Hogyan lesz valakiből dzsihádista?

A szakértők szerint a radikalizmus iszlámosodásáról van szó, és nem fordítva.
Hirdetés

A párizsi támadások után folyamatosan felvetődik a kérdés: miért csatlakoznak egyes fiatalok az Iszlám Államhoz? Az ENSZ egyik összejövetelén felszólaló szakértők szerint a fiatalok többségének toborzása a rokonok vagy közelállók által történt, és nem a mecsetekben.

A fiatal dzsihádisták nem a mecsetekben radikalizálódnak, erre a következtetésre jutottak a kérdéssel foglalkozó szakértők, az eredményeket pedig az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának egyik „külföldi terrorista harcosok” témájú összejövetelén mutatták be.

Adataik szerint a szíriai Iszlám Államhoz csatlakozott fiatal külföldi harcosok 75 százalékát barátok vagy ismerősök bátorították erre, 20 százalékát pedig családtagjaik.

A párizsi merényletek után többen is a szélsőségesség elítélésére szólították fel a muzulmán közösségeket. A szakértők szerint viszont

„a radikalizálódás ritkán történik a mecsetekben”,

és nem itt zajlik a toborzás.

Az Iszlám Állam ugyanazt a „forradalmi” dinamizmust nyújtja, mint a francia forradalom, az oroszországi bolsevik forradalom vagy a náci Németország felemelkedése. Következésképpen a Nyugat félreértelmezte ezt a sok fiatalt vonzó aspektust.

A szakértők szerint távolról sem arról van szó, hogy a mecsetekben történne a radikalizálódás, ugyanis a bevonulók jelentős száma keresztény családokból származik és belőlük lesznek a legvérszomjasabb harcosok.

Az Iszlám Állam a radikalizálódott francia fiatalok köréből toboroz, akik a közel-keleti történésektől függetlenül már disszidensen viselkednek és egy ügyet, egy címkét, egy mesét keresnek, ahova elhelyezhetik személyes lázadásuk véres aláírását. Az IÁ szétzúzása nem változtathat azon, hogy ez a lázadás létezik, írja az RFI által idézett Le Monde.

A fiatalok ISIS-hez való csatlakozása opportunista. Tegnap még az al-Kaidával tartottak, 1995-ben az algériai Iszlám Fegyveres Csoport alvállalkozói voltak, vagy Boszniától Csecsenföldön át Afganisztánig folytatták a maguk kis személyes dzsihádját. Holnap pedig megint más zászló alatt fognak küzdeni, már ha nem esnek el akció közben, nem vénülnek meg, vagy nem válnak csalódottakká, ahogy az a 70-es évek szélsőbaloldali mozgalmával történt.

Nincs harmadik, negyedik vagy n-edik dzsihádista nemzedék.

1996 óta egy nagyon stabil jelenséggel szembesülünk: kétfajta francia fiatal réteg, nevezetesen a muzulmánok „második nemzedéke” és az áttért helyiek radikalizálódásáról van szó.

A francia kiadvány szerint Franciaország számára nem a Kalifátus jelenti a fő gondot, mely végül majd szerte fog foszlani, mint egy rémálommá vált régi délibáb, hanem a fiatalok lázadása. És az igazi kérdés az, hogy kik ezek a fiatalok, egy ezután következő háború előőrsei, vagy sokkal inkább a történelem egyik félresikerült hörgése?

Szinte az összes francia dzsihádista két jól körülhatárolt kategóriába tartozik: a bevándorlók második, Franciaországban született vagy gyermekkorukban ideköltözött nemzedékéhez tartoznak, vagy áttértek, az idők folyamán pedig megnőtt ez utóbbiak száma. A 90-es évek végére már a radikalizálódottak 25 százalékát tették ki az áttértek.

Hirdetés

Sok áttért francia falusi környezetből származik, mint Maxime Hauchard, és kevés okuk van azonosulni egy számukra csak virtuálisan létező muzulmán közösséggel. Tehát nem az „iszlám” vagy a „muzulmánok lázadásáról” beszélhetünk. A radikalizmus iszlámosodásáról van szó és nem az iszlám radikalizálódásáról.

Miért a szalafista iszlámot választják?

Mi a közös a „második nemzedékben” és az áttértekben? Elsősorban egy nemzedéki lázadásról van szó: mindkét kategória szakít a szülőkkel vagy pontosabban azzal, amit a szülők kulturális vagy vallási téren képviselnek. A „második nemzedék” nem a szülők iszlámjához csatlakozik és nem olyan környezetből érkezik, mely hagyományosan a Nyugat értékei ellen harcol. Ők nyugatiasodottak, a szüleiknél jobban beszélnek franciául, mindent tudnak a fiatalok szórakozási lehetőségeiről, ittak már alkoholt, szívtak hasist, csíptek már fel lányokat a diszkóban.

Jelentős részük már megjárta a börtönt. És aztán egy szép nap megtértek, a szalafista iszlámot, vagyis egy olyanfajta iszlámot választva, mely elutasítja a kultúrát, mely lehetővé teszi számukra, hogy a saját normáik szerint fogalmazzák újra magukat. Mert nem akarják sem a szüleik kultúráját, sem a Nyugatét, mely gyűlöletük jelképévé vált.

Ennek a lázadásnak elsősorban a vallás kulturális átadásának hiánya a kulcsa. Ez nem érinti sem az iszlámot a származási országából ismerő, de továbbadni képtelen első generációt, sem a szüleivel franciául beszélő harmadik nemzedéket. Ez utóbbiak a szüleiknek köszönhetően rendelkeznek az iszlám francia társadalmon belüli kifejezésének modelljeivel, melyek bár nem konfliktusmentesek, mégis viták tárgyát képezhetik.

Miért van a radikális mozgalmakban kevesebb török, mint észak-afrikai? Kétségtelenül azért, mert ami a törököket illeti, az átmenet biztosítva volt. A török állam tanárokat és imámokat küldött azokba az országokba, ahova a törökök kivándoroltak, ami további kérdéseket vet fel, de ami lehetővé tette a szalafizmushoz csatlakozás és az erőszak elkerülését.

Az áttérő fiatalok a szalafisták által prédikált tiszta vallás gondolatához csatlakoznak,

a kulturális kompromisszum nem érdekli őket.

Tehát semmi közük sincs a szufizmusra áttérő korábbi nemzedékekhez. Itt találkoznak a második nemzedékhez tartozóakkal, akik a szakító iszlámhoz, a társadalmi szakításhoz, a kulturális szakításhoz, a politikai szakításhoz csatlakoznak. Semmit sem használ, ha egy mérsékelt iszlámot kínálnak fel nekik, önmagában a radikalizmus vonzza őket.

A családjuktól elszakadt fiatal dzsihádisták a muzulmán közösségtől is elszakadnak. Szinte egyiküknek sincs vallásos, ájtatossághoz és imához kötődő múltja. Felesleges rejtegetniük a radikalizálódásukat: amint újjászülettek, a fiatalok nem rejtőznek el, a Facebookon teszik közhírré meggyőződéseiket. A teljhatalmú új ÉNjükkel, a bosszúvágyúkkal, a gyilkolás vágyából és a saját haláluk csábításából fakadó erejük miatt érzett örömükkel parádéznak.

Az erőszak, melyhez csatlakoznak, modern erőszak,

úgy ölnek minket, ahogy a tömeggyilkosok teszik Amerikában, vagy Breivik Norvégiában, hűvösen és csöndesen. Itt mélyrehatóan összekapcsolódik a nihilizmus és a becsvágy.

A teológia senkit sem érdekel. Egyikük sem küzdött semmilyen politikai mozgalomban, még a Palesztina-barátokéban sem. Egyikük sem vett részt a közösség életében, egyikük sem folytatott vallásos tanulmányokat, egyiküket sem érdekli a dzsihád teológiája vagy az Iszlám Állam természete.

Haverok kis csoportja körül radikalizálódnak, a lakótelepen, a börtönben, az edzőteremben, újraalkotnak egy családot, egy testvériséget. Az igazán fontos és senki által sem vizsgált séma a biológiai testvéreké. Rendszeresen találkozunk olyan testvérpárokkal, mint a Kouachi- és az Abdeslam-testvérek, az együtt áttért Clain-testvérek, a 2013. áprilisi bostoni merénylet elkövetőiről, a Carnaev-testvérekről már nem is beszélve.

Hirdetés