Távol az öreg kontinens fajsúlyos politikusaitól, akik a világ ügyeit intézik a menekültválság ügyében, távol a hivatalos nyilatkozatoktól, melyek szerint az arab államokból Európába érkező menekültek sorsa az egyik-másik országnak kiosztott kvótára egyszerűsíthető le, a román falvakban a bevándorlók kérdéséről egyszerűen ítélkeznek, elsősorban a lelkiismeret „bíróságán” keresztül.
Az Adevărul megpróbálta kideríteni, mit tennének az egyszerű, falusi emberek, ha a falvaikba kerülne néhány a Romániának – első körben – kiosztott 4.837 menekültből. A kemény életet megélt parasztok közül sokan azt mondják, „szívesen fogadnánk őket, de mi is szerencsétlenek vagyunk”, vagy, „ha éhen akarnak halni, akkor jöjjenek Gorj megyébe”.
Mások, a községi polgármesterek, vagy papok azon a véleményen vannak, hogy a bevándorlók gondokat okoznának, mert „ők gyorsabban szaporodnak, nem mint mi” és hogy rövidesen mecseteket kellene építeni nekik, vagy akár a helyi tanácsokban is helyet kellene nekik biztosítani. A falusiak szerint konfliktusok is kialakulhatnak az idegenekkel, mert „mi, moldvaiak, inkább a jó szóból értünk, de ők elég hamar felfortyannak”.
Vaslui: „Két éven belül mecseteket kell nekik építenünk”
Ştefan cel Mare község polgármestere, Mihai Moraru úgy véli, hogy a menekültek kérdését hosszú távon kell nézni és nem azonnali segítségnyújtásként, mert a nem igazán távoli jövőben fog kiderülni, milyen következményekkel jár a teljesen más kultúrájú és vallású menekültek letelepedése.
Ha az általa vezetett községbe is érkeznének menekültek, Mihai Moraru állítása szerint, „nagyon szívesen” fogadná őket, de nem hiszi, hogy a külföldiek egy szegény térségben maradnának, ahol nincsenek lehetőségeik. Azt azonban elismeri, hogy arabok letelepedése a községben komoly gondokat okozna számára a jövőben, mivel „sokkal gyorsabb szaporodási fokuk van”, egy-két éven belül pedig akár arra is kényszerülhet, hogy mecsetet építsen nekik, vagy muzulmán is lenne a helyi tanácsnokok között.
„A szíriai menekültek kérdésében hosszú távú stratégiát kell kigondolni és válságjellegű, azonnali megoldásokat kell találni, mert a gondok nem váratnak majd magukra. A mi közösségünk segítőkész emberekből áll és segítünk a nehéz helyzetben lévőknek. Ha rövid időre kellene őket befogadni, akkor nem lenne semmi gond, a mi románjaink is külföldre mentek, hogy boldoguljanak valahogy, ők is egyfajta menekültek voltak. A gondot az jelenti, hova fogadjuk be őket, mert egyértelmű, hogy az ittenieknél nem szállhatnak meg. Vannak olyan települések, ahol még állnak a volt TSZ-ek (termelő szövetkezet – a szerk.) székházai, ahol el lehetne őket helyezni, de ez is csak ideiglenes megoldás lenne”, mondja Moraru polgármester.
Véleménye szerint, ha menekültek telepednének le a térségben, annak az lenne az előnye, hogy lenne a helyinél olcsóbb munkaerő.
„Ha most elmennek a falu első útjukba eső kocsmájába, akkor látni fogják, hogy tele van fiatallal. Az öregek kint dolgoznak a mezőn, de a fiatalok nem akarnak menni, ha nem adod meg nekik, amit kérnek. Napi 40 lej alatt, plusz cigaretta, ital és étel, egyikük sem áll be dolgozni. Összesen ez eléri a 60 lejt. Mondjuk egy menekült hajlandó lenne elvállalni 40 lejért, a többi nélkül. De ne aggódjanak, akkor is lehetnek majd gondok, mert idegenek, megjelenik az ITM (Területi Munkaügyi Felügyelőség – a szerk.) és megkérdi, törvényesen alkalmazod-e őket, napszámosként. Mit gondolnak, hány paraszt ér rá ilyenfajta dokumentumokkal és formaságokkal foglalkozni?”, teszi fel a költői kérdést Moraru polgármester, akinek meggyőződése, hogy a falusiak nem alkalmaznák napszámosként a menekülteket, mert félnek a munkaügyi felügyelők bírságától.
„A polgármesteri hivatal alig birkózik meg a mi gondjainkkal, hát akkor a másokéval”
A helyi hatóságok szerint az igazi gondokat a kulturális és neveltetési különbségek fogják okozni. „Nem jártunk arra, ahol élnek, hogy lássuk, milyenek, de annak alapján, amit a tévében látunk, erőszakosabb fajta embereknek tűnnek. Mi, moldvaiak olyan emberek vagyunk, akik értünk a jó szóból, de ők elég hamar felfortyannak és nem sok időt vesztegetnek a beszédre”, mondja Vasile Popa, elismerve, hogy nem merne arabokat befogadni a házába. A helyiek közül mások azt mondják, ők befogadnának menekülteket, de nem tudnának rajtuk segíteni, mert alig képesek maguknak biztosítani a szükséges dolgokat.
„Nagyon szívesen segítenénk nekik, de mi is szerencsétlenek vagyunk. Legalábbis nálunk, az én családomnál senkinek sincs nyugdíja, mert nem értük el a nyugdíjkorhatárt, mit tudnánk mi segíteni nekik? Talán a polgármesteri hivatalnak kellene segítséget nyújtania nekik, de a polgármesteri hivatal alig birkózik meg a mi gondjainkkal, hát akkor az idegenekével”, mondja Luarenţa Buraga (54 éves).
Polgármester: „Egy-két éven belül mecsetet kell építenünk nekik”
A Ştefan cel Mare-i polgármester legfőbb félelme az, hogy a menekültek rövid időn belül olyan közösséget hozhatnának létre, melynek egyre több követelése lenne.
„Ők sokkal gyorsabban szaporodnak, mint mi. Idén tízen vannak, jövőre húszan, két év múlva harmincan. Attól kezdve, hogy letelepedtek, biztosítanod kell számukra a jogokat. Az oktatáshoz, a vallásgyakorláshoz való jogot. Nem kizárt, hogy saját képviselőt választanak be a helyi tanácsba. El tudják azt képzelni, hogy egy arab helyi tanácsnokunk legyen? Arról nem is beszélve, hogy egy-két éven belül kénytelenek lennénk mecsetet építeni nekik, hogy legyen hol imádkozniuk, mert úgy tudom, semmiképpen sem hajlandók lemondani a vallásukról. Aztán az iskolában hogyan tudnál nekik segíteni? Elég nehéz nyelvet beszélnek, ki érti azt meg? Ismétlem, hosszú távon kell gondolkodnunk, nem arra, hogy egy-két hónapig segítünk nekik”, teszi hozzá Mihai Moraru polgármester.
„A menekültek megdöbbennének, ha látnák, hogy fényes nappal a kocsmákban ülnek”
Paul Zahariuc történelem tanárnak meggyőződése, hogy arab menekültek Vaslui megyei letelepedése nem tetszene sem a helyieknek, de a menekülteknek sem, akiket megdöbbentene, ha látnák, hogyan dorbézolnak a helyiek.
„A közel-keleti menekültek és gazdasági menedéket keresők gondja összetett, de a Vaslui megyei (de nem csak itteni!) falusi világban nagyon is egyszerű válasz van rá: az ortodox keresztényeink semmiképpen sem akarnak olyan szomszédokat, akikről azt mondják és a tévében folyamatosan azt mutatják, hogy késsel fejeznek le embereket, mint valami disznókat, vagy tyúkokat. Egy falvainkba tévedő muzulmán rendkívül megdöbbenne, ha azt látnák, hogy az emberek fényes nappal a kocsmában, vagy a büfében jártatják a szájukat egy sör, egy pohár bor, vagy pálinka mellett. Ne feledjük, a Korán határozottan tiltja az alkoholfogyasztást, de a disznóhúst is!”, figyelmeztet Paul Zahariuc. Véleménye szerint, a Vaslui-i falusiak nem tudnának „egy-kettő” hozzászokni a Korán azon követelményéhez sem, melyet minden muzulmánnak be kell tartania: a napi ötszörös imádkozás arccal Mekka felé.
„Az a véleményem, hogy mind Románia kormányának, mind a Parlamentnek maximális óvatosságot kell tanúsítaniuk a Brüsszelből, Berlinből, vagy Párizsból érkező nyomásgyakorlással szemben és nem lenne szabad a nép meghallgatása nélkül elfogadniuk a direktívákat. Úgy gondolom, szívesebben fogadnának be ukrajnai menekülteket, mint arab országokból érkezőket, ahol megszokott dolog a gyűlölet és az erőszak. Végső soron, mind a románok, mind az ukránok ugyanabba a templomba járnának, míg a muzulmánok esetében erről szó sem lehet”, véli Zahariuc professzor, aki idén nyáron fejezte be Ştefan cel Mare község monográfiáját.
Vrancea: „Nem emberek ők is? Ők is emberek, uram”
Az Európába érkezett szíriai menekültek ügye Urecheşti községben (Vrancea megye), egy kb. 2.800 lelkes, Focşani-tól 15 kilométerre elhelyezkedő településen is napirenden van. A falusiak a tévében látott képek hatására nagylelkűeknek mutatkoznak, amikor arról van szó, hogy esetleg be kellene fogadni az arab államokból érkező bevándorlókat.
„Nem emberek ők is? Ők is emberek, uram! Semmint, hogy ott maradjanak és megöljék őket, van ebben az országban hely két-, vagy háromezer embernek. Megmozdulunk, összefogunk és segítünk nekik, akár még pénzzel is. Nem hagyhatjuk őket az út szélén, mert mindjárt itt a tél, megfagynak szegények. A munkahelyekkel van gond. De mifelénk a mezőgazdaságban akad. Én egyetértek azzal, hogy idejöjjenek a községünkbe, de ne sokan, 10-15 elég lenne”, mondja nekünk Puiu Pârjol egy több mint 60 éves falubeli.
„Kisanyám, én szívesen befogadnám őket”
Egy másik utcasarkon Ioana néni, egyik kezében egy bottal, a másikban egy vödörrel egy idősebb szomszédhoz tart, hogy leverje az udvarán lévő fáról a diót, mert eljött az ideje. Szintén a menekültekről kérdezzük, és egyből válaszol, hogy tudja miről van szó, hisz erre van a tévéje, hogy tájékozódjon. „Kisanyám, én szívesen befogadnám őket, mert nagyon szerencsétlenek. Én is szerencsétlen vagyok, az voltam mindig. Ezért akarom, hogy befogadjuk őket. Megéltünk mi már ennél nagyobb bajokat is, a szüleinkről pedig már nem is beszélve. Azt szeretném, ha nem lenne már ennyi ellenségeskedés az emberek között. Láttam a tévében, hogy egyes menekülteknek elvárásaik vannak, hogy nem akarnak Romániába jönni, mert szegénység van, és akkor már én sem tudom, mit gondoljak”, mondja nekünk Ioana Bornaz.
Egy másik helybéli, Daniela Leica, a község egyik boltjának tulajdonosa, aki tanúja volt a beszélgetésnek, közbeszól: „Én csak annyit mondok: beleképzeljük magunkat a helyzetükbe, mert ha történne velünk valami, és mindnyájunknak el kellene mennünk a faluból, akkor valakinek bennünket is be kell fogadnia. Én azon a véleményen vagyok, hogy segítenünk kell nekik.”
„Akkor is fogadjuk őket, ha már holnap itt vannak”
A község polgármestere, akinek éppen dolga van a településen, követ kell szórni az utakra, tudja, hogy dolgos emberekből álló községet igazgat, így aztán nem tart attól, ha holnap arra ébredne, hogy néhány menekültet az ő településére osztottak ki.
„Akkor sem merülne fel, hogy ne fogadjuk őket, ha már holnap itt lennének. Szerintem, még jól is jönne. Ebben az időszakban nehezen tudunk munkaerőt behozni. Szőlőtermesztő település vagyunk, és azt hiszem, kb. kétszáz Vaslui-i dolgozik most éppen nálunk. Megvan a régi polgármesteri hivatal, ahol el tudnánk őket szállásolni, ott van még a művelődési ház, két üres iskolát is a rendelkezésükre tudnánk bocsátani, ahol már nem folyik oktatás. Itt tavasztól őszig szükség van a munkaerőre. Szerintem egyesek gond nélkül integrálódhatnának”, mondja nekünk Nistor Bratosin polgármester
Szeben. Helyi pap: „Nagyon nehéz dolog egy idegent befogadni a házadba”
A Szeben megyei Lesses (Dealu Frumos) településen, Románia földrajzi középpontjában, mely annyira szegény térség, hogy az emberek alig-alig tudják ellátni magukat, elég nagy fenntartásokkal fogadják a menekültek ügyét. Nicolae Godan (64 éves), a lessesi templomban szolgáló pap szerint, nem nagyon tud szálláslehetőséget, amennyiben menekültek csoportjai érkeznének hozzájuk.
„Ebben a faluban a szászok voltak többségben, de miután elmentek, a házaik itt maradtak, egy részüket eladták, más részüket az állam vette el és odaadta a cigányoknak. Már nincsenek elhagyott házak, nincsenek szabad helyek, hogy itt menekülteket szállásoljunk el”, magyarázza a pap, aki azt sem gondolja, hogy a közösséghez tartozók nyitottan viszonyulnának ahhoz, hogy idegeneket fogadjanak be az otthonaikba. „Nagyon nehéz dolog egy idegent befogadni a házadba, főleg napjainkban. Látja, mik történnek, hány nemi erőszak, gyilkosság, nem hiszem, hogy bárki is hajlandó lenne ismeretleneket befogadni a házába, pláne úgy, hogy nem is románok. Nehéz elhagyni az országodat, a mi románjaink talán ezt tették? Nem, harcoltak a hazáért, az igazságért. Mi lett volna, ha minden román elmenekült volna az országból, mivé lett volna a hazánk?”, kérdezi a pap.
„Helyem lenne, de nem fogadnám be őket”
Végül is, szálláshely még Lessesben is akadna, de a polgármester nem hiszi, hogy az idegenek még Románia szívéig is eljutnának. „Az itt lakó emberek, mint minden román, szintén vendégszeretők. Jönnek ezek a menekültek, de nem maradnak meg nálunk: Nyugat-Európa, Németország, Franciaország, a fejlett országok a céljuk. Ha mégis idejönnek, van hol elszállásolnunk őket, ott van a művelődési ház, az idősotthon, mely nincs száz százalékosan tele. Az iskolákban is elhelyezhetnénk őket”, mondja Aurel Ţerbea (48 éves), a Lesseshez tartozó Morgonda (Merghindeal) falu polgármestere. De ha mégis eljönnének idáig, az elszállásolt embereknek nem nagyon lenne munka, hogy eltarthassák magukat. „A térségben nincs munkahely, Szentágotán (Agnita) van néhány kisüzem, de ez még a helybélieknek sem elég, nehezebb dolog lenne a munkahelyekkel, talán a mezőgazdaságban”, teszi hozzá a polgármester.
De még ha a polgármesteri hivatal találna is néhány szálláshelyet, a helybéliekkel már más a helyzet. Kevesen osztanák meg velük az otthonukat. „Nem fogadnék be. Helyem van, de félek, mert 75 éves egyedülálló nő vagyok. Két szobám és egy konyhám van, de félek, mindenféle csuda dolgokat lehet hallani, hogy elrabolják és megölik a gyermekeket, nem ők, de azok az idegenek, akik majd érkeznek. Ételt és ruhát azért adnék”, mondja Ana Moldovan (75 éves). Maria Buha (75 éves) sem fogadná be őket: „Nem fogadnék be, ágyban fekvő megbénult emberem van, 75 éves vagyok, 4 millió (régi lej, 400 RON – a szerk.) nyugdíjam van, nincs rá módom. Nem félek, miért félnék bárkitől, de betegek vagyunk, a nyugdíjam nem elég, miből tartanám el őket, mert még az áramot, a telefont, a kábelt sem tudom fizetni”, mondja Maria Buha.
Gorj. „Ha azt akarod, hogy egy emigráns éhen haljon, hozd ide”
„Ha azt akarod, hogy egy kutya éhen vesszen, küldd Gorj megyébe”, ez az ősi mondás az észak-olténiai megye szegénységét volt hivatott ábrázolni. Nagyjából ugyanez a helyzet most is. Ana Bertának, egy 82 éves öregasszonynak Dăneşti községből ez a mondás jutott eszébe, amikor megkérdeztük, mit tenne, ha arra ébredne, hogy szír bevándorlók érkeztek a faluba:
„Nincs hova befogadnom őket. Én egy szobában lakom, a másikban a gyermekek vannak. Errefelé szegénység van. Van egy régi mondás, amit én úgy mondanék, hogy ha azt akarod, hogy egy emigráns éhen haljon, akkor hozd Gorj megyébe.” Ennek ellenére az öregasszony azt mondja, hogy sok a megműveletlen föld, mert már nem nagyon van ki dolgozzon: „Lenne egy földterületem, amit odaadhatnék megművelésre. De legyenek alkalmasak a munkára, nem öregapók, vagy vénasszonyok, mint én. A románok eléggé elurasodtak. Én nagyrészt egyedül dolgozom.”
„A falu bölcse”
Dăneşti község Târgu Jiu-val, Gorj megye székhelyével szomszédos, ennek ellenére a település fejletlen maradt. Az aszfalt tíz évvel ezelőtt jelent meg először a polgármesteri hivatal épülete előtt, virágzik a munkanélküliség és már a kocsmákban sem ül senki. Dumitru Dondera (57 éves) egyfajta „falu bölcse”. Tájékozott, és úgy véli, hogy a bevándorlók válságba sodornák Romániát: „Nem vagyok ellenük, mert nem jókedvükben mentek el, de a társadalmunkban ez gazdasági válsághoz vezethetne. Nemzetként nem vagyunk képesek sok bevándorlót befogadni. Másodsorban némi pénzbe kerülne a beilleszkedésük is.” Ami pedig azt illeti, hogy egy faluban, vagy egy tető alatt kellene élni a menekültekkel, Dumitru Donderában elég nagyok a fenntartások: „Nem hiszem, hogy a bevándorlók találnának a községünkben munkát. Sok itteni család állattartással foglalkozik, de ezek nem nagy gazdaságok. Nem csinálnék magamnak gondokat azzal, hogy befogadjak egy bevándorló családot a házamba. Nem lehet tudni, hogy kit engedsz a házadba. A vallás nem zavarna. Nincs erdő száraz gally nélkül.”
„Mit csinálnának nálunk a menekültek?”
Dél körül eléggé kihalt volt a barzai kocsma. Nyoma sincs az ügyfeleknek. Victor bá, a kocsmáros, jobb híján, a port és a szemetet seperte a betonpadlóról: „A falunkban már nem nagyon van munka, így sokan külföldre mentek. Mit csinálnának nálunk a menekültek? Ha van némi pénzük, akkor nyugodtan jöhetnek, mert súlyos gondjaink vannak az ügyfelek terén. A faluban egy kézen meg lehet számolni a munkahelyeket. Zömmel a nyugdíjasokból élünk. Jó, ha a faluból (Barza falu – a szerz.) 10-15 embernek van munkája. A többiek odaát (külföldön – a szerk.) vannak, és aki maradt, az nyugdíjas”, mondta nekünk Victor, a falu kocsmárosa.
Nicoleta Brânzan, a Dăneşti-i gimnázium igazgatója azt mondja, az intézmény kész beiskolázni a bevándorlók gyermekeit, de csak miután megtanultak románul: „Nem hiszem, hogy falun be tudnának illeszkedni. Azt hiszem, hogy előbb meg kellene őket tanítani románul és aztán kellene beiskolázni őket. Miért ne kapnák meg az ő gyermekeik is azt, amit a mieink? A külföldre ment románok gyermekei is járhatnak iskolába. Nálunk gyermekhiány van és örülnénk nekik.”
Temes. „Adni akarunk abból a kevésből, amink nekünk van”
Temesmóra (Moraviţa) 60 kilométerre van Temesvártól és két kilométerre a szerb határtól. Egyike annak a két Temes megyei településnek, ahol a hatóságok kiépítettek egy tábort a menekültek fogadására, a másik Óbébán (Beba Veche) van. Temesmórán az egyszerű emberek készek segíteni a háború elől menekülő embereknek. „Ha jönnek, akkor szívesen látjuk őket! Ha a mieink elmennek szerte Európába, akkor az jó. Ha netán mások jönnek hozzánk, akkor az nem jó. Ők is emberek. Istennek hála, hogy nálunk nincs háború és nyugodtan álomra hajthatjuk a fejünket. Én befogadnám őket. Készek vagyok magamhoz venni egy családot, gyermekekkel, nem félnék”, állítja a helybéli Nicolae Palaghia.
„Tudom milyen, ha nincs még 50 cented sem”
Costel Petru, egy másik temesmórai nyolc évig dolgozott spanyolországi építkezéseken. Azért jött haza, mert ő sem érezte már túl jól magát idegenek között és már pénze sem nagyon maradt a hó végére: „Nagyjából hasonló helyzetben voltam Spanyolországban, tudom, milyen ez. Nem azért mentem oda, mert annyira jó volt nekem Romániában. A menekültek is a nehézségek miatt hagyják el országaikat. Nem terroristák, akik a háború és az éhezés elől menekülnek. A házamba is befogadnám őket, ha segítségre lenne szükségük. Tudom milyen, ha nincs még 50 cented sem, átéltem ezt, kis gyermekkel és feleséggel is. A spanyol nem fogad be a házába”, mondta nekünk Costel Petru.
Aurel Baniaşnak 270 lejes betegnyugdíja van, de azt mondja, lenne szíve menekülteket befogadni a házába: „Senki sem jókedvében hagyja ott a házát. A szegény ember tudja, mi az a szegénység. A dúsgazdag politikusok nem. Ők fordítják a menekültek ellen az embereket. Minden parlamenti képviselőnek be kellene fogadnia egy szíriait a villájába. Én a 270 lejes nyugdíjammal befogadnék menekülteket a házamba. Attól félek, hogy nem tudnék mit enni adni nekik, fűvel nem etetheted őket”, mondta Baniad, aki hozzátette, hogy más falusival együtt behívták a polgármesteri hivatalba, ahol elmagyarázták nekik, mi a helyzet a menekültekkel. „Tanácsokat kaptunk, hogy mit kell tennünk, ha hozzánk jönnek, hogyan viselkedjünk, hogyan segítsük őket”, mondta még az öreg.