Megígértem, hogy írni fogok arról a harmadik kézdivásárhelyi személyről is, aki lenyűgözött, és aki bebizonyította számomra, hogy az etnikumnak nincs semmi köze az emberséghez és a tisztelethez. Nagy-Rozsnyai István professzorról van szó.
Egy kórteremben fekszem, arra várva, hogy világra hozzam családunk második csodáját. Állandóan felidéződik bennem az első szülésem, és eljut a tudatomig, hogy mekkora szerencsém volt négy évvel ezelőtt.
Ma erről a csodálatos emberről szeretnék írni – egy elkötelezett orvosról és a csapatáról, aki és akik nélkül ma valószínűleg nem élnék.
Öt évvel ezelőtt, pont december 21-én
tudtuk meg először, hogy szülők leszünk.
Ez volt a karácsonyi ajándékunk… Munkából jöttem és biztosan tudtam, hogy a teszt két vonalkát fog mutatni. Így is lett. Az életünk 2010. december 21-én 5:30 órakor kettévált: gondok előtti fiatalokéra és tonnányi gondokkal küszködő (de boldog) fiatalokéra.
Mivel még csak néhány hónapja költöztem Sepsiszentgyörgyre, nem tudtam, merre induljak és melyik orvos a „jobb”. Alapos, „balra-jobbra” típusú tájékozódás után, ahogy az ilyenkor szokás, úgy döntöttem, hogy egy román orvost választok (mert, persze, nem tudok magyarul és nem szeretném, ha levágná az egyik kezemet, ahelyett, hogy megszülni segítene, hisz számos ilyen „esetet” hallottam országszerte).
Terhességem egész ideje alatt rendszeresen, nyugodt szívvel felkerestem az orvosomat, csakhogy a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy kellett volna, az orvosom pedig bejelentette, hogy szabadságra megy… pont két héttel a szülés tervezett időpontja előtt. Vagyis pontosan a terhesség 38. hetében. Igen, bármikor megszülhettem volna!
A cókmókomat magammal cipelve és attól rettegve, nehogy bármelyik pillanatban „felrobbanjak”, eljutottam ahhoz, aki segített világra hozni a csemetét.
Semmit sem tudtam a városról, az itteni emberekről,
vagy a kézdivásárhelyi megyei kórház orvosairól, de a háziorvosom arról biztosított, hogy a legjobb orvosokkal lesz dolgom.
Mit veszthettem? Magyarul még mindig nem tanultam meg, de reménykedtem, hogy gyermekemmel a karjaimban és ép végtagokkal hagyom el a kórházat…
Felhívtam a kórházat, hogy megtudjam, ki az ügyeletes (legalább a nevét tudjam annak az orvosnak, akivel beszélnem kell majd, mert amúgy egyiküket sem ismertem), majd izgatottan és félve Kézdivásárhelyre mentem.
Egy fiatal orvos várt ott rám, akinek akkoriban nehezen tudtam kimondani a nevét… Dr. Nagy-Rozsnyai István.
Egy szemvillanás alatt eltűnt minden aggodalmam, amikor elkezdett beszélni és arról biztosított, hogy nyugodtan elmehetek Kézdivásárhelyre szülni, amikor eljön az ideje. Ez nem akkor jött el, amikor természetes lett volna, de végül az 5 kilogrammos „törpe” egy olyan kórházban jött világra, ahol csak én beszéltem románul.
Időközben Nagy doktorról megtudtam, hogy száraz sziklából is képes gyermeket „fakasztani”, a románok „Ştefan cel Maré”-nak (Nagy István – a szerk.) is nevezik. Sok olyan pár fordul az orvoshoz, akiknek gondjaik vannak a termékenységgel és az esetek többségében sikerrel jár.
Egy számomra fizikailag rendkívül megterhelő, de erkölcsi szempontból csodálatos hét következett. A szülés utáni depresszióról folytatott beszélgetéseken kívül (amire a hazai állami kórházakban nem szokott sor kerülni), Nagy doktor úr gondoskodott arról, hogy minél kényelmesebben érezzem magam és minél nyugodtabb legyek, hogy minél hamarabb felerősödjek, a nővér hölgyek pedig sokkal többet tettek, mint ami a munkaköri leírásukban szerepel. Lehet, hogy most arra gondolnak, hogy vastag volt a boríték és ezért gondoskodtak rólam.
Megdöbbentő! Exkluzív! Bombahír!
És bár még nem volt hatályban a kenőpénz elleni törvény, nem volt semmilyen boríték, semmilyen figyelmesség. Sem az orvosnak, sem a nővéreknek. Ennek ellenére ezek az emberek (magyarok!) sokkal jobban bántak velem (vráncsai moldvai nővel!), mint ahogy azt bármikor elképzelhettem volna. Sohasem leszek képes eléggé megköszönni nekik azt, ahogy meghallgattak, segítettek és kezeltek.
Ennek semmi köze sincs az etnikumhoz, tekintettel arra, hogy tudod, mi az emberség és az ő esetükben, a szakértelem.
Ezért van az, hogy ma Kézdivásárhelyen fekszem egy kórházi ágyon és nem máshol. Egész terhességem alatt Sepsiszentgyörgyről ingáztam, annak ellenére, hogy a megyeszékhelyi kórház frissen tatarozott és jobban felszerelt. Rendkívül megörvendtem, amikor ismerős arcokat láttam, akik emlékeztek rám és a csibémre, és akik rám mosolyogtak. Tudom, hogy holnap, amikor családunk második csodája világra fog jönni, jó kezekben lesz, engem pedig ugyanazok a kedves személyek fognak pátyolgatni, akik 4 év és 3 hónappal ezelőtt is talpra állítottak.
Sok mindent lehetne még mondani, de a legjobban a szívemben tudom majd azokat megőrizni, ahova örökre belopták magukat a kézdivásárhelyi kórház emberei.