A mítoszokat csökönyösen romboló számos könyvének egyikében Lucian Boia professzor olyan kijelentést tesz, mellyel nem kerülhette el a divatos, illetve régi vágású történészek bírálatát. Vagy a példabeszédeket és idézeteket kedvelőikét.
Boia úr véleménye szerint
sosem tanulunk semmit a történelemből,
ami azt jelenti, hogy az oly sokak számára kedves Historia magistra vitae est mondás, melyről kevesen tudják, hogy a cicerói De oratoreból származik, már nem igazán állja meg a helyét. Nem Boia professzor az egyetlen, aki ezt megkérdőjelezte. Gyakoriak a témát érintő viták a nyugati akadémikus körökben. És nem kevés könyv is foglalkozik a kérdéssel.
Csakhogy nemcsak a történelemből nem nagyon tanulunk semmit, de – úgy tűnik – a könyvekből sem. Erre a következtetésre a Klaus Johannis elnök által júniusban kihirdetett 217/2015-ös törvény miatt keletkezett eddigi vita megfigyelése során jutottam. A mára
legionáriusellenes törvényként elhíresült
jogszabályról van szó. Kétségtelen, hogy a kérdéses dokumentum nyilvánosságra kerülése után felszínre tört, egyáltalán nem érdekmentes ellenséges indulatok egy része a törvény koncepcionális és megfogalmazási hibáiból származik. (Ezeket Andrei Pleşu úr remekül jelezte az adevăru.ro-n hétfőn megjelent kommentárjában.) Az „átalányban” megfogalmazott árnyalatlan ítéletekből, melyekre, olybá tűnik, biztatni kíván. A negatív indulatok másik részét – ahogy azt szintén Andrei Pleşu emeli ki nagyon jól – Andrei Muraru elnöki tanácsadó egyik kijelentése váltotta ki, aki olyasmit látott bele a jogszabályba, amit az valójában nem tartalmaz. Nevezetesen azt a rendelkezést, hogy a kommunista–ceauşiszta propaganda szintén tiltott lesz és ugyanolyan drasztikusan büntetik majd, mint a szélsőjobboldalit.
A szélsőjobboldali doktrínák szimpatizánsai – sokan-kevesen, amennyien még létezhetnek Romániában –, valamint az antiszemiták, akikről nem érdemes azt gondolnunk, hogy sohasem léteztek és most sincsenek a kárpáti–dunai–pontoszi térségben, rögtön hevesen tiltakoztak, és azt mondták, a törvény
a külföld és a fáradhatatlan zsidó lobbi
utasítására készült. Ugyanezek a szimpatizánsok, mielőtt elkészülne egy mélyreható és részletes történelmi elemzés, vagy olyan akadémikusi rangú történészek segítségével, akik sohasem mosták le magukról a szégyent, hogy nevüket adták a kommunista–ceauşiszta hamisításokhoz, arról akarnak meggyőzni minket, hogy a legionáriusok nem voltak fasiszták, vagy nem követtek el gyilkosságokat. De még mennyit, és nemcsak az 1941. januári lázadás napjaiban. És kiszolgálták Hitlert. Ami nem jelenti azt, hogy mindazok gyilkosok lettek volna, akiket egy adott pillanatban elvarázsolt a legionárius doktrína agresszív nacionalista vetülete. Vagy, hogy mindazt, ami jót és értékeset írtak, többé nem lenne szabad olvasni és népszerűsíteni.
Az antikommunisták is hevesen tiltakoztak, akik – nem találván meggyőzőnek Muraru úr szavait –, azt vetették fel, hogy a törvény a részlegesség bűnébe esik. Azzal, hogy bevallja és elismeri a Holokausztot, elítéli azt, valójában Elie Wiesel, Alexandru Florian és a hozzájuk közelállók kedvére tesz. De megfeledkezik a kommunista Gulág szörnyűségeiről. Ezáltal, nem túlságosan ártatlanul, egy európai forgatókönyvet ismétel meg, mely odavezetett, hogy a nácizmust és a fasizmust megfelelően elítélték,
a kommunizmust viszont csak formálisan,
kevés meggyőződéssel, hiteltelenül, félszájjal és egy félig üres terem előtt. Semmiképpen sem annyira drasztikusan, mint a nácizmust.
Számos, az utóbbi 20-25 évben elsősorban a Humanitas kiadónál, de a Polirom kiadónál és máshol is megjelent könyv feltárta a XX. századot meghatározó két totalitarizmus bűnös természetét. Azt a tényt, hogy a nácizmus és a kommunizmus, ahogy azt Pierre Chaunu nagyon jól mondta, „heterozigóta ikrek” voltak. Hogy miattuk Európa jelentős része a „halál földjévé” vált, ahogy azt Timothy Snyder írta. Hogy a kommunizmus és a nácizmus bűnös jellegének leleplezése egyáltalán nem mennyiségi kérdés. Cvetan Todorov a Gonosz emlékezete, a jó kísértése című könyvében […] legalább két példát említ a XX. századi személyiségek közül – Margaret Buber-Neumannt és Vasili Grosmant –, akik egyaránt megtapasztalták a kommunista és a náci terrort is. És mindkettőt megszenvedték. Vladimir Tismăneanu a Humanitas kiadónál jelentetett meg nemrég egy könyvet, az Ördög a történelemben – Fasizmus és kommunizmus a XX. században címűt, melyben a két gonoszság hasonlóságaira mutat rá.
Az ördögnek, vagy az évszázad szerencsétlenségének,
ahogy Alain Besançon nevezte, a múlt században két megnyilvánulási formája volt. […] A XXI. században mindkettőtől egyforma gondossággal kell óvakodnunk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a 217/2015-ös törvényt vissza kellene vonni, meg kellene semmisíteni, majd oly módon kellene újraírni, újra megszavazni és újra kihirdetni, hogy egyértelműen szabályozza bármilyen fajta szélsőségesség és a totalitárius késztetés bármilyen típusának büntetését.
Talán így bizonyítani tudjuk majd, hogy tényleg tanultunk valamit a történelemből, de azokból a könyvekből is, melyek megpróbálták megmagyarázni a torzulásait.