A bozgor lét büszkesége

Egy félbozgor írja egy nagy bozgorról. A román nemzeti ünnep tiszteletére. Klassz!
Hirdetés

Négy évvel ezelőtt írtam egy cikket, ezzel a címmel: A bozgor lét büszkesége. Bölöni László edzőről szólt, aki visszautasította az együttműködést a Szekuritátéval (a román titkosrendőrség a kommunista diktatúra idején – a szerk.), sok mélyromán kollégájától eltérően. Emlékszem, annak idején a belga Standard Liège-nél volt edző. Daniel Conțescu kollégámtól (akivel, ha jól értem, ma is tartja a kapcsolatot Katarból) megszerezte a telefonszámom és felhívott, hogy megköszönje. Őszintén, a lelkem mélyéig meghatott.

De bevallom, hogy ma, december elsején, amikor a cikket ismét leközlöm, a szöveg nem csupán egy Romániában nevelkedett magyarról szól, akinek a hatóságok még a nevét is Ladislaura változtatták, csak hogy egy kicsit román is legyen. A szöveg valamiképpen rólam is szól. Félig magyar vagyok. Ezzel együtt, annak az országnak a Nemzeti Ünnepe, ahol élek, az én ünnepem is. Ahogy az első lányé is, akibe fülig szerelmes lettem: Alina Popovici, zsidó. És az egyik szomszédasszonyomé is: Janeta Moreno, szintén zsidó. (Sokáig ittam mohón bölcsességének feneketlen kútjából.)

Fellengzősen, ám hazafiatlanul, kívánom én is azok nevében, akiket egykor „együttélő nemzetiségek”-nek neveztek:

Sokáig élj toleránsan, Románia!

És akkor, a cikk:

A bozgor lét büszkesége (02. 07. 2009.)

Olvastam, mint hagyta lógva a Szekuritátét egy Romániában született és nevelkedett magyar, Bölöni László. Sok kollégájával ellentétben ő nem írt alá semmiféle nyilatkozatot. Ő az a sportoló, akinek eljátszották a román himnuszt, és miután a csapat legyőzte Olaszországot (a hazai futball egyik legnagyobb győzelméről van szó), számtalan himnuszt énekelt hozzá az egész ország. Ő az a játékos, akik bármikor abbahagyhatta volna a focit, hiszen volt egy becsületes mestersége: elvégzett egy nem éppen könnyű egyetemet, a fogorvosit, akkor, amikor sok más sportoló bakáéknál járta ki az egyetemet. A kisebbségi, aki a többség imádott csapatát, a nemzeti tizenegyet edzette. A hű fiú, aki szerint csak az édesanyja érdemelne annyi pénzt, amennyiért a sztárokat adják-veszik a nemzetközi futballban.

Laci bácsi – vagy, ha tetszik, nenea Loci – elmesélte a GSP (Gazeta sporturilor, román sportújság – a szerk.) hasábjain: „A Szekuritáté két éven át igyekezett beszervezni. Hogy kötelező volt a kollaboráció?

Csak meghalni kötelező, a többi tőled függ.

(…) Egy bukaresti klub elnöke így szólt hozzám: «Te bozgor, nem fogsz hazakerülni! ». Ez az alak ma is aktivál a futball világában.”

Hirdetés

Közismert eleganciájával, Bölöni nem nevezte meg az illetőt. Nem tudom, ki ez az alak, de nem csodálkozom, hogy a megalázó „bozgor” kifejezést használta egy olyan ember, aki egy követ fújt a nép Szekujával. Annak idején nemzeti szégyennek számított, ha valaki magyar volt. Ezért – mivel Lacika bebizonyította, hogy jól bánik a labdával, a több ezer éves román futball dicsősége érdekében – egy varázslatos tollvonással Ladislau lett belőle. A belügyminisztérium második csapatánál, a Victoriánál az erőszakos románosítás akár nevetségszámba is mehetett volna, ha nem lett volna tragikus. Székelynek hívtak, és felfigyeltek rád a Jiulnál? Azonnal megjelent és elhurcolt a Dinamo kisöccse. Egy kis korrekcióval:

ne nevezd már magad bozgorul, Székelynek,

legyél inkább aranyvérű: Dan Daniel! Azonos logika mentén lett Kulcsárból Culcear, hogy értse minden román: a pályán egy hazafi küzd, nem egy bozgor, aki Erdélyt, a meccset, a lovat vagy bár a román csapat kiváló felszerelését akarja eladni. 

A bozgor szót a hazátlanokra is használják, ami a globalizáció korában szinte dicséretszámba megy, hiszen a földgolyó lakóinak negyede az! Ám a szó inkább a románok megvetésének kifejezéseként terjedt el, és azokkal szemben használják, akiknek főbenjáró bűnük, hogy a magyarsághoz tartoznak.

És akkor, egy személyes vallomás. Román nemzetiségű vagyok, és román állampolgár. Románul gondolkodom, viselkedem és beszélek, amilyen tisztán csak tudok. Rohadtul hasonlítok egy románra, de nem vagyok teljesen az.

Félig bozgor vagyok.

Gyakorlatilag egy korcs. Ehhez tegyük hozzá, hogy egy másik országban születtem (Csehszlovákiának hívták annak idején). Ám korcs származásom nem akadályozott meg abban, hogy tízesre érettségizzek románból. És abban sem akadályoz meg, hogy arról írjak, milyen felemelő érzés egy Bölönihez hasonló nagy bozgor kortársának lenni. Nem valamiféle törzsi szolidaritásból, és nem is azért, mert egreslevest és szilvás gombócot eszünk. Egyszerűen tisztelek egy bozgort, aki nem volt hajlandó beköpni azokat, akik az ország hivatalos nyelvét beszélték, de azokat sem, akik az anyanyelvén szóltak. Engedjék meg, hogy megismételjem a szavait, amelyeknek bármely bölcsességszótárban ott a helyük: Csak meghalni kötelező, ahogy élünk, az tőlünk függ.

Hirdetés