Interjú egy Romániába érkezett szíriai menekülttel

Tiltakozás ide, válság oda, a beszámoló döbbenetes.
Hirdetés

Március 3-án Bukarestbe érkezett egy csoport menekült, akik a Nemzetközi Migrációs Szervezet segítségével indultak el Görögországból. A csoportnak egy szír család is tagja, három kiskorú gyermekkel. A háromgyermekes A. I. Mohamed elmondta a HotNews.ro-nak, milyen pokoli utazáson ment át a családja a háború által feldúlt Szíriából Galacig (Galaţi), miként keltek át egy kis instabil csónakkal a Földközi-tengeren és milyen tapasztalatuk volt az embercsempészekkel.

A 15 menekültet a Henri Coandă Repülőtérről Galacra szállították. Ott lefényképezték őket, ujjlenyomatokat vettek róluk, orvosi vizsgálaton estek át, majd kitöltöttek egy űrlapot és kikérdezték őket, hogy döntés születhessen a menedékkérelmükről. A román állam legfeljebb 30 napon belül közli velük, hogy menekültstátuszuk van-e, vagy valamilyen másfajta védelemben részesülnek. Az eredménytől függően kérhetik a sötétkék útlevél kibocsátását, ami azt jelenti, hogy közlekedhetnek Európában, vagy a szürkét, amihez vízumokra van szükség.

Megjegyzés: A. I. Mohameddel, a három gyermek apjával angolul folyt a beszélgetés, az átirat pedig a könnyebb olvashatóság érdekében folyamatos. Az eseményeket a szíriai menekült mesélte el, a szerző nem tudta ellenőrizni a beszámoló tényszerűségét.

„Libanonban dolgoztam szakácsként. De az ottani kormány nagyon súlyos szabályokat vezetett be a szíriai állampolgárokkal szemben, a vízum nagyon drága, egyáltalán nem voltunk szabadok, állandóan bujkálnunk kellett és el kellett mennünk, ott már nem voltak semmilyen jogaink.

Vissza akartunk menni Szíriába,

én, a feleségem és a gyermekek, hogy megnézzük, tudnánk-e ott élni. Az egyik faluban volt egy házunk, azt lerombolták, a felét egy repülő, a másik felét egy lövedék.

Amikor a távozás mellett döntöttünk, mindenünket eladtuk: a bútort, az ékszereket, mindent, hogy legyen pénzünk az útra. Szíriába törvényesen nem mehettünk be, mert a kormány azt akarja, hogy nekik dolgozzak, én viszont nem. Libanonból Hezbollahosokat lefizetve mentünk el, akik gépkocsival elvittek minket a határig. Ott szíriai katonák vettek át bennünket, nekik is adtunk pénzt, nem kérdezősködtek, sem az irataink, sem egyéb iránt. Mindenhol fizettünk, hol egy karton cigarettát, hol száz dollárt. Sohasem kérték, elvárták, hogy adj.

A szíriai család által Romániáig megtett út: Aalmane (Libanon) – Tripoli – Hermel – Al Kuszair (Szíria) – Homsz – Idlib – Antakya (Törökország) – Izmir – Isztambul – Izmir – Leszbosz (Görögország) – Athén – Bukarest – Galac.

„Egy napig vártunk arra, hogy előkészítsék az utat a faluba, mert sokan vannak a határtól odáig: kormány, Daesh, milíciák… Másnap másokkal együtt felraktak egy buszra, elindultunk a katonai ellenőrzőponttól és eljutottunk egy másikhoz, melyet a kormánnyal szövetséges egyik milícia ellenőriz. Őket is lefizettük. Néhány órát vártunk, hogy valaki elvigyen minket a falunkba.

Két napot voltunk otthon. Szinte egyáltalán nem aludtunk, a gyermekek felébredtek a helikopterek zúgására. A falubeli barátok és ismerősök

hívtak, hogy harcoljak a milíciájukban,

lesz pénzünk, segítenek újjáépíteni a házunkat. Nem akarok harcolni, nincs semmi okom megölni valakit. A távozás mellett döntöttem és megkérdeztem a feleségemet, hogy maradna vagy velem tart. Nem tudtuk, milyen lesz, azt hittük, hogy könnyű lesz, elmegyünk a határhoz, átkelünk és Európába érünk.

Végül eljutottunk a török határ közelébe. Nagy csoport voltunk, illegálisan keltünk át. Nagy hátizsákjaink voltak ruhákkal, gyógyszerekkel. Megkérdeztem, hol van a határ másik oldala. Azt mondták, 30 percre. Három órát mentünk, hegyeken át, gyalog a gyermekekkel (egy öthónapos gyerek és egy 4 éves ikerpár az utazás idején, 2015 decemberében – a szerz.). Mindenhonnan géppuskazaj hallatszott, nem felénk lőttek, de állandóan arra gondoltam, hogy mi következhetünk. Kétórányi gyaloglás után pihenőt akartunk, azt mondtam a feleségemnek, hogy üljön le egy kicsit, de a csoport senkire sem várt. Arra gondoltam, hogy így ott fogok maradni a gyermekekkel, víz és élelem nélkül, így eldobtuk a hátizsákokat, a karomba vettem a gyermekeket és így mentünk még egy órát. Ez volt az út könnyebbik része.

Eljutottunk Törökországba. Ott egy jármű várt bennünket, amelybe 13-an férnek bele, mi pedig ötvenen voltunk. A jármű dugig volt, a vezetője pedig újabb embereket várt. Valójában pénz voltunk, nem emberek. Tiltakozni kezdtem, de azt mondta: ha nem tetszik, gyalogolj.

A járművezető egy szíriai csempész (smuggler) volt. Mindenki el akar menni Szíriából, a csempészek nagyon sokat keresnek. Felhívtam a másikat, akinek a tengeren való átkelésben kell majd segítenie. Azt mondta, hogy menjek Izmirbe és ott beszélünk. 11 órát mentünk Izmirig a busszal. Ott egy kicsit megpihentünk, a gyermekek aludtak és megmosakodtak.

Azt mondta, hogy több módon is átkelhetünk a tengeren, minél biztonságosabb, annál drágább. Azt mondtam, hogy a legbiztonságosabb változatot akarom. Azt mondta,

rendben, ezer dollár fejenként,

kivéve a gyermekeket, és ebben benne van a mentőmellény.

Kifizettem, de aztán még külön a mentőmellényeket is ki kellett fizetni. Azt mondták, a felfújható csónakba 37 személy fér. Másnap, amikor a partra érkeztünk, 71-en voltunk. Megkérdeztem, hogy most mi van, és azt mondta, az eredeti létszámba a gyermekeket nem számította bele. Megtagadtam a beszállást és velem együtt még kilenc személy. A csempész azt mondta, nem akar ennyi pénzt és a csónakot is elveszíteni, amelyet ott kell hagynia Görögországban, így hát másnapra újra odahívott minket.

Hirdetés

Másnap visszatértünk ugyanoda. A mellényeinket ellopták. Újra 70-en voltunk a parton. Azt mondtam, nem számít, fejezzük be, jussunk el végre Görögországba. Azt mondták, tegyük az iratainkat és a pénzünket a csomagunkba, tekerjük szigetelőszalagba, hogy a víz ne húzzon le minket, ha beleesünk, szálljunk be és hagyjuk a csomagokat a parton, majd ők utánunk dobják a csónakba. Amikor mindnyájan bent voltunk, elindították a motort és eltaszítottak minket, kiabálni kezdtünk, hogy ott maradnak az irataink, a csomagunk, a ruhánk, azt mondták, hogy felejtsük el, inkább azon gondolkodjunk, hogyan jutunk át a másik oldalra.

A csónakot közülünk vezette valaki, akinek öt perc alatt tanították meg a zodiac (felfújható csónak) vezetését, semmilyen tapasztalata sem volt. Nem tudta, mikor lassítson, mikor gyorsítson, amikor a tenger közepére jutottunk, a csónak leállt. Felhívtam a csempészt, azt mondta, küld egy másikat. Eltelt egy óra, aztán kettő, három és nem jött senki.

A csónak lassan süllyedni kezdett,

mert kétszer annyian voltak benne, mint ahányan normálisan lehettek volna.

Végül egy halász talált ránk, megkértük, hogy vigyen a rendőrségre, telefonon összekapcsoltuk a csempésszel, de nem tudtak megegyezni a pénzben. Vizesek voltunk, hideg volt, mindnyájan a halász csónakján vártuk meg, hogy befejezze a halászást és aztán elvitt minket a rendőrségre. Az egész csoport, a gyermekekkel együtt egy betonudvaron várakoztunk reggel öttől délután négyig, víz nélkül, ugyanabban a ruhában, amiben megérkeztünk. Kérdezgettük, ki a főnök, hogy beszélhessünk vele, de azt mondták, hogy nincs parancsnok. Aztán mindnyájunkat bevittek egy ablaktalan szobába, ahol kilenc napot töltöttünk, majd arra köteleztek, hogy fizessünk fejenként 25 dollárt és menjünk Isztambulba. Normális körülmények között az út odáig 10 dollárba kerül.

Újra felhívtam a csempészt, visszaadta a pénzemet, az 1.000 dollárt, de semmi másért nem akart fizetni. Addigra már volt némi tapasztalatom, beszéltem egy másik csempésszel, annak 800 dollárt adtam. Ezúttal eljutottunk Görögországba.

Úgy terveztük, hogy Macedóniába megyünk, de a fiam megbetegedett. Három napig kórházban voltam vele. A Caritas egyesület emberei egy szállodába vittek minket, amikor pedig meglátták a beteg fiamat, megkérdezték, hogy nem akarok-e Görögországból egy másik európai országba menni. Elmondtam nekik a történetet, hogy nincs semmilyen papírom, azt mondták, ez nem gond. Nagyjából másfél hónapot töltöttünk egy szállodában és aztán Romániába küldtek minket.

Őszintén, először visszautasítottuk, hogy Romániába jöjjünk,

mert nem tudtunk semmit róla. Csak másoktól hallottuk, hogy „Romania, not Romania, poor people, bad people”, bocsánat ezekért a szavakért. Nem igaz. Az arabokról is azt állítják, hogy mind terrorista.

Végül Romániába jöttünk. Itt jobb, mint Görögországban, ott senki sem segített, ha nem beszéltük a nyelvet. Itt még akkor is megpróbálnak segíteni, ha éppen nem beszélnek angolul.

Görögországban azt mondták, hogy mindazok, akik törvényesen jutnak el Európába ennek a programnak a keretében, ugyanolyan körülmények közé kerülnek. A központ azért meglepett minket, a szoba másképp néz ki, mint amilyet azok mutatnak, akik Franciaországba, Hollandiába vagy Németországba kerültek. A legnagyobb gond mégis az, hogy a központban a feleségem az egyetlen nő és nem beszél angolul, nincs kivel beszélgetnie.

Az ideérkezésünk másnapján voltunk a piacon. Egy hölgy meglátott minket és nem tett egyebet, csak adott két narancsot. Számomra ez olyan volt, mintha tízezer eurót adott volna. Nagyon boldog voltam. Ugyanaznap egy idős hölgy, aki valószínűleg szegényebb volt nálunk, adott egy gyermekeknek egy-egy lejt. Másrészről ugyanazon a napon néhány fiú a középső ujjukat mutogatta nekünk és gyaláztak minket. Azt mondtam nekik, hogy „köszönöm” és tovább mentünk.

Szeretném, ha nyithatnék egy kis vendéglőt Galacon.

Elég, ha csak néhány vendég betért, mert többé nem távoznak, nagyon ízlik majd nekik az étel.”

A. I. Mohamed: „A hatalom a politikusoknál van. Senki sem törődik az egyszerű emberekkel vagy azzal, hogy hány gyermek halt meg Szíriában. A mi iszlámunk nem ilyen. Sehol sem mondja, hogy öld meg a testvéredet, de még az ellenségeidet sem. Nem vagyunk jóban az izraeliekkel, de még róluk sincs egyetlen szóval sem az, hogy „öljétek meg őket”. Ha megtámadnak, akkor védekezz, ha kényszerítenek valamire, védekezz, de nem úgy, hogy magadra veszel egy mellényt és felrobbantod magad egy piacon. Lehet, hogy az anyád, vagy a testvéred is ott van. Miért tennél ilyet?”


Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: sott.net

Hirdetés