A DÍVA és a DNA

Úgy tűnik, áttört az előző hatalom által egyes kiváltságos személyek köré vont politikai pajzs: Elena Udrea az igazságszolgáltatás célkeresztjébe került, a Microsoft-ügyben.

Elena Udrea bírósági felügyelet alá helyezése, valamint egy csomó nemrég elindított vizsgálat azt mutatja, hogy szükség volt a politikai cserére a csúcson. Amíg Traian Băsescu önkényesen felügyelte az állam intézményeit, védence érinthetetlennek tűnt. A legkisebb pletyka sem szivárgott ki ellene a DNA kulisszái mögül, annak ellenére, hogy ezek néha természetellenesen átlátszóknak tűnnek. Ebből pedig azt a következtetést lehet levonni, hogy a Băsescu-rezsim által mozgásba hozott igazságszolgáltatás

nem volt igazán pártatlan.

Eleinte nagy előrelépések történtek. A DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság) létrehozása és együttműködése a SRI-vel (Román Hírszerző Szolgálat), egyfajta román FBI formájában, váratlan eredményeket hozott. Meglepetten értesültünk miniszterek, parlamenti képviselők, polgármesterek, megyei tanácsi elnökök, ügyészek és bírók letartóztatásáról és elítéléséről. Úgy tűnt, minden jól megy, de e vizsgálatok és ítéletek sorrendje állandóan kérdéseket vetett fel. Az első elítélt magas rangú tisztségviselő a parasztpárti Ioan Avram Mureşan volt mezőgazdasági miniszter volt, aki 1997 előtt oly sok energiával töltötte meg az első korrupcióellenes parlamenti bizottság munkálatait. Eltekintve a helyzet iróniájától, meg kell jegyeznünk, ő nem volt része a posztkommunista maffia hatalmi hálózatainak, hiszen az ellenzékből származott, és könnyen beleesett az új ügyészségek hálójába. Azután mindazokra sor került, akik nyíltan szemben álltak az új hatalommal. Mindez természetesen Adrian Năstase volt kormányfő személyében csúcsosodott ki. Ebben az egész logikus egymásutániságban könnyen megfigyelhető volt a könnyű siker és pártosság egyfajta logikája, melyet azonban nem lehetett teljes erővel bírálni, mert mégiscsak több volt a semminél. Olyan haladás volt, mely alapján jogosan lehetett abban reménykedni, hogy a jövőben jobb lesz.

Jelentős momentum volt a Monica Iacob Ridzi PDL-s miniszter elleni bűnvádi nyomozás elindítása. Bár nem volt nagy ügy, először történt meg, hogy

megroggyant a politikai védelem.

Az elnök parlamenti és sajtóbeli hívei kétségbeesett harcot folytattak, igyekeztek bizonyítani, hogy a megvádolt miniszter csak Dan Voiculescu ármánykodásainak áldozata. Rendes és nem figyelmeztetett emberek tették magukat nevetségessé azzal, hogy Monica Ridzi védelmére keltek, akiben a „retrográd” erők áldozatát látták.

Érdemes feltárni az ügy részleteit. Amint cáfolhatatlan bizonyítékok kerültek nyilvánosságra (ld. Cătălin Tolontan cikkeit a Gazeta Sporturilorban), az elnök hívei igyekeztek menteni a menthetőt és megakadályozni egy parlamenti vizsgálóbizottság felállítását, siettetve az ügy igazságszolgáltatási nyomozók általi átvételét. Ez az epizód teljes mértékben árulkodó: valószínűleg azt hitték/remélték, hogy Monica Ridzi védettebb az Ügyészségen, mint egy vizsgálóbizottság előtt. És a védelem talán nemcsak a miniszteri tárca volt birtokosára terjedt ki, hanem azokra is, akik a szál végén álltak.

Az beindult igazságszolgáltatási folyamatot már nem lehetett leállítani. De a Parlamentben történt még egy sokatmondó esemény. A PDL-s vezetők korrupcióellenes harc iránti elkötelezettségükre vonatkozó unalmas nyilatkozatai ellenére leszavazták a DNA által kért informatikai házkutatás engedélyezését. Traian Băsescu elnök aztán Brüsszelből visszatérve azt nyilatkozta, hogy a parlamenti szavazás állítólag valójában nem ártott a nyomozásnak, mely zavartalanul folytatódhat. Ez volt az első alkalom, amikor Traian Băsescu elnök ezt a képtelenséget állította és – szerencsére – az utolsó is.

Tény, hogy a nyomozás így-úgy mégis folytatódott és nem tudjuk, menet közben milyen információk vesztek el. Mindenesetre a védettséggel kapcsolatos benyomás fennmaradt, még ha sokkal szűkebb területeken is. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Elena Udrea beleeshetne az ügyészek hálójába és tény, hogy nem is esett, amíg Traian Băsescu elnök át nem adta teljesen a hatalmat.

Végső soron az egész annyira banális és kiszámítható. Az országot vezető emberek erkölcsileg és intellektuálisan

mindig is siralmasan középszerűek voltak,

és – természetesen – képességüknek és természetüknek megfelelően cselekedtek. Minél igényesebbeknek mutatkoztak a nyilatkozataikban, annál szerényebbek voltak valódi aspirációikban. Az igazságszolgáltatás pártatlansága szintén középszerű volt, vagy – mondhatni – részleges.

Az a legsúlyosabb, hogy ez a pártosság azt is kompromittálhatta a közvélemény szemében, ami jó történt. Mert nemcsak a brüsszeli magas rangú tisztségviselőket kell meggyőzni az igazságszolgáltatás működéséről, hanem – talán – főleg a politikum visszaélő viselkedésének hosszú történelmi tapasztalata miatt örökké szkeptikus és bizalmatlan népet is.