Hétfőn mutatták be Kolozsváron is Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt volt elnökének „Két pogány közt egy hazáért” című könyvét, amelyben a politikus az elmúlt 25 év tanulmányigényű írásait és publicisztikáit jelentette meg egy bevezető interjúval kiegészítve.
A magyar konzulátus rendezvénytermébe a szerző nemcsak pályatársainak, hanem barátainak is tartott politológusokat, Bakk Miklóst és Székely Istvánt hívta meg beszélgetni a kötetről, akik gondolatgazdag elméleti és diplomatikus csomagolásba burkolták a bírálataikat.
A gondolatgazdagság élvezetét meghagyom azoknak, akik eljöttek a könyvbemutatóra – nem mellékesen: teltház volt –, ide inkább azok közül az érdekesebb kérdések közül egyszerűsítek párat, amelyeket a kötetet bemutatók vetettek fel.
Bakk Miklós, Toró T. Tibor és a könyv
A kötet címe nem véletlenül egy kuruc nóta, a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás! egyik sora: Toró T. Tibor a kuruc-labanc ellentétpárral véli leírhatónak az erdélyi magyar politika fő törésvonalát, amelynek ő mindig a kuruc oldalán helyezkedett el.
Az erdélyi magyar politikai elit kurucai
a közösség gyarapodását annak autonóm struktúráiban képzelik el úgy, hogy ehhez a jogosítványokat el kell hozni a hatalmi centrumból, azaz Bukarestből, amely viszont nem semleges az erdélyi magyarokkal szemben: be szeretné darálni őket. Ezért ettől a hatalmi centrumtól minél távolabb kell felépíteni és működtetni a közösség belső politikai életét – véli a szerző, aki ezt az álláspontot előbb az RMDSZ belső ellenzékében, majd az abból kilépett, az autonomista gondolatra fókuszáló politikai szervezetekben találja meg.
A labanc oldalt pedig értelemszerűen az RMDSZ képviseli, amely a bukaresti főhatalomba beépülve szeretné érvényesíteni az erdélyi magyarok érdekeit. Toró T. Tibor szerint a Markói paradigma, miszerint az RMDSZ az erdélyi magyarság egyetlen politikai képviselete, amely egyaránt független a bukaresti és a budapesti befolyásolási kísérletektől, és különböző trükközésekkel szerez jogosítványokat és forrásokat az erdélyi magyar közösség számára, egész egyszerűen megbukott, mert:
- a bukaresti hatalom ott tart be, ahol tud;
- a beépülés a főhatalomba a politikai szereplők korrumpálódásához vezet.
Nem lenne lehetetlen az együttműködés a mai erdélyi kurucok és labancok között, de ehhez Toró szerint erőegyensúlyban kellene lenniük. Úgy véli, az autonomista kuruc oldal azért sem tud megerősödni, mert a labanc oldal mindent megtesz a szétdarabolásáért és bedarálásáért, egy mag azonban mindig marad azért, mert annyira erősen hisz az igazában, a belső önrendelkezés megvalósíthatóságában. Csak az elképzeléseit nem tudja elég világosan elmagyarázni a választóknak – vélte a szerző.
Az, hogy egy politikus mennyire érzékeny a társadalom- és gazdaságfejlesztő szakpolitikákra, nem attól függ, hogy kuruc- vagy labancérzelmű – fejtette ki később kérdésre válaszolva. A különbség szerinte az, hogy az erdélyi magyarság társadalmi, gazdasági modernizációját a „kurucok” a közösség saját, autonóm intézményrendszerén keresztül építenék, míg a „labancok” a román nemzetállami intézményeken keresztül.
Bakk Miklós
A kuruc-labanc szembenállás rávetítése az erdélyi magyar politikára nem feltétlenül alaptalan aktualizálása egy akár avíttnak is tekinthető szimbólumrendszernek – helyezte az egészet Bakk Miklós egy, elmondása szerint még átgondolásra váró elméleti keretbe, és Csizmadia Ervinre hivatkozott, aki szerint ez a legalapvetőbb törésvonal a magyar pártpolitikában.
Párttörténeti magyarázatok szerint az ilyen törésvonalak nem csak ideológiák mentén keletkeznek, hanem megjelennek akár történelmi korokon és rendszerváltásokon át fennmaradó alapattitűdökben is. A magyar pártélet kuruc-labanc törésvonala Csizmadia szerint a kiegyezés után keletkezett a parlamenti pártok meghonosodásával, és a rendszerhez való viszonyt írja le: az egyik védte a kiegyezést, implicite a dualista államot, a másik pedig támadta ezt a közpolitikai elrendezést a nemzet nevében.
Az RMDSZ nem az államot védi, hanem egyféle menedzserizmust örökölve a fennálló status quót, vele szemben pedig a támadási pozíciót szintén a nemzet nevében alakították ki – honosította Bakk Csizmadiát, aki szerint a kuruc-labanc séma egyik negatív következménye, hogy a magyar politikában
a politikai innováció szintje folyamatosan alacsony.
Ami azért probléma, mert mind az RMDSZ, mind az EMNP stratégiai célja a román állam nemzetállamiságának lebontása, és ebben egyik sem túl sikeres, bár különböző stratégiákat követ.
Bakk szerint az RMDSZ stratégiai elgondolása az, hogy a romániai magyarság politikailag egységbe szervezhető etnikai alapon, és ez az egységes politikai képviselet beépíthető a román pártrendszerbe, amelyben apró lépésekkel intézményesített szintű eredmények érhetőek el.
Az EMNP is etnikai alapon szervezné politikai közösséggé a magyarságot, de anélkül, hogy lemondana a modernizálódó társadalmakban létező pluralizmusról, ezért egyaránt nyitott az erdélyi regionális politikai szerveződések autonomista, másrészt Budapest elképzeléseire a kulturálisan egységesen szervezett magyar nemzetre vonatkozóan.
Mindkét stratégia számára kihívás, hogyan lehet továbblépni abból a, sokszor hősies pózzá merevített képből, amelyben
„a magyar politikai képviselet csákányolja a román nemzetállam betonfalát.”
A 25 év láthatóvá tette Bakk Miklós szerint, ami sokáig kevésbé volt látható: hogy a csákányt a román nemzetállam adta azzal, hogy az RMDSZ-t mint a magyarság összképviseletét beépítette a román pártrendszerbe. Mi több, a román állam is stratégiát fejlesztett ki arra, hogy direkt odavezérelje a csákányozókat, ahol a betonfal a legkeményebb. Vagyis el kell gondolkodni azon, hogyan érdemes támadni a román alkotmány első cikkelyét.
Ez a stratégia nem a román nemzetállam saját ördögi vonása, emelte ki a politológus, hanem így, társadalmi csapdák jól felépített rendszerével működik minden nemzetállam.
Lecsó lett az elszámoláskötet
Ezt persze a bírálók – Bakk Miklós, Székely István, majd Bodó Barna – nem így fogalmazták meg, hanem hogy túl heterogén lett. Bodó Barna bevezető írást is hiányolt, amelyben Toró tisztázta volna, hogy saját útját vagy egy történelmi folyamatot igyekezett bemutatni a kötetben.
Politikusként, nem társadalomtudósként írta – szabadkozott Toró T. Tibor, és ilyenként az eszközei is heterogének, így a kötet sem lehetett más. Ráadásul Németh Zsolt mint a Pro Minoritate Könyvek sorozatszerkesztője épp választási kampány közben sürgette, hogy állítsa össze.
Bodó Barna
Ennél keményebb bírálatok is elhangzottak egészen lágyra, alig észrevehetőre csomagolva. Székely István amellett, hogy politikai marketingnek tartja a kuruc-labanc szembeállítást, tárgyi tévedéseket is felfedezni vélt a kötetben, de ezeket konkrétan nem kérte számon.
Azt már inkább, hogy Toró hogyan egyezteti össze értelmiségi attitűdjét pártpolitikusi karrierjével. Nincsenek alapvető különbségek az ő és Toró eredendő politikai értékrendje között, mondta, még ha egyes helyzeteket eltérően, esetleg egymással ellentétesen értelmeznek is, Torót pedig az 1989 eufóriájában a politikusi pályára sodródott értelmiséginek tartja, ez adja a báját, sérülékenységét és erejét is.
Az értelmiségi attitűd nélküli politika csak hatalomtechnika – válaszolta a szerző, és reméli, úgy változott a 25 év alatt, hogy nem adta fel az értékeit. Szerinte azok a politikusok viszik előre a társadalmi fejlődést, akikben marad annyi értelmeségi habitus, hogy fékezzék a tiszta hatalomtechnikát, és ezt a habitust hiányolja az RMDSZ ifjú politikusaiból.
Székelynek arra a felvetésére viszont nem igazán válaszolt, hogy pártelnökként változott-e a meglátása
a szervezeten belüli demokráciáról.
Jó tíz évük ment rá az RMDSZ-en belüli demokrácia-deficit számonkérésére (MISZSZ-esként, majd a Liberális Platformban, végül a Reform Tömörülésben), miközben „kívülről úgy tűnik, a Néppárt sem a bázisdemokrácia letéteményese” – mondta Székely István. Konszenzus-orientált módon valódi társadalmi összképviseletet szerettek volna a részérdekek képviselete mellett, viszont professzionális pártpolitikusként ennek szervezeti korlátait Toró világosan megtapasztalhatta – vetette fel Székely.
Vezérszerepbe kényszerült – válaszolta Toró hozzátéve, se felkészültsége, se szándéka nem volt rá, de valahogy mindig ott találta magát elöl. Konszenzus-kereső személynek tartja magát, ennek ellenére mindig arra kényszerült, hogy valakikkel szemben határozza meg magát.
Székely István
Az RDMSZ-en azért kérték számon a belső demokráciát, mert a ’90-es években úgy képzelték el, hogy az RMDSZ lesz AZ önkormányzata az erdélyi magyarságnak, állam az államban, vázolta Toró, aki szerint azért volt téves ez a modell, azért nem működött az egész társadalmi rendszerként, mert hiányoztak hozzá a társadalmi alrendszerek, mint például az erőszak-szervezetek: rendőrség, igazságügy – azok a rendszerek, amellyel az állam rá tudja venni a polgárait, hogy tartsák be a törvényeket.
Az egységes képviselet doktrínáját ezért már 2003-ban megkérdőjelezte, de gyakorlatát nem, és ez is az ő hibája volt, vallotta be Toró. Most úgy látja, azoknak volt igazuk, akik az RMDSZ-ből kiválva már 2003-ban pártot akartak alakítani, míg ők a civil szférában próbálkoztak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal.
Szintén tévedés volt a 2009-es belső koalíciós megállapodás az RMDSZ-szel – folytatta az önkritikát Toró, amikor ezzel kettémetszették a 2007 után Tőkés László köré felsorakozott „kuruc” tábort. Ezt a nagy árat fizették azért, hogy ikonikus személyiségüket az Európai Parlamentben tartsák.
Utáljuk vagy szeretjük a nemzetállamot?
Következetességet kért számon Székely azon is, hogy mit gondolunk, mi a jó állam: a Néppárt szerinte a román állam tekintetében szélsőségesen liberális álláspontot képvisel (Toró el is mondta, milyen hazát szeretne a két vagy több pogány közt: föderális Romániát, ahol Erdély makrorégió, benne Székelyföld, Partium és a tömbromán területek magyar szigettelepülései az autonómiák különböző formáit élvezik), a románéhoz hasonló magyar nemzetállami törekvések kapcsán viszont nincs vagy alig van kérdésük.
Vulgáregyszerűsítve: hogyan egyeztethető össze, hogy a román központosítási törekvéseket szapuljuk, a hasonló magyar kormányzati politikát (pl. az iskolaigazgatókat ott a minisztérium nevezi ki) nem bíráljuk. Vagy: a román állammal szemben többféle autonómiát szeretnénk kivívni, de nemcsak hogy nem bíráljuk, hanem kifejezetten támogatjuk a Budapest központú nemzetépítési stratégiát, amely a kedvezményes állampolgársággal az erdélyi magyarokat egyénenként csatornázza be a magyar közjogi rendszerbe.
A nemzetépítés eme dilemmáira Toró T. Tibor azt válaszolta, nincs stratégiai konszenzus a magyar nemzetpolitikában, és mielőtt Budapestet bírálná, inkább magában keresi a hibát, hogy jól közvetítette-e a Néppárt elképzeléseit az erdélyi magyarság jövőjéről.
Eckstein-Kovács Péter
A magyar nemzetpolitikában ez a történet nem tisztázódott le rendesen, de úgy véli, az erdélyi magyar önrendelkezés ügyét nem elég Bukarestben képviselni (bár ezt sem lehet megúszni), hanem rá kell csatlakoztatni a magyar nemzetpolitikára, amely ezt a nagyhatalmi játszmáknak abban a kontextusában is fel tudja vetni, ahol szemben áll a román nemzetpolitikával.
A nagyhatalmi játszmákat végül nem fejtette ki Toró, csak annyit mondott, minden geopolitikai szereplő számít, akinek ebben a kérdésben mondanivalója van, miközben a szomszédos Ukrajnában recseg-ropog a nemzetállam, és az ottani statusquo valamerre mindenképp változni fog. Résen kell lenni, minden helyzetre fel kell készülni úgy is, hogy a megoldást nem tudja, ahhoz se elég információja, se képzettsége nincsen – vallotta be.
Míg a magyar és román nemzetpolitikának sok a közös pontja és érdeke, addig nagyon sok az ellentét is közöttük, és nekünk azt kell elérnünk, hogy ezekből az ellentétekből az erdélyi magyar közösség jól jöjjön ki – mondta a szerző. Vagyis a magyar nemzetpolitika is vegye figyelembe az érdekeinket, amikor meghozza a nagyon fontos gazdasági, geopolitikai döntéseit.
Hogy a könyv legalább olyan izgalmas-e,
mint a beszélgetés, ami a bemutatón kerekedett, azt még nem tudom: egyelőre csak a borítójával ismerkedtem meg, míg Toró T. Tiborra zúdult a beígért baráti össztűz. Igaza van a szerzőnek: szép lett a könyv, bár ő szerénykedve azt állítja, szebb, mint ami benne van, de így legalább nagyobb a könyv túlélési esélye a Gutenberg-galaxis korának végén.
A „Két pogány közt egy hazáért” kötetet a felvidéki Méry Ratio kiadó jelentette meg a Pro Minoritate Könyvek sorozatban 2014-ben. A helyszínen 40 lejért lehetett megvásárolni, és a webáruházakban sem sokkal drágább. Ha elolvastuk, még beszélünk.
Fotók: Fall Sándor