A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal megnyert egy elegánsnak nem nevezhető pert. A mioritikus bíróságok azt mondták, jogosan, hogy a törvény a polgármester oldalán áll. Ahogy azt a helyi hivatalosságok is állították, a „kincses város” magyar etnikumú lakossága elmarad a 20 százalékos aránytól, nagyjából 16 százalék körül van, következésképpen nem törvényesek a kétnyelvű táblák. De nem az a kérdés, hogy ezek a táblácskák törvényesek-e vagy sem, hanem az, hogy szükségesek-e vagy sem, vagyis jogosak-e vagy sem.

Persze, nagy politikai győzelem ez a kormányfői pálcát a vállszíjába tűzve hordó kis polgármester számára.

Fontos megnyerni azokat a választókat, akik évekig Funarra szavaztak.

A magyar politikai vezetők számára is ugyanilyen fontos a román „nacionalizmus” felmutatása. A gond valójában egy olyan helyzetből fakad, melyre már korábban is rámutattam – egy továbbra is létező választási és politikai háborúból, melyet a mindnyájunkat egyformán hátrányosan érintő román/magyar dichotómia elvei mentén folytatnak. Legyen nagyon világos. A román hivatalosságok hibája, hogy nem fogadtak el egy pozitív tényhelyzetet, a magyarok azon óhaját, hogy legyenek a saját nyelvükön feliratozott táblák. Ugyanakkor a magyar etnikumú militánsok felelőssége egy etnikai konfliktus táplálása, melyből nem nyerhettek semmit. Többé nem lehet szó „mi és ti” szembenállásról! Ebből a feszültségből csak a demagóg politikusok húznak majd hasznot.

Számomra a mindnyájunk tulajdonát képező városn identitásáról van szó. Ezért már nem egy város bejáratánál elhelyezett „Kolozsvár”-ért folytatott csatáról kell beszélnünk. Hanem többnyelvű, három, ha nem éppen négy nyelven feliratozott táblák elhelyezéséről, melyek arról a közös térről beszélnek, ahol több közösség él és élt korábban is. A kolozsvári városvezetés közpolitikáiban a következő elvet kellene rögzíteni:

ez a város minden kulturális csoporté,

származásától és nyelvétől függetlenül, és a különféle nyelvi csoportok minden igényét tiszteletben kell tartani.

A kolozsvári hivatalosságoknak, még ha jogi szempontból igazuk is volt, civilizált módon tudatosan el kellett volna veszíteniük ezeket a pereket. Elegáns dolog lett volna, ha felkínálják ezt a jogot a magyaroknak. A tolerancia és az európaiság gesztusa lett volna. Minta lehetett volna a finnországi helyzet, ahol a svéd etnikumú lakosság aránya nem haladja meg az 5,5 százalékot, de joga van a nyelvét használni. Erre mutatnak példát Helsinki utcái, ahol banális dolognak számítanak a kétnyelvű táblák. Mert az európai fővárosról, a multikulturalizmusról szóló unalmas szövegelésen, a többnyelvűség szappanbuborékán túl a valóság az, hogy megsértettek egy józan elvet. Semmibe vették a város és az azt létrehozó közösségek történelmét, amit az európai demokratikus pluralizmus bizonyos elveinek a tudatos semmibe vétele követett.

Úgy tűnik, a város hivatalosságai megfeledkeztek arról, hogy

a magyar közigazgatás építette azoknak az épületeknek a többségét,

melyekben most román középületek vannak – bár éppen a Polgármesteri Hivatal honlapján elérhető dokumentumok ezek történelmét díszhelyen ismertetik. Idézzük fel újra: a (román) Nemzeti Színház jelenlegi épületét 1904 és 1906 között építették Helmer és Fellner építészek. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem jelenlegi épületét 1839 és 1903 között építették Meixner Károly tervei alapján. A Központi Egyetemi Könyvtár 1908-ban befejezett épületét Giergl és Korb tervei alapján. Ugyanez érvényes az egyetemi klinikákra is, ahol több tucat embert gyógyítanak naponta, etnikumuktól függetlenül. A mai Kormánymegbízotti Hivatal épülete a magyar Kereskedelmi Kamara épülete volt, és a XIX. század elején Kolozsvárra jellemző szecessziós stílusban épült. A bírók és magisztrátusok mai épületét is 1902-ben fejezték be Wágner Gyula tervei szerint. Nem utolsó sorban a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal Monostori (Moţilor) út 3. szám alatti épületét Alpár Ignác emelte a XIX. század végén, a főtérit pedig 1846-ban fejezték be Böhm János és Kagerbauer Antal építészek felügyelete alatt.

Úgy tűnik, ezek a tények nem zavarják azt a polgármestert, aki – ideiglenesen – e helyiségeket használja. Ez az egész történelem semmit sem jelent? Ha az valós és közös, akkor mit kellene kiírnunk ezekre az épületekre? Ekként megjelölve ezeket, nem lenne a tisztelet egyik formája azért, mert közösen lakjuk ezeket az épületeket? Mi értelme a jogi vitáknak ott, ahol

bizonyos józanul felfogható dolgok elfogadásáról van szó?

Kit zavarna néhány háromnyelvű tábla, melyek azt mutatnák, hogy ez egy nyitott, nem a saját múltbéli konfliktusai miatt görcsölő város?

Lenne egy másik javaslatom arra, hogy kilépjünk a bináris, etnikai jellegű konfliktus logikájából. El kell indítani egy aláírásgyűjtési kampányt, mellyel e város lakói háromnyelvű táblák – Cluj/Kolozsvár/Klausenburg – elhelyezését kérnék a város minden bejáratához és – miért ne? – minden középületre. Ha pedig az aláírók száma nem haladja majd meg Kolozsvár népességének 25 százalékát, akkor semmilyen táblákat nem fogunk megérdemelni. A város bejáratához annyit kellene kiírni: Intolerancia.