Andrei Pleșu: Milyen a román politikus?

Amilyen ötletesek, okosak és büszkék vagyunk, nem hagyhattuk ki, hogy a hazafiság terén is találjunk egy „eredeti”, sehol sem látott, valószínűleg az egész bolygón egyedülálló változatot. Paradox, kiszámíthatatlan, nehezen összefoglalható „hazafisággal” dicsekedhetünk. Újabban eklatáns példáját is fel tudjuk mutatni a bonyolult hazaszeretetünknek.

A nemzeti parlament elutasította

a Constantin Brâncuşi egyik híres műve (A Föld bölcsessége/Cuminţenia Pământului) megvásárlásához szükséges összeg biztosítását. Ötmillió lejről van szó. Nincs. Pénzünket elviszi választottaink javadalmazásának kiegészítése, barátokkal, rokonokkal, vagy névtelen „szakértőkkel” teli irodáik fenntartása. Aztán kell még a pénz a Tudósok Akadémiájára is, melynek finanszírozására több mint hatmillió lejt kapott Ecaterina Andronescu (a tizennyolcból ez volt az Oktatási Minisztérium költségvetése esetében elfogadott egyetlen módosító javaslat. Ha nem tudják, ki fia-borja ez az „Akadémia”, keressenek rá a neten…) Készek lennénk valamennyit elkölteni Brăncuşi vagy Enescu maradványainak esetleges, hazafias hazahozatalára is. Mindenesetre nem nagyon van időnk a közvéleményre különösebben nem ható kulturális ügyek részletes megvitatására. Nem olyan könnyű megállapítani, hány kutyára van szüksége az alföldi juhásznak, a domb-, vagy hegyvidékihez képest. És mennyi minden van még…

Brâncuşi-nak már régóta pechje van a szülőhazájával. A román állam az 50-es évek elején nem kívánta vállalni „dekadens” művészetét, így aztán a művész az egész örökségét a francia államra hagyta. Aztán a „burzsoá-földesúri rezsim” maradványaként megpróbálták lebontani a Végtelenség oszlopát (Coloana Infinitului). A zsilvásárhelyi (Târgu-Jiu) néptanács a lebontásból származó „fémes anyagokat” felajánlotta a helyi D.C.A.-kirendeltségnek. (A szerző valószínűleg összetéveszti a papír-, textil- és üveghulladék begyűjtésével foglalkozó Begyűjtési és Beszerzési Igazgatóságot – DCA – a fémhulladékok begyűjtésével foglalkozó Fémbegyűjtési Vállalattal – ICM – a szerk.). Maga a RPR (Román Népköztársaság – a szerk.) Akadémiája is megvitatta a brâncuşi-i alkotások „értékét”, arra a következtetésre jutva, hogy nem érdemesek az új rezsim figyelmére… De azóta a dolgok, természetesen, megváltoztak. Ma szeretjük Brâncuşi-t. Fáj, hogy csontjai idegen földben pihennek.

Ez a hazafiságunk nekrofil dimenziója.

Sem az élő ember, sem az alkotásai nem érdekeltek és érdekelnek minket. Ellenben a csontjai! A csontjai a mieink, az ősi földé, a népé. Azért a művelődési miniszter, Vlad Alexandrescu úr megpróbált kiállni, egy halotti tor stilisztikáján túllépő erőfeszítés érdekében. Kiállt egy nemzeti örökség részét képező műremek megvásárlása mellett. Érvelése a két ház kulturális bizottságaiban meghallgatásra talált. A költségvetési-pénzügyi bizottságnak volt ellenvetése. Meg a parlament plénumának. Nem sérthetünk meg törvényeket, még akkor sem, ha rosszak, még akkor sem, ha nem tudnak olyan rendkívüli helyzeteket kezelni, mint ez. Csak akkor sérthetjük meg azokat, ha lopni akarunk, ha a pártaktivistáinkat akarjuk megóvni az igazságszolgáltatástól, vagy a személyes érdekeinknek akarunk ködös jogi alapokat teremteni. De Brâncuşi? Az ország öröksége? Kinek van ideje ilyen csecsebecsékre?

Ezzel szemben a képviselőink teljesen más hazafias modellt kínálnak. Tisztán kíváncsiságból kérdezném csak, hogy A Föld bölcsessége ügyében vajon miként szavazott egy lánglelkű hazafi, aki bármikor örömmel felfeszíttetné magát a hazácska idegenek által meggyalázott testére. Nyilvánvalóan Ninel Peia úrról van szó, aki nemrég vallott szerelmet „Románia Anyácskának”. Peia úrnak az urbi et orbi módon hangoztatott, az ő hősies lázában osztozni nem akaró „lefizetett bérenceknek”, „takonykóros sakáloknak”, „rothadó dögök lakóinak” provokatív módon arcába vágott szövege megrázóan és dagályosan giccses, semmibe véve – nyilvánvalóan ezt is hazafiasan – az anyanyelvet (melyet olyan „szenvedéllyel szeret, akit (sic!) kevesen tudnak majd megérteni”) és pikareszk önéletrajzi elemekkel színesítve (a „termőfölddel a talpa alatt” nőtt fel, a „báránykák között” járkált, hol Kőzúzóként, hol Éhekórászként, a „nemzet földjéből” nőtt ki és „senkiből” „doktor” és parlamenti képviselő lett! Így szokott ez lenni, amikor beleszeretsz – elnézést kérek! – „anyáink anyácskájába”, vagyis a hazába).

Peia úr eddig már több hazafias áldozatot is hozott:

úgy tűnik, hogy (testvérével együtt) érintett volt egy megyei műveletben, melynek során nagy mennyiségű mérgező anyag törvénysértő raktározásával szennyezték be a „nemzet földjét” Bukarestben, Ilfov és Ialomiţa megyékben. Parlamenti irodájában 16 „munkatársat” alkalmazott, zömmel egyetemi hallgatókat, akiknek az volt a feladatuk, hogy összefoglalják számára a napirenden szereplő törvénytervezeteket (hisz csak nem fogja mindet elolvasni). Ugyanez a Peia úr példát mutatott az éberségből, amikor a Colectiv tűzesetének apropóján belénk verte a frászt: nagy honfitársunk megérzése szerint akkor a nemzeti egység szétzúzására történt kísérlet, amit áldozatos lemondásával Victor Ponta hiúsított meg ügyesen! Peia úr az élő bizonyítéka annak, hogy megéri igazi hazafinak lenni. Uraságának van nagyjából 17 földterülete, úgy két-három háza és két Mercedes típusú gépkocsija! Nagyon kell szeretned az anyaföldet, hogy ennyi parcellát ölelj mohón magadhoz a vagyonából.

Peia úr érzelmei láttán nem csodálkoznék, ha hamarosan arról értesülnék, hogy úgy döntött, saját vagyonából rászán némi aprópénzt arra, hogy a nemzeti vagyon egy Brăncuşi-remekművel gazdagodjon. Hisz ő nem egy „takonykóros sakál”, egy „rothadó dögökben lakó”, mint azok a hazaárulók, akikkel életre-halálra küzd. Inkább életre. És haszonra.