Ioan-Aurel Pop: Lucian Boia történelemhamisító!

A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (nem is olyan látens) ultranackó rektora (civilben történész) nagy ívben leleplezi Lucian Boia nemzetiegység-bontó téziseit.
Hirdetés

Ioan-Aurel Pop akadémikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora azt állítja, hogy Lucian Boia állítólag azt írta Az első világháború. Viták, paradoxonok, újraértelmezések című művében, hogy az erdélyi románok 1918-ban nem akarták az Egyesülést.

A két neves román történész, Lucian Boia és Ioan-Aurel Pop közötti „történelmi” vita az 1918-as Nagy Egyesülés ünnepe környékén bukkant újra felszínre. Ioan-Aurel Pop akadémikus, a kolozsvári BBTE rektora az Adevărulnak adott interjújában kifejezi nemtetszését Lucian Boia egyes, Az első világháború. Viták, paradoxonok, újraértelmezések (Humanitas, 2014) című munkájában tett kijelentések miatt, melyek szerint az erdélyi románok 1918-ban nem akarták az Egyesülést.

Az az állítás, amire Pop hivatkozik, a könyv 81. oldalán szerepel: „Végső soron akarták-e vagy sem az egyesülést Romániával?

Mondjuk, hogy igen, bár nem jobban, mint egy megreformált Habsburg monarchiában maradni.

A Romániával való egyesülés egy virtuális történelem, egy lehetséges, de még bizonytalan jövő része volt. Az erdélyi románok nemzeti mozgalmának konkrét lépései nem a Romániával való egyesülésre irányultak, hanem szigorúan véve előbb csak Erdély autonómiájának helyreállítására, aztán a teljes jogegyenlőség elérésére Magyarországon belül.”

Ioan-Aurel Pop viszont azt állítja, hogy ma a történelmi igazság egyetlen változatát kell hirdetni, nevezetesen azt, hogy 1918-ban teljesült a román lakosság többségének akarata.

„Azt a furcsa gondolatot, hogy az erdélyi románok állítólag nem akarták az Egyesülést, nemrég csak Lucian Boia bukaresti történész vetette fel újra, aki szándékosan összetéveszti a részt az egésszel, a kisebbséget változtatja többséggé és bizonyos elszigetelt véleményekből közvélekedést csinál”, mondja Ioan-Aurel Pop akadémikus.

Ioan-Aurel Pop Lucian Boia azon állításával sem ért egyet, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésen a kisebbségeket (magyarokat, németeket stb.) nem kérdezték meg, és ha népszavazást tartottak volna, az egyesülés nem kapta volna meg az egyhangú támogatást.

„Egy másik anakronisztikus – a mostani és nem a száz évvel ezelőtti nemzetközi joggal összhangban kifejezett – gondolat az, hogy 1918-ban Erdélyben és Magyarországon a kisebbségeket nem kérdezték meg. Először is el kell mondani, hogy a kisebbségek vezetői akkor, nagyrészt, ellenségesen viszonyultak az egyesüléshez, amit különféle eszközökkel, nagy hangon ki is fejeztek. És élet-halál harcról volt szó. A románok az erdélyi kisebbségeket – vagyis a magyarokat, a székelyeket és a szászokat – uralkodóknak és elnyomóknak tartották, ezek a hajdani „többségek” pedig „szolgáknak” és „alattvalóknak” tekintették a románokat. Hogyan kérdezhetnéd meg az uradtól, hogy szabaddá akar-e tenni?”, mondja a BBTE rektora. Továbbá úgy véli, hogy egy nyilvános vita tisztázná a dolgokat.

Mit vet Pop Boia szemére: „A könnyű haszon kedvéért meghamisítja a történelmet”

A kolozsvári történész helyteleníti, hogy Lucia Boia Az első világháború. Viták, paradoxonok, újraértelmezések című könyvében kisebbíti az erdélyiek egyesülési vágyát, továbbá azt, hogy Boia ugyanebben a munkájában minden áron ki akarja hangsúlyozni, hogy nem volt konzultálás az erdélyi kisebbségekkel – miközben az akkori jog szerint a többség döntötte el egy terület sorsát. Pop azt állítja, hogy a magyarok kivételével minden kisebbség egyetértett az 1918-as Egyesüléssel.

„Azt nehezményezem, hogy a könnyű haszon, az avatatlan közönség szimpátiája kedvéért meghamisítja a történelmet, a történelmi adatokat. Olyan érvekből indul ki, melyek számukat tekintve kisebbségben vannak, nem bizonyíthatják a többség akaratát, más szavakkal pro domo érveket gyűjt össze. A történelemben pedig bármire találhatsz érveket, de ha általánosítasz, akkor rossz módszert alkalmazva hamisítasz. A történészi módszerek ellenőrzöttek, azokat kell alkalmazni. Ki is jelentette (Lucian Boia – a szerk.), hogy nem alkalmazza a történészi módszereket, mert elavultak”, állítja Ioan-Aurel Pop.

Pop azt veti még Boia szemére, hogy „sohasem dokumentumokból indult ki, hanem gondolatokból és – főleg – elképzelésekből, amit egy történésznek nem szabad megtennie. A képzelet az irodalmi, művészeti alkotás attribútuma. Egy történésznek képzelőerőre van szüksége, nem képzelgésre”.

A kolozsvári egyetem rektora azon a véleményen van, hogy Lucian Boia esszéi sem nem irodalmiak, sem nem történelmiek.

„Nem tud elolvasni egy latin, ószláv, vagy görög szöveget.

Minden történelmi ismerete a XIX. század végére és a XX. század elejére vonatkozik. Nem a régmúlt idők történésze, egyesektől és másoktól is átvesz dolgokat”, szögezi le Pop.

Ioan-Aurel Pop azt állítja, hogy az a felvetés, mely szerint az erdélyi románok nem akarták volna az 1918-as Egyesülést, először az első világháború utáni magyar elit egyes tagjainál merült fel. „Az egyesülést vitató magyar vezetők – egy részük – még csak nem is tagadták Erdély román többségét, de azt mondták, hogy nem a csőcselék számít, hanem csak a «felsőbbrendű nemzetek», a fennkölt és kifinomult elit! (…) Ez a mentalitás az idők folyamán sokat enyhült, de bizonyos magyar politikai körökben a mai napig sem tűnt el teljesen. Szintén a magyar értelmiség egy része vetette fel kétségbeesésében azt is, hogy az erdélyi románok hagyták magukat átverni egyes vezetőik, Bukarestben indoktrinált véleményvezérek által, és így történt meg az egyesülés; hogy a magyar uralom alatt lévő románok valójában a magyar grófokat szerették, akik védelmezték őket, mint valami szülők! (…) Ma, amikor egyre nagyobb a tudatlanság, egyes új ideológusok ilyenfajta gondolatokat vesznek elő a naftalinból, tudatosan keltve zavart”, véli Ioan-Aurel Pop.

Pop véleménye szerint

1918-at a „románok asztrális órájának” kell tekinteni

és „észbontó megkérdőjelezni ezt a nagy teljesítményt”. „1918-ban a nemzeti akarat valósult meg. Ha egyesek ellenezték is az Egyesülést, ez normális dolog. Sehol máshol sem jöttek létre másképp a nemzetállamok”, mondta végül a kolozsvári történész.

A telefonon megkeresett Lucian Boia kijelentette, semmit sem akar mondani Ioan-Aurel Poppal kapcsolatosan, mert „az másokhoz hasonlóan rosszindulatot tanúsított” könyvei elemzésében.

A két történész rövid életrajza

Ioan-Aurel Pop (sz.: 1955. január 1-én, Vasasszentiván, Kolozs megye) a BBTE rektora, a középkorra szakosodott történész, akadémikus. Több tíz könyv és tanulmány, történelmi forráskötet, egyetemi jegyzet és tankönyv szerzője. Megkapta a Román Akadémia George Bariţiu-díját (1991). Több nemzetközi szakbizottság tagja.

Lucian Boia (sz.: 1944. február 1-én, Bukarest) csaknem fél évszázada oktat a Bukaresti Egyetem Történelem Karán. A nemzetközi történetírói bizottság főtitkára és alelnöke volt (1980–1990). Az egyik legtöbbször kiadott jelenkori történész mind itthon, mind külföldön.

A két történésznek már korábban is volt vitájuk. Lucian Boia több évvel ezelőtt kiadta a Történelem és mítosz a román köztudatban című könyvét (az első kiadás 1997-ben jelent meg), amire Ioan-Aurel Pop szintén könyvben, az Istoria, adevărul și miturile (Történelem, igazság és mítoszok) cíművel válaszolt (az első kiadás 2002-ben jelent meg).

Az alábbiakban elolvashatják a Ioan-Aurel Pop történész által az Adevărul napilapnak adott teljes interjút.

Hirdetés

Riporter: Mit kellene az egyszerű, kevés történelmi ismerettel rendelkező embernek gondolnia ezekről a felvetésekről, melyek szerint az erdélyi románok nem akarták az Egyesülést?

Ioan-Aurel Pop: Az egyszerű ember, aki járt iskolába – most, sajnos, egyre több az analfabéta és a félművelt –, könnyebben manipulálható, mint a tanult és a tág kulturális horizonttal rendelkező. Sok román akár el is hiheti ezeket az észbontó dolgokat, melyekből hiányzik bármilyen nagyrabecsülés az ország, e föld, az elődök iránt. Ha az erdélyi románok nem akarták az egyesülést, akkor úgy tűnne, mintha az egész nemzeti építmény hazugságon alapulna. Ha a múlt hazugság és a jelen cseppfolyós, akkor mi várhat ránk a jövő Romániájában? Mehetünk világgá! Szerencsére a románok többsége még mindig tájékozódik, kutat, kérdez, nem fogad el mindent készen. De nem tudom, meddig lesz ez még így!

Ebből az egész átlátszó meséből a románok többségének azt kellene megérteniük, hogy 1918-ban a nemzeti akarat valósult meg, vagyis a román lakosság többségének akarata, és ha egyesek ellenezték is az egyesülést, ez normális dolog. Sehol máshol sem jöttek létre másképp a nemzetállamok.

Mit kellene tenni, hogy tisztázódjanak ezek a régóta keringő gondolatok?

Az országon belül nem domináns az az elgondolás, hogy a románok ellenezték az Egyesülést és, szerencsére, soha nem is volt az. Persze voltak időszakok, amikor egyes csoportok előnyére túlpörgették és propagandával eltorzították az egység gondolatát. Világosan ki kell mondani, hogy azok a hazaiak – nagyon kevesen –, akik életre keltették a fentebb említett furcsa gondolatot, az ország külföldi ellenségeinek játékát űzik, a szovjet kommunisták és a legmegátalkodottabb magyar nacionalisták régi szlogenjét élesztik fel.

Az 1918-as Nagy Egyesülés jubileuma előkészületeinek derűsen és önmagunkkal megbékélten kell hozzálátnunk, az akkori domináns igazságnak megfelelően, a nemzeti építményt előkészítő és megvalósító eltántoríthatatlan áradattal. A románokat senki sem kényszerítette arra, hogy képviselőket küldjenek Gyulafehérvárra. Azért tették, mert meg voltak győződve arról, hogy mi jó nekik és a nemzetnek. Abszurd dolog megkérdőjeleznünk a hitüket, eltorzítanunk az akaratukat és lábbal tipornunk az őszinteségüket. Mivel szabad társadalomban élünk, a tömegtájékoztató eszközökön keresztül mindenféle gondolatok terjedhetnek (kivéve azokat, melyeket az alkotmány és a nemzetközi szabályozások tiltanak), de nem az igazság kritériumán túl. A történelem a múlt úgy, ahogy történt, a múltról szóló mese pedig a fantázia gyümölcse.

Az embereknek meg kell tanítani, hogy különbséget tegyenek a hajdani világ dokumentált rekonstruálása és az erről a világról szóló esszék, az érvekkel alátámasztott gondolatok és az erről szóló elképzelések, a valóság és a képzelet szárnyalása között. Ezt próbáljuk most mi tenni és – szerencsére – ugyanezt teszi sok más tisztességes szakértő és értelmiségi.

Mikor bukkant fel először ez a gondolat, és akkor is ugyanazokat az érveket használták, mint most?

Az egyes románok (vagy többségében románok) által lakott területek egyesülésének gondolata a középkor óta felmerült, szinte azóta, hogy a románok – akárcsak más népek – tudatába kerültek annak, hogy csoportként, más közösségektől eltérő közösségként/közösségekként léteznek. Úgy tartják, hogy a románok – mint minden újlatin nép – a Krisztus utáni VIII–IX. századokban jöttek létre, egy évszázadokig tartó összetett folyamat nyomán. A nyelv volt a másoktól megkülönböztető fő elem. Bárki, akármilyen egyszerű ember is volt, érzékelte, ha a mellette lévő más nyelven beszél és nem tudják megérteni egymást. Persze a középkorban nem létezett egy általános elképzelés az összes román egyesüléséről, először is azért, mert senki sem tudta pontosan, meddig terjednek ki a románok által lakott területek és melyik az általuk etnikailag uralt terület. Másodsorban a középkorban nem volt szükség kompakt nemzetállamokra, amilyenek a modern és a jelenkorban létrejöttek. Ennek ellenére, amikor létrejött „a két román szabadság” – ahogy Nicolae Iorga Havasalföldet és Moldvát nevezte –, a XIII–XIV. századokban, ezek a román politikai struktúrák hosszú egyesülési folyamatának eredményei voltak, előbb a Kárpátoktól délre és aztán a Kárpátoktól keletre. A megszilárdulás melletti érvek akkor gyakorlatiasak voltak, a kívülről érkező támadásokkal szembeni hatékony védelem igényétől az expanzióhoz szükséges erő követelményéig.

Ezekben a korokban senki sem gondolt „románságra” és „románizmusra”, de egyes románul beszélő és elsődlegesen román alattvalókkal rendelkező vezetők egyesülésével létrejött a román ország gondolata, ugyanúgy, ahogy körülöttünk megjelentek a bolgár, magyar, szerb, lengyel, litván stb. országoké. Ha akkor egyáltalán nem létezett volna a román szolidaritással kapcsolatos meggyőződés, akkor a Basarab „vlach” fejedelem alatt kiteljesedő szervezetnek nem Vlachia, vagyis Románország (az eredeti szövegben: Ţara Românească – a szerk.) lett volna a neve, hanem valami más. Márpedig vannak dokumentumok az 1350-es–1360-as évekből, melyekben azzal vádolják a román fejedelmeket, hogy „a régi atyai rossz szokásokat követve” maguk köré gyűjtik a közösséget, „a románok titkos beleegyezésével és egyetértésével” (ex perfida voluntate et conivencia Olachorum), egy szabad és a „természetes urától”, Magyarország királyától elszakadt országot építve együtt. Nagyjából két évtizeddel később ugyanez történt Moldvával is, melyet folyamatosan, az egész középkor során a külföldiek (a lengyelek és mások) szintén „Románország”-nak neveztek. Akkoriban nem az etnicitás volt a domináns, hanem a hit, de a népek léteztek, különböztek egymástól és tudatában is voltak ennek.

A Román Országok identitása az oszmán uralomig a Magyar Királysággal szemben nyilvánult meg, így 1550 körül az akkori politikai színpad egyik avatott ismerője, a humanista Verancsics Antal lejegyezte, hogy a román fejedelmek állandóan lázadoztak a magyar hűbérurakkal szemben, „hiszen a magyar uralom gonoszabb volt annál, amit el lehetne mondani”. Más szóval, az e területek feletti magyar uralom története régi és bonyolult, és mint bármilyen erőszakkal kikényszerített uralom esetén, az alávetettek és az alávetettségbe bele nem nyugvók nem nézték jó szemmel.

Ki vetette fel, hogy az erdélyi románok nem akarták az Egyesülést?

Természetesen, először éppen az első világháború utáni magyar elit egyes tagjai. Az „ezer éve uralkodók” képtelenek voltak felfogni, hogy a román, szlovák, szerb, horvát, rutén stb. alávetettek – akikre „nagylelkűen szétáradtak a Kárpát-medence civilizátorainak jótéteményei” – fellázadnak és nem hálásak a „nagylelkű magyarok” értük hozott áldozataiért. Azért a horvátok és a szlovákok, mivel katolikusok voltak, némi megértésnek örvendtek, de az ortodox románokat (mint ahogy a szerbeket vagy az ukránokat is) teljes mértékben lenézték, alsóbbrendűeknek, bárdolatlanoknak, juhászoknak és parasztoknak tartották őket, akik képtelenek maguktól civilizálódni. Sőt, itt-ott az is elhangzott, hogy ezek a románok nem lesznek képesek irányítani és újraszervezni Erdélyt – „Szent István koronájának gyöngyszemét” –, ami arra készteti majd a nagyhatalmakat, hogy kijavítsák a hibát és visszavezessék a régiót az eredeti medrébe, vagyis Magyarországra. Aztán rövid időn belül kiderült, hogy ez nincs így, de a revizionizmus Magyarországon állampolitikává vált, ami az 1940–1944-es eseményekben csúcsosodott ki. Az egyesülést vitató magyar vezetők – egy részük – még csak nem is tagadták Erdély román többségét, de azt mondták, hogy nem a csőcselék számít, hanem csak a „felsőbbrendű nemzetek”, a fennkölt és kifinomult elit! Mindezt azért, mert Isten egyeseket uraknak (magyarok), másokat meg rabszolgáknak (románok) teremtett. Ez a mentalitás az idők folyamán sokat enyhült, de bizonyos magyar politikai körökben a mai napig nem tűnt el teljesen.

Szintén a magyar értelmiség egy része kétségbeesésében azt is felvetette, hogy az erdélyi románok hagyták, hogy egyes vezetőik, Bukaresten indoktrinált véleményvezérek átverjék őket, és így történt meg az egyesülés; hogy a magyar vezetés alatt élő románok valójában szerették a magyar grófokat, akik óvták őket, mint valami szülők!

Ennek kapcsán kihasználtak és eltorzítottak egyes, az erdélyi román világon belül tényleg létező érzéseket, de azoknak nem a magyarok voltak az alanyai, hanem az osztrákok és nem minden osztrák, hanem főleg a „kedves bécsi császár”. A román vezetők már a XVIII. században, amikor Erdély, akárcsak Magyarország, a Habsburg Birodalom tartományává vált, a Bécsből várható kiegyensúlyozási szellemben bíztak, mely véget vethetett volna a helyi magyar urak visszaéléseinek. És ez némileg meg is történt, létezett egy bizonyos mértékig védelmező szellem az adófizetők teljes közösségére nézve, melyben románok is voltak (Erdély lakosságának kétharmada). Ezért történt meg az egyesülés Róma Egyházával, és ugyanezért bízott Horea és Avram Iancu is a császárban! De nem a magyarokban!

Ma, amikor egyre nagyobb a tudatlanság, egyes új ideológusok ilyenfajta gondolatokat vesznek elő a naftalinból, tudatosan fenntartva a zavart. Például, egyre gyakrabban hallható a XVIII. századdal és a XIX. század első felével kapcsolatosan az Ausztria–Magyarország elnevezés, miközben az ilyen nevű kétfejű állam a történelem során csak öt évtizedig létezett, 1867-től 1918-ig!

Igaz, hogy egyes román vezetők csodálták az osztrák (és német) civilizációt és őszintén hitték, hogy a románoknak van mit tanulniuk ettől, de teljesen értelmetlen ezt a csodálatot a magyarokra is kiterjeszteni. Persze, az erdélyi román értelmiségiek tudtak magyarul, szinte kizárólag magyar nyelven tanultak, nagyra tartották a magyar kulturális értékeket, mert nem voltak bunkók, de nem csodálhatták a román hagyományok rovására a „magyar civilizációt”. A román közvélemény tudatában a „magyar civilizáció” az elnyomás szinonimája volt. Azt a furcsa gondolatot, hogy az erdélyi románok állítólag nem akarták az egyesülést újabban csak a bukaresti Lucian Boia történész vetette fel, aki szándékosan összetévesztette a részt az egésszel, többséggé változtatta a kisebbséget és bizonyos elszigetelt véleményekből közvélekedést csinál.

A románok egyesülésének ellenségei voltak a moszkvai III. kommunista (bolsevik) internacionálé vezetői is, akik azt állították, hogy Románia a kapitalista nagyhatalmak akaratával és a „román burzsoázia” által elnyomott román dolgozó nép akarata ellenére „összefoltozott” „imperialista állam”.

Megfelelő dátum december 1-e Románia nemzeti ünnepének? Eléggé jelentős ahhoz, hogy nemzeti ünnepnek nevezhessük?

1918. december 1-e mindazoknak a legjobb, legszebb és leghasznosabb dolgoknak a megtestesítője, amit a románok – nemzetként, tudatos csoportként – egész történelmük alatt képesek voltak elérni! Akkor a világ legfejlettebb és legsikeresebb példáját követve gyűltek össze. Vagyis azt tették, amit előbb – kronológiai szempontból – a franciák, majd az angolok, az amerikaiak, a németek, az olaszok stb. megtettek. Nem most mondom először, hogy december 1-én nem Erdély és Románia egyesülését ünnepeljük, hanem egy 1859-ben elkezdett, 1877–78-ban újraindított, Chişinău-ban 1918. március 27-én/április 9-én (a két dátum az eltérő naptárhasználatot jelzi – a szerk.), Cernăuţi-ban 1918. november 15-én/28-án folytatott folyamatot, mellyel nem a történelmi tartományok egyesültek az akkori Anyaországgal, hanem az Anyaország ezekkel a tartományokkal. 1918 előtt Románia területe 137.000 négyzetkilométer volt, 1918 után pedig csaknem 300.000 négyzetkilométeres lett! A nagyhatalmak szerződésekben fogadták el azt, amit a románok 1918-ban végrehajtottak, és nem a románok iránti határtalan szeretetből tették, hanem azért, mert ez volt természetes, mert ennek meg kellett lennie. Bizonyos jól kidolgozott szabályok betartása nyomán

1918 a románok asztrális órája volt, a néppé válásától máig terjedő időszakban! Észbontó dolog megkérdőjelezni ezt az óriási teljesítményt!

Hirdetés