Az irodalmi Nobel-díj és a menekültválság

A Szvetlana Alekszijevicsnek ítélt irodalmi Nobel-díjban egyfajta politikai tendenciát is felfedezhetnénk, de egy rejtettebbet, amely a kor egy bizonyos típusú érzékenységével kapcsolatos.
Hirdetés

Az idei irodalmi Nobel-díj főleg azért meglepő, mert új meghatározását adja az irodalomnak. Ha a szerzőnek dicsőséget hozó fő művét nézzük, akkor láthatjuk, hogy a „poétikusság” háttérbe szorult. A cím angol fordítása inkább riportkötetre utal: Voices from Chernobyl: The Oral History of a Nuclear Disaster. A német nyelvű szerkesztő egy kicsit merészebb: Tschernobyl: Eine Chronik der Zukunft (A jövő krónikája), és ugyanígy hangzik spanyolul is, azzal a figyelmeztetéssel, hogy egy negatív utópiáról van szó.

Csak a franciák helyeztek nagyobb hangsúlyt a poétikus szálra: Supplication, amihez kisebb alcím társul: Tchernobyl, chroniques du monde après l’apocalyps. Ami a román fordítást illeti, mellyel mi is most ismerkedünk, úgy tűnik, mintha teljesen figyelmen kívül hagyná a szöveg „irodalmi” dimenzióját: Dezastrul de la Cernobîl – Mărturii ale supravieţuitorilor (A csernobili katasztrófa – A túlélők vallomásai). A kötet idén jelent meg a Corint kiadó történelmi sorozatában.

De Alekszijevics egész műve azoknak a szerény embereknek a szalagra vett vallomásaiból áll, akik nyomtalanul szoktak eltűnni. Az idei díj bizonyos értelemben visszatérést jelent az egy évszázaddal ezelőtti „hiteles” irodalomhoz, amely naplóregényeket és levélregényeket hozott létre, azzal a különbséggel, hogy a narrátor szerepét játszó szerző ezúttal háttérbe szorul.

A hitelesség, a valós tény, a „tényleg megtörtént” történelem marad a figyelem középpontjában,

de ezúttal hiányzik a szubjektív nézőpont. Az oknyomozati technikaként (Romániában is alkalmazott) „szóbeli történelem” (oral history) és „irodalom” közötti határ egyre elmosódottabbá és az érzelem szempontjából egyre irrelevánsabbá válik. Márpedig az számít – legalábbis mintha ezt állítaná a Nobel-bizottság –, ami érzelmeket kelt bennünk, ami kapcsolatba hoz minket egy igazi és megrázó emberi tapasztalattal.

A Nobel-bizottság egyik tagja nemrég azt mondta, hogy véleménye szerint a nyugati irodalom elfajzott az „üvegházi”, a világ nagy szenvedésétől elszakadt hivatásos írókat kitermelő irodalmi ösztöndíjak hatására. Lehetséges, hogy Szvetlana Alekszijevicsre éppen ez utóbbi – a bonyolult metaforákat a szenvedés egyszerű megismertetésének érdekében mellőző – vélemény nyomvonalán haladva esett a választás. Olvastam néhány kísérletet arra, hogy

megmentsék Szvetlana Alekszijevics könyveinek „irodalmi” lényegét,

Hirdetés

de ezek nem tesznek egyebet, mint a legjellemzőbb jellegzetességét homályosítják el. A francia George Nivat, egy neves szlavista és Szolzsenyicin egyik fordítója egy szép beharangozó cikkében azt írta, hogy könyveiben a magnetofon a művészet figyelemre méltó eszközévé vált és hogy maga Tolsztoj is lejegyezte füzetébe a Jasznaja Poljana-i parasztok beszédét, amit aztán úgy adott vissza, mintha csak diktálás alapján jegyezte volna le (http://nashagazeta.ch). A mai szerzőnő viszont már nem mintákat keres az egyszerű emberek beszédéből, hanem megpróbálja a dolgokat éppen az ő szemszögükből nézve – vagy pontosabban őket magukat – bemutatni.

Ebben az irodalmi Nobel-díjban egyfajta politikai tendenciát is felfedezhetnénk, de egy rejtettebbet, mely a kor egy bizonyos típusú érzékenységével kapcsolatos. Míg a 20. még a nagy személyiségek évszázada volt, a 21. a tömegek évszázadaként indult, amelyek kezdenek egyre fontosabb szereplőivé válni a történelemnek. A menekültek válsága, minden általa kiváltott reakcióval együtt, talán a legerősebb jele azoknak a változásoknak, melyek

háttérbe szorítják az egyént és a nagy embertömegeknek biztosítanak elsőbbséget.

Éppen az idők folyamán az orosz irodalomnak odaítélt Nobel-díjak nyújthatnak erre egy releváns összehasonlítást: míg a díjat 1970-ben Alekszandr Szolzsenyicin kapta meg, akinek a könyveiben egy magas szintű tudat, egy kivételes ember tanúvallomását találjuk, fél évszázaddal később Szvetlana Alekszijevicsre esik a választás, aki bármiféle szerzői hiúság nélkül egy „jelentéktelen” emberiséget állít színpadra, a nagy névtelen tragédiákra irányítva a reflektorfényt.

Gyakran mondták nagy igazságtalanságnak azok semmibe vételét, akik nem tesznek vallomást, akik nem beszélnek, nem írnak, vagy akiknek nem ismerik el irodalmi teljesítményük értékét. Márpedig a fehérorosz írónőnek odaítélt díj éppen ebbe a kárpótlási tendenciába illeszkedik. A világon óriási mennyiségben átélt tapasztalat, már ami a szenvedést, a szeretetet, a szolidaritást illeti, úgy múlik el, mintha nem is létezett volna, és a mai világ érzi, hogy valakinek legalább egy részét le kellene ennek jegyeznie.

Fotó: Margarita Kabakova / kagge.no

Hirdetés