Negyedszázad a „jogállamban”

„A mártírsorsra jutott Szabédi László axiómája jut eszembe, aki máig ható érvénnyel így jellemezte helyzetünket, melyből minden létdilemmánk fakad: a román hatalom mindig csak annyit fog megadni nekünk, amennyit meg nem adnia lehetetlen.

A nyíltan kisebbségellenes rezsimek idején, a két világháború között és utóbb a hetvenes–nyolcvanas években ez egyaránt érvényesült, s tulajdonképpen a közbeeső időszakokban sem volt másról szó, arról ugyanis képtelen e hatalom lemondani, hogy ne antagonisztikusnak gondolja el a két nemzetépítést. Szemléletében – legyen az nemzeti »liberális« nyílt nemzeti sovinizmus, »proletár« internacionalista vagy bármilyen, akkor is azt az elvet követi – és milyen ragyogóan egymás kezére dolgoztak, vállat vállnak vetve e tekintetben az egykori Sziguránca és a későbbi Szekuritáté –, hogy a két nemzetépítés egymás mellett nemcsak nem fér meg, de egymást kimondottan kizárja.

Tehát ha én például egy iskolát, egyesületet, várost felállítok, azt egy másik bezárása, ellehetetlenítése, elrománosítása stb. kell hogy kövesse, mert másképp veszélybe sodródik – na, mi? – a haza. A haza, mely így minden tartalmától kiürül, mert egyfelől egyesek számára előjogok, mások számára pedig jogfosztások edényévé válik

No de az évfordulóra térve: több mint furcsa, kétlaki, sőt bizarr, önmagát jogállaminak becéző léthelyzetünkben – a mairól beszélek – sem ért el az erdélyi magyarság többet annál, amit a mai geopolitikai helyzetében megtagadni tőle már nem lehetett. Egy vagy több fokkal jobban él, mint a Kárpátok géniuszának a regnálása idején, de nemzetstratégiai kérdésekben továbbra is tilos számára az építkezés."