Ana Blandiana költőnő megkapta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemtől a doctor honoris causa címet. Az eseményen résztvevő Blandiana beszédet is mondott az egyetemi hallgatóság előtt, mely megtapsolta és – az egyetem rektorán, Aurel Popon keresztül – Vasile Pârvan avatóbeszédéhez hasonlította, akit 1919-ben felkértek, mondjon beszédet a kolozsvári Egyetem megalapításakor.

Pârvan beszédében találtam egy tanulságos részletet: „A jelenkor professzora, ha valóban felsőbbrendű ember, akkor ma már nem releváns szentenciák tévedhetetlen prófétája, hanem arany és gyémántok kutatója az emberi bölcsességtelenség sziklás pusztaságában.” Ana Blandiana diskurzusának annyi köze van a kolozsvári Egyetem aulájában 97 évvel ezelőtt elmondott beszédhez, hogy az újdonsült doctor honoris causa tökéletesen ábrázolja azt a professzor-modellt, melyet Pârvan túlhaladottnak, elavultnak, „alsóbbrendű professzornak”, a „bölcsességtelenség pusztasága” létrehozójának tekintett. Ana Blandiana beszéde tévedhetetlen meggyőződéssel kimondott prófécia volt: „Senki előtt sem titok, hogy

korszakunk megdöbbentően hasonlít a Római Birodalom végóráira.

Ugyanaz az idény-, hatalom-, világvégi hangulat. (…) A több száz, vagy ezer áldozattal járó merényletek messze nem jelentenek akkora veszélyt, mint a több millió emigráns lassú és alattomos előrehaladása, akiknek határozott szándékuk, hogy nem integrálódnak és belülről hígítják fel a XXI. századi Európa kultúráját és mentalitásait, bizonyos középkorias meggyőződésekkel váltva fel azokat. (…) Nyilvánvaló, hogy a civilizációk elkerülhetetlen összeütközésében Európa szemmel láthatóan veszíteni fog. Nem azért, mert nincsenek forrásai, hanem mert nincs hite. Nemcsak Istenbe vetett hite – bár nyilván erről is szó van –, hanem egyszerűen a valamiben hivés hite. (…) Európa meghatározására és túlélésére nézve a terrorizmusnál sokkal veszélyesebb az a szellemi és kulturális csomag, melyet az újonnan érkezők magukkal hoznak és amely – az európai szabadságok alkalmazása révén, illetve az őshonosok és emigránsok közötti reménytelen demográfiai egyensúlyhiány miatt fel fogja váltani az európai kultúrát és szellemiséget.” Blandiana ítélete határozott: Európát el fogja nyelni a „be nem illeszkedést határozottan vállaló” bevándorlók hulláma által szállított muzulmán kultúra.

A Babeş–Bolyai a legelismertebb egyetem Romániában; az egyik legerősebb társadalom- és politikakutatási tanszékkel rendelkezik. Ezek a professzorok pedig – akik, remélem, csak közvetítőkön keresztül vettek részt – csütörtökön tapsoltak ahelyett, hogy elvörösödtek volna szégyenükben a vulgárisan tudatlan kijelentések hallatán. Az Ana Blandiana ajkairól az Egyetem Aulájában felröppenő szavak csak néhány klisét jelentenek, amiket olyan polgárok hirdetnek, akiknek a hormon és a televízió jelentik az egyedüli társadalmi és politikai kultúraforrást.

A kényelmetlen helyzettel kapcsolatos frusztráción túlmenően, az érzékeny költőnő populista diskurzusának olyan hatásai vannak, melyeket a szerző minden bizonnyal nem látott előre. Ő azokra az okokra gondolt – jóhiszeműen, ez a meggyőződésem –, melyek keresztény kontinensünk kultúráját a muzulmán pokolba fogják vonszolni. Blandianának – inkább hittel, mint gondolkodással – sikerült felfedeznie három, Európára nézve halálos folyamatot. Az első az Istenbe vetett hit elveszítése: „Emlékezzünk a nem sok évvel ezelőtti vitákra, melyek nyomán az Európai Unió úgy döntött, elutasítja az «Európa keresztény gyökereire» való utalást, ezzel megtagadva saját történelmét és kulturális meghatározását.” A második a szabadság gondolatának dogmává változtatása, ami sebezhetővé tette az európai kultúrát, mert – Blandiana szerint, Lech Walesát idézve – „a gonosz jobban kihasználja a szabadságot, mint a jó”. A harmadik a „nemzet, nemzetiség, nacionalizmus fogalmak

ördögivé változtatása a proletár internacionalizmus vagy a politikai korrektség által”

– ez utóbbi „csaknem vallássá és több mint politikává vált”. Az apokalipszis három fő forrásához egy ráadás is társul: a demográfia frontján elszenvedett vereség. A muzulmánok termékenyebbek, míg Európa öngyilkos módon támogatja „gyermekeket nem nemző családok törvényesítését”. Nem hiszem, hogy Blandiana bármikor is gondolta volna, hogy beszédét Corneliu Zelea Codreanu (a Legionárius Mozgalom alapítója – a szerk.) diskurzusához lehetne hasonlítani. Teljes szívemből arra kérem, tegye meg, és aztán döntse el, kitart-e még gondolatai mellett. Talán ez a mondat meggyőzi: „A demokrácia szétzúzza a román nemzet egységét, megosztottként exponálja a judaista hatalom egységes tömbjével szemben.” Csak a „judaista hatalmat” kellene behelyettesítenie a „több millió muzulmán emigránssal”. Sokkal több hasonlóság is van – mint amilyen például a keresztény nacionalizmus –, de megelégszem azzal, hogy rávilágítsak egy egybeesés iróniájára: Corneliu Zelea Codreanu első nyilvános győzelmét szintén Kolozsváron érte el és szintén egyetemi környezetben. Ezekre a Blandiana által előre nem látott hatásokra utalok: tudja-e a szerzőnő, hogy milyen szörnyűséges híveket produkál a diskurzusa? Felfogja, hogy nem a több millió muzulmán menekült fenyegeti a szabadság és szolidaritás kultúráját, hanem

a hozzá hasonló megkésett filo-legionáriusok?

A terrorista válsággal kapcsolatban a Radio France International-ba (március 23-án) meghívott Gabriel Liiceanu megállt a Blandiana által megtett út felénél. Itt, természetesen, óvatosabb megközelítésről van szó, ugyanis a ráció iránti tisztelet kellően lecsillapítja az érzelmeket. Liiceanu – és ez lényeges különbség – egyértelműen kerüli a miszticizmust, melyet habozás nélkül a rossz forrásaként azonosít: „Az Európa által az emberiség történelmén belül elért nagy haladás a vallás és a politika szétválasztása, annak rögzítése, hogy lennie kell egy törésvonalnak az állam és a vallás között. Drámai dolog, hogy politikai együttélési szabályként próbálják ránk kényszeríteni a vallásos fanatizmus egyik formáját. Ezt semmilyen módon nem szabad megengedni.” De az európai kultúra más vívmányai a halállal szembesülve alku tárgyai lehetnek. Sőt, egy logikai flikk flakkkal éppen ezek válnak a halál forrásaivá: „Amikor a multikulturalizmus potenciálisan és valóságosan is gyilkossá válik, akkor korlátok közzé szorítod. A demokrácia nem jelenti az alapvető értékeid megvédésével szembeni impotenciát.” Mit jelent ez? Liiceanu elmagyarázza, hol kellene meghúzni a „multikulturalizmus határait”: „A dráma alapvetően a következő: olyan személyekkel van dolgunk, akik képtelenek beilleszkedni az értékrendünkbe. Ők olyan élettípust kényszerítenek ránk, mely nem lehet a miénk, mert mindaz, amit a nyugat évszázadok alatt sikerre vitt, az emberiség felbecsülhetetlen értékét jelenti.” Más szóval, kétfajta ember van a világon: azok, akik képesek beilleszkedni az értékrendünkbe és azok, akik nem. 

A multikulturalizmus azért válik gyilkossá,

mert mi, európaiak csökönyösen igyekszünk diszkriminációmentesen és olyan emberek javára használni, akik visszaélnek vele és meggyilkolnak minket. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a demokrácián és a multikulturalizmuson lehetne egy kicsit igazítani, annyit, hogy lehetővé tegye az alkalmazkodásra képtelenek eltávolítását:

„Van egy eltérés az Európai Unió – demokratikus értékeken alapuló – országait hagyományosan működtető jogi keret, melynek középpontjában az emberi jogok és az egyén, mint egyén jogai állnak, és az újonnan kialakult helyzet között, melyet ez a jogi keret még nem tud kezelni. Másképp mondva, az európai térségen belüli politikai döntéshozók esetében van egy mozgásképtelenség, ami a jogi keretnek a dzsihádizmus ostroma alatt átélt rendkívül eredeti helyzetekhez való igazítását illeti.”

Nagyon szép dolog, amit Liiceanu itt felkínál nekünk: ki kell majd találnunk egy jogi keretet, mely

megvédi az emberi jogokat, kivéve a muzulmánokét.

Úgy tűnik, az ehhez vezető utat az emberiség már kipróbálta: az európai embert felsőbbrendűvé – Übermensch-sé – fogjuk nyilvánítani, az alkalmazkodásra képtelen pedig természetesen alsóbbrendű (Untermensch) lesz. Így aztán következetes védelmezői maradunk az európai demokratikus értékeknek, ezek újrafogalmazott keretén belül, a – Liiceanu által ma „erőnek és elhivatottságnak híján lévő” – politikusok számára pedig határozottabb közbelépéseket teszünk lehetővé. Mi lenne e közbelépések célja? A történelem gyakorlatilag kimeríthetetlen tárházát kínálja a szegregacionista közpolitikáknak – a szögesdróttól, a falakig és gettókig, a lincselésektől a holokausztig bármi lehetségessé válik. Meggyőződésem, hogy sem Liiceanu úr, sem az ártatlan Blandiana nem gondolta végig, milyen utat nyitnak meg a kapkodva, egy múlékony médiatermék kedvéért megfogalmazott elképzeléseikkel. Olyan útról van szó, mely egy etnikailag és kulturálisan tisztább világba vezet és ahol igaz, „tartással, erővel rendelkező” politikusok veszik át az ellenőrzést. Annak az útnak a végén, melyen Liiceanu megtette az első fogalmi lépéseit, nem egy legionárius állomás áll. Hanem náci.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.