Egy fájdalmas évfordulóra

„A második világháborút lezáró kelet-európai újrarendezkedés minden magyar számára azt hozta el, amitől tarthatott, a trianoni diktátum fölmelegítését, legyilkolt ártatlan emberek tíz­ezreit a Bácskában, Erdélyben a Maniu-gárdák tombolásait, a felvidéki magyarok óriási tömegeinek szülőföldjükről való elűzetését. Ez utóbbira emlékezünk április 12-én, s az emlékezés új időszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a feltámadt szlovák nacionalizmus, az új és új jogfosztások, a kettős állampolgárság intézményének megtagadása és az ezen okon járó büntető törvénytelenségek.

De Szlovákia nemhogy erkölcsi elégtételt adna az elüldözött százezernek, hallani sem akar a háborút követő visszaélésekről. Erkölcsi elégtétel? Ez nem kerülne semmibe a szlovák államnak, az elrabolt javakról most ne is szóljunk. (...)

A világháborút követően – de már jóval korábban tulajdonképpen – kényelmes útnak bizonyult, hogy „feltalálták” a bűnös nemzet fogalmát, s a magyarságnak, minden eddiginél jobban megszaggatva, kifosztva, annak is örvendenie illett, hogy egyáltalán élhet még a Kárpát-medencében, magát meghúzva, szüntelenül hamut szórva enfejére. Micsoda cinizmus az például, hogy az osztrák sógorokra semmiféle jelzőt nem ragasztottak, pedig Ausztriát nem megszállták a világháború küszöbén, hanem – kevés kivételtől eltekintve – önként és dalolva csatlakozott Hitler Harmadik Birodalmához."