Románia csúcsvezetése: fanarióta ganérágók gyülekezete

Romániára most érvényes az a mondás, ami Gothár Péter „Megáll az idő” című filmjében elhangzik: Itt még a szar is le van szarva.
Hirdetés

Viszonylag hosszú brüsszeli tudósítói pályafutásom során sohasem tapasztaltam, hogy bármelyik tagállam kormányfője azzal vádolta volna saját országa elnökét, hogy úgy vett részt egy európai csúcstalálkozón, mint „süket lány a táncban”. És azt, hogy „ahogy elment, úgy is jött vissza” és hogy „nem csinál semmit”.

Mi ez? Egyszerű mintája – még egy! – annak az alpári szintnek, ahova éveken keresztül folyamatosan és tudatosan süllyeszteni lehetett a politikai vitát? Persze. Ez így van, mindenki tudja, minden hasonló esemény csak újabb megerősítése lévén annak az – excentrikus és észbontó – állapotnak, amivé a politikai játék gyakorlata a poszt-fanarióta társadalmunkban válhatott.

Nem egy „új Bizáncban” vagyunk, hanem a poszt-fanarióta térségben,

mindazzal a súlyos és dögletes szagú sárral együtt, amit az ellenfelünk arcába hajtunk, azt remélve, hogy gyorsabban feldobja a talpát. A sokktól, vagy a bűztől.

Csakhogy túlságosan gyorsan megfeledkezünk arról, hogy amit mi teljesen természetesnek tartunk, és amin már tényleg nem csodálkozik nálunk senki, másoknak excentrikusnak és észbontónak tűnik. Mert nem két paraszt közötti kültelki veszekedésről van szó, vagy egy ócska kis lebujban kitört botrányról.

Hanem egy olyan vádról, mellyel egy EU- és NATO-tagállam kormányfője a kérdéses ország államfőjét támadja, aki – az alkotmány szerint – nemzetközi téren az adott ország képviselője, és akire az ország alapvető érdekeiről történő tárgyalások feladata hárul.

Itt jelentkezik az a súlyos gond, mely a lehető legkomolyabb kérdéseket veti fel az összes európai és a világszerte meglévő partnerünkben:

kivel tárgyalnak, amikor a román tárgyalóféllel ülnek le?

A „táncba ment süket lánnyal”? Akkor bármilyen román álláspont, vagy kötelezettségvállalás nulla értékű, mert, íme, pont ezt mondja a kérdéses ország miniszterelnöke, aki olyan kormányt vezet, melyről – elvileg – feltételezhető lenne, hogy automatikusan átülteti a gyakorlatba a kérdéses kötelezettségeket.

Kivel tárgyalnak? Ez jó kérdés, mert ezen emlékezetes szavak elhangzása után kevesebb mint 24 órával Románia elnöke élő adásban azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy bármiféle mandátum nélkül vesz részt nemzetközi találkozókon és kötelezi el Romániát. Tehát, bármit mondott, bármit vállalt volna, lépése alkotmányosan semmisnek tekinthető. Ez hamis, teljesen hamis, válaszolja a miniszterelnök, aki azt mondja, hogy nem volt szüksége mandátumra:

„Mire kellett volna mandátum, hogy a többi miniszterelnökkel találkozzam? Hogyhogy, netán nagyszebeni alpolgármester lennék, hogy mandátumot kérjek tőle? Akkor találkozom a többi miniszterelnökkel, amikor én azt jónak látom, főleg, hogy Románia érdekében találkozom.”

Kinek higgyenek a brüsszeliek? Melyik üzenet érvényes? Hogyan akar Románia igazából játszani a most alakuló új konstrukcióban, melyet a tegnapi brüsszeli döntések vetítettek előre és mely a két hét múlva Máltában bejelentendő, és ezen az oldalon közölt cikkben minden szükséges részleteiben ismertetett nagy projektben folytatódik majd?

A nyugati kancelláriákban senki, de tényleg

senki sem fog leállni döntőbíráskodni a romániai hatalmi harcban.

Hirdetés

Túl kicsi és jelentéktelen a tét. Az azonban fontos és lényeges, hogy Románia képes-e azt mutatni a külföldnek, hogy a belpolitikában egyensúly van és biztosítható egy hatékonyan működtetett kormányzás. Annál is inkább, hogy most nem akármilyen idők vannak, a román „ki kicsoda és ki megy hova” belpolitikai vitára az európai modell egzisztenciális válságának kellős közepén kerül sor, amikor a vezetőktől sürgősen, sőt kétségbeesetten azt várják el, hogy tanúsítsanak felelősségérzetet, mértékletességet és európai szellemiséget. Éppen azért, mert ezek a vezetők rendkívül nehéz döntéseket hoznak és fognak meghozni, a biztonság és közrend terén effektív módon átalakítva az európai modellt.

Pontosan ekkor állunk elő mi azzal, hogy egyáltalán nem vagyunk biztosak, mennyire képes a nemzet egyik, vagy másik vezetője bekapcsolódni a hórába és helyesen meghallani a zenét, elkerülve a gödörbe esést. Vagy fordítva, hogy a másik nem csak a saját feje után megy el, azt sem tudja, mit játszanak Brüsszelben és nem kapja meg az „európai hóra” típusú találkozó dokumentumainak a legfrissebb változatát, már bocsánat a kifejezésért. Pont most, a biztonság és a nemzetbiztonság ultrakényes területének, a döntéshozatal fő pillérének ügyében a tudományok doktora tábornok úrnak, Gabriel Opreának egyre nehezebben tartható helyzete van, hiszen belekeveredett egy óriási és egyáltalán nem tisztázott botrányba, ahol homály és számos ellentmondás van.

Iszonyatos könnyelműséggel

saját magunkat vetjük az összes játék peremére,

ahol – természetesen – mindaddig tartani fognak minket, amíg magunkhoz nem térünk és nem állunk be a sorba.

Miért? Azért, mert legalábbis nyugtalanságot kelt egy nem normálisan viselkedő ország. Mi történne, ha tényleg ostrom alatt állnánk, mint Magyarország az exodus elkezdődése utáni első hetekben, vagy Szlovénia, Görögország, illetve Olaszország most? Akkor egy ilyen excentrikus és észbontó szóváltás mindent a nehezen kezelhető káoszba taszított volna, hiszen az elnök–kormányfő csata ellentmondásos üzeneteket küldött volna az összes, az alapvető kérdést feszegető bel- és külföldi struktúrának: ki a hatalom és az illetékesség birtokosa, akire hallgatni kell?

Miért szabotáljuk el saját érdekeinket és miért lékeljük meg a saját csónakunkat (vitorlásaik és hajóik a többieknek, a konszolidált és saját ambícióikat illetően koherens nagy játékosoknak vannak) és miért nem tanulunk semmit az összes leckéből, amiket seggberúgásként kaptunk meg az utóbbi években?

Az egyetlen állandóság, hogy folyamatosan siránkoztunk:

az arrogáns, cinikus és érdekvezérelt Régi Európa rosszul, vagy igazságtalanul bánt velünk. De mi mit nyújtunk cserébe, főleg válságos időkben? Ilyen belpolitikai csatározásokat? Ilyen drámai inkoherenciákat? Ilyen őszi idegeskedéseket, melyek banálisak, mint egy túl gyakran ismétlődő neurotikus hidegrázás? Ahelyett, hogy – a rendszer részeként – megpróbálnánk kihasználni a lehetőséget érveink és kéréseink ismertetésére. Nemcsak a mostani rendszer, hanem – és ez a legfontosabb – a most épülő részeként. Mert akár tudjuk miről van szó, akár nem, az sebesen halad tovább.

Az a nagy veszély, hogy amikor kábán magunkhoz térünk majd ebből a botrányból, akkor azt látjuk majd, hogy ugyanott vagyunk, a mi kis XXI. századi Fanarunkban, ők pedig már továbbálltak a játékaikkal és az érdekeikkel is. Ha ezt akarjuk, akkor jó úton haladunk. Ne feledjék Talleyrand szavait:

„Csak akkor ébredsz rá, hogy nagy döntésről, állami döntésről van szó, amikor rájössz, hogy abszolút visszafordíthatatlan; az összes többi csak politikai döntés és megváltoztatható és megfordítható.”

Mi milyen állami döntést vagyunk képesek meghozni, hogy egy minimális normalitás csillagzata alá kerüljünk?

Hirdetés