Péterfy Gergely borúlátó regényt írt a felvilágosodásról. De kicsoda az az Angelo Soliman?
Kezdjük a legelején. Ön mit tenne, ha a nagyapja – akit történetesen Jékely Zoltánnak hívnak – patinás könyvgyűjteményében találomra fellapozza Kazinczy Ferenc sok kötetes levelezésének egyik, szintén találomra kiválasztott kötetét, és rábukkan egy olyan történetre, amelyről úgy érzi, nincs még egy ilyen a világon? És mindehhez írói tálentum is társul, mert nem hiába Áprily-Jékely-utód az illető. Valószínűleg nehezen tudna ellenállni a kísértésnek, hogy papírra vesse.
Péterfy Gergely – akit sejthetően többen azonosítanak az énekes-színésznő Péterfy Bori testvéreként, mint az említett erdélyi íródinasztia leszármazottjaként – pontosan ezt tette. Sőt, nem is egyszer, hiszen mielőtt regényt alkotott volna belőle, doktori disszertációt is írt a témából. És valóban, a Kitömött barbár sztorija nem mindennapi – erről beszélgetett a szerzővel László Noémi az E-MIL Álljunk meg egy szóra elnevezésű rendezvénysorozatának újabb állomásán a kolozsvári Bulgakovban.
Kevesen tudják, hogy Kazinczy Ferencnek, a magyar nyelvújítás atyjának volt egy titokzatos barátja: Angelo Solimannak hívták, nagy tudású szabadkőműves volt (akárcsak Kazinczy) – és fekete, aki rabszolga-kereskedők révén került az öreg kontinensre, állítólagos királyi sarjként. Nem meglepő, hogy egy ilyen figura még a felvilágosodás Európájában is kirívó és egzotikus jelenségnek számított, olyannyira, hogy halála után a testét kipreparálták és kiállították a bécsi Természettudományi Múzeumban, hadd lássa mindenki, milyen egy illuminátus „európai néger”.
Johann Nepomuk Steiner: Angelo Soliman portréja (részlet)
Péterfy a Kitömött barbárban többszörös elbeszélői áttétellel dolgozott: nagyjából arról van szó, hogy Török Sophie (Kazinczy özvegye) meséli, hogy a férje meséli, mit mesélt neki Angelo Soliman. Péterfy tíz – de inkább húsz – évig írta a regényt, abban az értelemben, hogy a kilencvenes évektől foglalkoztatja a történet – maga a konkrét írásfolyamat persze jóval kevesebbet, két-három évet vett igénybe.
És ha már egy Európába (igaz, akaratán kívül) „bevándorolt” feketéről, illetve a jelenléte által kiváltott civilizációs „sokkról” van szó, nem lehet megkerülni azt az idegenségtapasztalatot, amellyel a nyugati világ éppen mostanság szembesül. Vannak politikusok, akik azt állítják, hogy egy éve előre látták a migránsválságot, ő viszont már húsz éve látja – élcelődik Péterfy, aki műveiben korántsem derűlátó. Értelmezésében a Kitömött barbár a felvilágosodás projektjének „vesszőfutásáról”, az aufklérista eszme tragikomikus önellentmondásairól is szól. Megjegyzi, volt olyan olvasója, aki arra biztatta a Facebookon, hogy írjon végre-valahára optimista műveket is, hátha akkor jóra fordulnak a dolgok.
Élet és irodalom összefonódása kapcsán elmeséli egyik meghatározó élményét: egyszer épp egy elbeszélést írt arról, hogy egy férfi légpuskával vadászik egy macskára, amikor bekopogtak hozzá – az ajtóban pedig egy férfi állt, légpuskával a vállán, és egy macska után érdeklődött, ami beszaladt a kertjébe.
László Noémi és Péterfy Gergely a Bulgakovban
Az élet persze kritika formájában is „bekopog”: Péterfy tisztában volt azzal, hogy ha rendhagyó módon, fikciós elemeket is beépítve nyúl egy olyan „szent tehénhez”, mint Kazinczy Ferenc, akkor nemcsak politikailag motivált támadásoknak teszi ki magát, hanem a szakma egy része is megorrol rá. A szabadkőműves vonalat nem is forszírozta túlságosan, egyrészt mert a tömegkultúra – a Dan Brown-szerű lektűrök által – elsekélyesítette a témát, másrészt mert ideológiailag terheltté vált. De ha már tömegkultúra: a Kitömött barbár szerinte olyan krimihez hasonlít, amelyben tudjuk, hogy ki a gyilkos, de azt nem tudjuk, hogyan követte el a gyilkosságot.
Már csak ezért is érdemes elolvasni.
(szöveg: Papp Attila Zsolt; fotók: Szabó Tünde)
