát, szexistát, vagy térítő fundamentalistát a jövőbeni gyilkos totalitarizmus kezdeti formáinak tekintették, és így aztán ki is iktatták őket.

Ennek a filmnek, mely rendkívül éleslátóan írja le az amerikai társadalom – ma a két évtizeddel ezelőttinél sokkal nyilvánvalóbb – megosztottságát, főleg az az érdeme, hogy rávilágít arra a belső logikára, mely intoleranciába vezeti a haladópárti ideált. Mindaddig, amíg a világ jövőjét csak az antirasszizmus, a világ felé való nyitottság (ma korlátozások nélküli emigráció felé való nyitottságot mondanánk, ahogy azt maga Hillary Clinton javasolta a minap), az emberi jogok, mint a bármiféle hagyományos erkölcsi korláttal szembeni emancipáció jelenti,

mindenki bűnös, aki ezekkel szembemegy.

Mindaddig, amíg a mindenféle konzervatívok szembeszállnak egy vitathatatlan igazsággal, a haladás igazságával és ezáltal magával a jóval, nem tesznek mást, mint ők maguk is hozzájárulnak a világban tapasztalható gonoszsághoz, meg nem érdemelt szenvedést okozva. Racionálisan végiggondolva, mit kellene tenniük a liberálisoknak ezekkel az undorító reakciósokkal? Nyilvánvalóan meg kell gyilkolniuk őket, még ha csak jelképesen is, teljesen ki kell szorítaniuk őket a közéletből, meg kell bélyegezniük őket, ezzel egyengetve az utat a haladás felé. Márpedig a Mathieu Bock-Côté által elemzett „antifasiszták fasizmusa” éppen a haladópárti militánsoknak ez a hajlama, akik attól a pillanattól kezdve, hogy kisajátítják maguknak a jó fogalmát, elkerülhetetlenül intoleránssá válnak. Ez zajlik már régebb óta a szemünk előtt, látszólag békés, de egyre inkább húsba vágó módon.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.