Román vagy? Jogod van hozzá! Székely vagy? Micsoda pofátlanság!

Megtörténik, hogy átélsz bizonyos, látszólag jelentéktelen dolgokat, melyek aztán csak akkor aktiválódnak újra az elmédben, amikor rájössz, hogy ezek valójában egy koherens sor részét képezik, melynek célja megmagyarázni valamit, vagy segít jobban megérteni egy bizonyos jelenséget.

Alig néhány nappal azelőtt, hogy a Corbii Albi megbízásából Ukrajnába utaztam volna, elbeszélgettem egy érdekes emberrel, aki mesterségéből adódóan nagyon közel áll a gyermekekhez és a mesékhez. Különösen népmeséket válogat és elemez.

Szó szót követett, és az illető elmondta, a népmesék által közvetített üzenetek elemzése közben idővel megfigyelte, hogy a narratívájukban egy nemzet mentalitásai vannak elrejtve, melyeket gyakran az általuk átélt események határoznak meg.

„A mesék a nemzetek közötti különbségekről árulkodnak”,

mondta.

Vegyük például az A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét (ennek román megfelelője a Punguţa cu doi bani – a szerk.).

A magyar mesében a kakas által talált gyémánt félkrajcárt egy pasa (török császár – a szerk.), vagyis egy idegen hatalom lopja el. A román változatban a gyöngyöt a bojár kobozza el. Beszélgetőtársam szerint a mese két változata egy olyan korszak társadalmi valóságára mutat rá, melyben Moldvában és Havasalföldön a parasztok a bojárok tulajdonát képezték, míg Erdélyben voltak birtokos parasztok.

Ez magyarázza, hogy míg a magyarok számára egy idegen hatalom jelenti a veszélyt, a románok esetében a veszély a saját bojárjaik felől leselkedett rájuk. „Ha megnézed az emberek meséit, akkor kezded megérteni, hogy miért olyanok, amilyenek”, mondta még az illető, aki azonnal áttért a meséről a saját példájára.

„Székelynek születtem, még ha romániai székelynek is. De a kultúrám különbözik a romántól. Székelyként gondolkodom, bár más székelyeknél talán jobban beszélek románul.

Sohasem tudok románként gondolkodni,

és magyarként sem. Mert, mint mondtam, székely vagyok”, hangsúlyozta az illető, miközben én azon gondolkodtam, hogy legalább tíz olyan személyt ismerek, akik agyoncsapnák egy ilyen kijelentésért.

Röviddel ezután úgy esett, hogy eljutottam Ukrajnába.

Életemben először találkoztam szemtől szemben olyan románokkal, akik kisebbségiként élnek egy másik államban. Tízesével tettem fel nekik a jobb, vagy ostobább kérdéseket, de az ott töltött egész idő alatt igyekeztem úgy tekinteni a román etnikumú ukrán állampolgárokra, ahogy a románok tekintenek a magyar etnikumú román állampolgárokra.

Ez a furcsa kísérlet némileg szembeállított az „enyéimmel”, hiszen eszembe jutott, hogyan vetették egyes románok a szememre, hogy túlságosan védem a magyarokat, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy megmagyarázhatatlan jó érzés tölt el.

Egy Tiszafejéregyház (Biserica Albă, Bila Cerkva – a szerk.) nevű falu utcáin sétálgatva, mely elég közel van a Máramarosszigetnél húzódó határhoz, és ahol csak románok laknak, nagyon sok helybélivel volt időm beszélgetni. Köztük volt egy hölgy is, aki úgy tűnt, hogy erősebben kötődik a nemzeti identitásához, így hát nem fogtam vissza magam és természetes és ártatlan hangon megkérdeztem tőle: Ön ukránnak érzi magát?

Talán csak akkor válhattam volna ki belőle durvább reakciót, ha leöntöm egy fazék forró vízzel. Láthatóan felháborodva, olyan tekintettel, mellyel mintha azt üzente volna, hogy nem gondolkodom eleget, vagy Isten, ki tudja miért, elvette az eszemet, az asszony, keresztet vetve, kérdéssel válaszolt: De hogyan érezném magam ukránnak,

amikor román vagyok?!?

Igazat adtam neki és a beszélgetés gyorsan rendes kerékvágásba terelődött, de belefészkelte magát az elmémbe a gondolat, hogy a mesebolond székely tudta, mit beszél.

Senki sem érezheti magát másnak, mint ami, a bennünket körülvevő kultúra pedig elég nagy mértékben befolyásol minket. Akár akarjuk, akár nem, a gondolkodási és cselekvési módunk egy olyan kollektív tudatból születik, mely egész életünkre meghatároz mindnyájunkat.

Hazatérve elmeséltem az esetet egy ismerősömnek, aki a „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból!” szlogen híve. Néha vannak naiv pillanataim, amikor azt hiszem, hogy egy világos példa képes lehet megváltoztatni mentalitásokat, hogy az emberek azért gondolkodnak rosszul, mert senki sem mutatta meg nekik kedvező és egyértelmű fényben az igazságot, és akkor én, az új mentalitások kialakítója nekiállok elméket megnyitni és szemléletmódokat megváltoztatni.

Mire jutottam az említett haverral? Semmire! Számára tökéletesen normálisnak tűnt, hogy az ukrajnai hölgy románnak tartja magát, de a mesékkel teli székelyt szükségesnek tartotta hűvösen falhoz állítani:

Ők csak legyenek nyugton,

és törődjenek a maguk dolgával! Mert az ukrajnai románok nem kérnek autonómiát! Ennyit értett meg az egészből.

Nem tudom, mások mit tettek volna ezután, de én gondolatban inkább visszatértem székely beszélgetéstársamhoz, aki többek között egy másik csodálatos dolgot is mondott, melyből bizonyos helyzetekben vigaszt nyerhetek: Elfogadva egymást és tiszteletben tartva a különbözőségeinket, gazdagabbá válunk.

Igaz, ez a gazdagság a legkevésbé sem látható a számlámon, de elárasztja az elmémet, melyet magam sem tudom, hogyan vagyok képes megóvni az előítéletektől és sztereotípiáktól.

Ezzel a gazdagságommal nem vagyok képes megváltoztatni mentalitásokat, de minden bizonnyal képes vagyok általa olyan szép és „vagyonokkal” teli emberekkel körbevenni magam, melyekből szabadon habzsolhatok.

Ennél többet talán csak a jövő tehet. Ki tudja?