Életének 88. évében elhunyt Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, a nemzet művésze – tudatta lánya, Juhász Anna az MTI-vel. A költő otthonában, lányai és felesége körében halt meg szerda éjjel, kevéssel éjfél előtt.
Juhász Anna felidézte, hogy állapota miatt édesapja már egy ideje nem nagyon beszélt, de a halála előtti napon megszólalt, csak annyit mondott: Tóth Árpád. „Annyira elképesztő dolog, hogy egy embernek akiben már alig van élet, akkor is az jár a fejében ami ő volt: a költészet. Különleges kegyelmi állapot, hogy ez megadatott neki” – fűzte hozzá.
Temetéséről később intézkednek, kérése szerint a Kerepesi temetőben, jó barátja, Ferenczy Béni közelében szeretnék örök nyugalomra helyezni.
Juhász Ferenc 1928-ban született Bián, az elemi iskolát szülőfalujában, a polgári iskolát Bicskén végezte. 1946-ban a budapesti egyetem szanszkrit-magyar szakára iratkozott be, de tanulmányait egy év múlva megszakította édesapja betegsége miatt. A József Attila Népi Kollégium tagjaként 1948-ban folytatta egyetemi tanulmányait, később a Hunnia Filmgyár dramaturgja lett, majd 1951-ig a Könyvhivatalban és az Írószövetség lektorátusában dolgozott, 1974-ig pedig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője volt. Közben 1963-ban bekapcsolódott az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, 1974 és 1991 között a lap főszerkesztője is volt, 1992-ben részt vett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalapításában.
Első verseskötete, a Szárnyas csikó 1949-ben a Franklin Társulat kiadásában jelent meg, ezt Baumgarten-díjjal jutalmazták. A Sántha család című könyvéért 1950-ben József Attila-díjat, egy évvel később az Apám című elbeszélő költeményéért Kossuth-díjat kapott.
Költészetének nyelvi forradalmát A tékozló ország című, 1954-ben napvilágot látott eposza hozta meg, amelyet 85. születésnapjára meglepetésként a Kossuth Kiadó új kiadásban is megjelentetett. 1965-től sorra jelentek meg kötetei, majd 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteményét is kiadták.
Legutóbbi kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg 2007 óta írt versprózáiból, A végtelen tükre címmel.
A modern magyar irodalom egyik legegyedibb alkotója volt: hatalmas erejű, költői képekben tobzódó, sodró, látomásos költészetet hagyott hátra.
Természet: néma, mohó Istenem,
titok, enigma, köd-hús sejtelem,
láng-hit, láz, teremtés-türelem.
Mielőtt létem abbahagy
mágnes-csókommal ráragad
hűségem, s nézzek prizma-süveg
rózsákkal, mint a kékzománc legyek.
Mert élni, élni, élni jó!
Hömpölyögni, mint a folyó,
zöld lázzal nőni, mint a fű,
a teremtés-tekintetű.
Zokogni, mint a szomjúság,
nyögni, mint a télfújta fák
agancs-ablakain a fény-dolog:
a celofán-szél zúz, átzuhog.
Adj még néhány évet nekem
szívembe-rejtett Istenem:
lehessen újra énekem,
dal, éposz, mámor, értelem.
Néhány egyszerű költemény,
világ-varázsból küldemény,
mindennapi föltámadás,
az életre csodálkozás.
Amit kérek, az nem kevés:
világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
idő-rohadt történelem,
mindig láz, sose félelem.
Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
fekete vágy, vér-erjedés,
halálig tartó szerelem,
a test lángja: nemi győzelem.
Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!
Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.
Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.
Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.