Auschwitz és a tragikus tudat

Létezik egy közép-európai emlékezet és szellem. Léteznek emblematikus személyiségei ennek a víziónak, melyet egyaránt határoz meg az, amit apokaliptikus iróniának neveztek és az, amit a tragikus tudat alatt értünk. Az 1929-ben született Heller Ágnes, a New School University Hannah Arendt politikafilozófia professzora, Bréma város Hannah Arendt-díjának kitüntetettje és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a társadalom- és erkölcsfilozófia Budapesti Iskolájának legbefolyásosabb hangja, Lukács György volt asszisztense ilyen személyiség. Úgy tűnik, hogy az Althusser vagy Lacan epigonjai által elkápráztatott, Badiou és Žižek konceptuális nyüzsgései által elcsábított nyugati és keleti balosok figyelmen kívül hagynak egy olyan gondolatmenetet, melyben mesterien ötvöződik az erkölcs- és a politikai filozófia. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Heller Ágnes méltósággal volt képes áthaladni a sztálinista fagyon, hogy szakított a marxista délibábbal, hogy képes volt artikulálni az ember lét, a szabadság és a méltóság disszidens koncepcióját. Gondolatmenete, akárcsak Hannah Arendté vagy Hans Jonasé, abból nyer ihletet, amit amor mundi-nak neveznek. Heller Ágnes számára, akinek az apja Auschwitzban pusztult el, a Holokauszt örök reflexiós téma marad, olyan kérdés, mely örök kihívást jelent megértési és értelmezési képességünk számára. A magyar gondolkodó számára a Soá és a Gulág a modernitás mélységes patológiái, egy olyan hübrisz genocídiumhoz vezető következményei, mely nemcsak a szentség kérdéskörét kívánta megsemmisíteni, de a megváltás esélyeit is.

Totalitarizmus és introspekció

Heller Ágnes a Left Curve Journal folyóirat szerkesztőjének adott egyik interjújában bevallotta: „Mindig ez a kérdés foglalkoztatott: hogyan volt ilyesmi lehetséges? Hogyan tudjuk megérteni a történteket? A Holokauszt tapasztalata rárakódott a totalitárius rezsim alatt élés tapasztalatára. Az említett kérdéseknek tehát számomra introspektív jellegük is volt. Hogyan tehették meg egyes emberek azt, amit megtettek? Így aztán úgy döntöttem, megpróbálom megérteni az erkölcsösség természetét, a Jó és a Rossz természetét, megérteni azt, miként kell viszonyulnom a bűnhöz, miként tudom feltárni a gonosz és az erkölcsösség forrásait. Ez volt az első introspekcióm. A másodiknak társadalmi jellege volt: milyen világ jöhet létre ilyen körülmények között? Milyen világ engedi meg a barbárság megjelenését? Mi a modernitás értelme? Miként remélhetünk megváltást?”

Heller Ágnes férjével, a néhai Fehér Ferenc politikafilozófussal együtt a 80-as években fittyet hányt az ellenséget a liberális demokráciában megtaláló nyugati baloldal politikai és etikai kapitulálásainak. Eastern Left, Western Left című könyvük a becsület, a felelősségtudat és a józanság kiáltványa marad. Senki sem értheti meg a magyarországi Demokratikus Ellenzék dinamikáját, a szakítást a bolsevik erkölcstelenség bármiféle formájával, a Kádár féle „felvilágosult despotizmus” elutasítását, a Kis Jánoshoz vagy Bence Györgyhöz hasonlók pályáját, ha nem ismeri elődeik tapasztalatát, akik közül kiemelkedik Heller Ágnes személye. A napi életről (mindennapokról) szóló tanulmányai, akárcsak Henri Lefebvre anyagai szintén egy új irány kezdetét jelentették az antitotalitárius neomarxista gondolkodásban. Ezeket aztán, miután szakított a marxizmussal, a posztmodern politikai állapotról és az új társadalmi mozgalmakról szóló esszék követték. Alapjában véve hasonló pályát járt be, mint Zygmunt Bauman, vagy Leszek Kolakowski.

Heller Ágnesről először tinédzserként hallottam Romániában. A Szabad Európa Rádióban beszéltek arról, hogy kizárták a pártból, mert a jugoszláviai Korčula-szigeten tartott nyári összejövetel után 1968 augusztusában aláírta a Csehszlovákia lerohanása elleni nemzetközi tiltakozást (Habermas, Fromm, Ernst Bloch, Lucien Goldmann társaságában). A bukaresti Filozófia Kar filozófiatörténeti, vagy marxizmus kurzusain nyilvánvalóan egy szót sem szóltak a budapesti vagy varsói eretnekekről. Írásaik a Ştefan Gheorghiu Akadémia által bizalmasan terjesztett „Tájékoztató füzetek” formájában terjedtek. A hivatalos ideológusok (Niculescu-Mizil, Răutu, Dumitru Popescu, Constantin Vlad, Ion Iliescu, Ştefan Voicu, Ilie Rădulescu) tökéletesen átlátták a kritikus marxizmus felforgató hatását. Senki sem szólt egy szót sem Kolakowskiról, Lukácsról, Hellerről, vagy Kosikról. Tudom, hogy Miron Constantinescu, az ő bonyolult életrajzával (a Humanitasnál hamarosan megjelenik a Stefan Bosomitu történész által írt életrajza) nagyra tartotta Hegedüs Andrást, a kritikus marxista szociológussá vált és a Budapesti Iskolához közelálló volt sztálinista kormányfőt, de ezek gondosan eltitkolt szimpátiák voltak. Magamtól, pontosabban  Monica Lovinescu és Virgil Ierunca segítségével fedeztem fel a magyar, cseh és lengyel marxista revizionistákat. Amikor kijutottam az Egyesült Államokba, a marxizmus sorsát kutattam a totalitárius-leninista rezsimekben, cikket közöltem (A kritikus marxizmus Kelet-Európában) a Praxis International-ban (1983 októberében), abban a folyóiratban, mely szerkesztőbizottságának – többek között – Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Jürgen Habermas, Shlomo Avineri és Charles Taylor is tagjai voltak.

A Budapesti Iskola tagjait Magyarország elhagyására kényszerítették (volt a Politikai Bürónak egy ezzel kapcsolatos híres határozata). Miután Ausztráliából New Yorkba érkeztek, 1986-ban, hogy a New School-ban tartsanak előadásokat, többször is meglátogattam Ágnest és Ferencet. Közeli barátok lettünk. A szó legigazibb értelmében a mentoraim lettek. Első angol nyelvű könyvem, az Az utópia nyomorúsága. A marxista ideológia válsága Kelet-Európában (Routledge, 1988; Polirom, 1997), a nagylelkű intellektuális támogatásának örvendhetett. Elolvasták a kéziratot, rendkívül hasznos megjegyzéseket fűztek hozzá, lelkes „endorsement”-et nyújtottak. Mindig is csodáltam a totalitarizmusnak ezt a két félelmetes kritikusát, a filozófiai képzettségüket, a módszertani szigorúságukat, a történelmi reflexió mélységét és az etikai szenvedélyüket. Férjével, Fehér Ferenccel és jó barátjukkal, Márkus Györggyel együtt írta meg a leninista típusú rezsimek egyik legáthatóbb kritikáját, a Dictatorship over Needs-et, az 1983-ban megjelent úttörő kötetet. Valóban, a leninizmus megpróbált totális ellenőrzést bevezetni a legbensőségesebb emberi igények felett is, a testiektől a szellemiekig. Ennek a szabadsággyilkossági erőfeszítésnek a lebontását azzal végezték, amit C. Wright Mills a leginkább értékelt, a szociológiai képzelőerővel. Mely szintén elválaszthatatlan az erkölcsi intelligenciától.

Be nem gyógyult hegek

Heller Ágnesnek a Hasefer kiadónál 2006-ban, Galambos Éva és Eva Ţuţui ragyogó fordításában megjelent esszékötete, a Fiorul evocării unor lumi ucise (Egy meggyilkolt világ felidézésének borzongása – a szerk.) tragikus vallomás egy eltűnt világról, vagy pontosabban mondva egy megsemmisített univerzumról. A közép-európai térségről van szó, kávéházaival, városi színházaival, gimnáziumaival, katedrálisaival, shtelt-jeivel, elfojtott szenvedélyeivel, úttörő folyóirataival, a liberálisok, konzervatívok, cionisták, különféle tendenciájú marxisták, bolsevisták közötti végtelen vitákkal, a maga neurózisaival, traumáival, délibábjaival, utópiáival. Herzl és Freud, Miłosz és Herbert, Klimt, Schiele és Mahler, József Attila és Fejtő, Paul Celan, Fondane és Danie Kiš, a fiatal Cioran és Karl Kraus világa. A könyv címe mindent elmond az elemzés metafizikai dimenziójáról, annak logikai és pszichológiai nehézségeiről, hogy annak tudatában írsz, hogy valamiképpen bizonyos démonikus-nihilista rendszerek több millió áldozatához szólsz. „Minek alapján időszerű egy író? Az biztos, hogy nem a stílus teszi időszerűvé, bár egyes – kevésbé tehetséges – írók azt hiszik, hogy mégis és minden áron megpróbálnak ’időszerűek’ lenni. Az az időszerű író, aki nem hazudik, vagy legalábbis elhiteti velünk, hogy amit leír, az igaz, pontosabban azért nyűgöz le, mert igaz.” „Az igazság a létfontosságú dolog”, mondta halálos ágyán Max Weber. Ezért időszerű Camus, Kafka, Faulkner, Koestler, Thomas Mann, Amos Oz, Havel, Ionesco, Orwell, Szolzsenyicin.

Emlékezetesnek tartok két Heller Ágnes által idézett Isaac Bashevis Singer-részletet: „Mit tegyek, rabbi?/Ne tegyél semmi rosszat./Ennyi az egész?/Ez nagyon sok.” és „Láttad az igazságot?/Nem teljesen. De láttam a hazugságukat, válaszolja Ezriel./Az ugyanaz.” Egyes bekezdések Nagyezsda Mandelstam emlékirataira emlékeztettek, vagy N. Steinhardt Jurnalul fericirii-jére (A boldogság naplója – a szerk.), mások egyes Hannah Arendt, vagy Walter Benjamin oldalak sebzett melankóliájára. Kár, hogy tudomásom szerint nem sokat beszéltek erről a könyvről. Rendkívüli a Singernek dedikált felidézés, a Romanul picaresc în umbra Auschwitz-ului (A pikareszk regény Auschwitz árnyékában – a szerk.) Mint ahogy a Stefan Zweigről szóló tanulmány is, aki számára a Cosmopolisban élés volt a túlélés egyetlen módja. Amikor a neobarbár hordák lerombolták ezt az álmot, amikor összeomlott a „tegnapi világ”, Zweig elveszítette az utolsó reményét is és öngyilkos lett a brazíliai száműzetésében.

Közép-Európa történelme a be nem gyógyult sebhelyeké, a szétzúzott illúzióké, a szögesdrótoké, a sárga csillagoké, a „fekete napé”, a „sorstalan sorsoké”, hogy Kertész Imre, a könyvben szintén tárgyalt író regényének címét idézzem fel. Ezt írja Heller Ágnes: „Érzem, hogy mennyire kegyetlen lehetett ennek az összeomlásnak az átélése. Egy olyan nemzedék tagjaként beszélek, mely a pokolban született és mely – a pokol egyik bugyrából – egy felsőbb bugyorba került, aztán lassan, nagyon lassan elkezdett felemelkedni egészen addig, hogy ma, sikeresen kibírva az életet, újra megválaszthatja nem a világát, hanem a saját múltját.”

A félelem liberalizmusa

Heller Ágnes nemzedéke az, mely a saját gyötrelméből, az üldözésből, az önelvesztésből és a megváltásból tanulta meg, mit jelent a félelem liberalizmusa, mely fogalmat a néhai amerikai gondolkodó, Judith Shklar javasolt, és amelyet Tony Judt említett a Leszek Kołakowski emlékére 2009. szeptember 24-én, a New York Review of Books-ban megjelent remek cikkében.

Heller Ágnes többször is írt Hannah Arendtről, kiemelte A totalitarizmus gyökerei tartós relevanciáját. Kihangsúlyozta, hogy a szovjet állampárt már 1921 óta, vagyis már Lenin életében totalitárius volt. Amit Sztálin az ő 1928-ban elindított „felülről kezdeményezett forradalmával” elért, a társadalmi tér totalizálása volt, aminek egy teljesen új, a történelemben példátlan társadalmi rendszer lett a következménye. A totalitarizmus, állítja Heller Ágnes Hannah Arendt nyomdokain haladva, nem egy „visszazuhanás” a premodern barbárságba, hanem a modernitás egyik alternatív formája. (ld. Heller Ágnes, Le totalitarisme en 1984, in Enzo Traverso, Le totalitarisme: Le XXe siecle en debat, Párizs, Seuil, 2001, pp. 673-693).

Heller Ágnesről teljes joggal elmondhatjuk azt, amit Tony Judt sugallt ebben a felkavaró szövegben: „1880 és 1930 között született, két nemzedéknyi férfi és nő számára a huszadik századi jellegzetesen közép-európai tapasztalat egy multikulturális nevelésé volt Európa kifinomult urbánus központjában, melyet a kontinens ugyanazon szívében lezajlott diktatúra, háború, rombolás és genocídium tapasztalata csiszolt, egészített ki és árnyékolt be.” Elmondhatjuk tehát, hogy Heller Ágnes liberalizmusa, mint ahogy Leszek Kołakowskié is, „mindenekelőtt a rációt és a mérsékletességet védelmezi. Ez az ideológiai túlkapások közvetlen tapasztalatának eredmények, egy katasztrófa lehetőségének, a bármilyen formájában megnyilvánuló totalizáló gondolkodás (főleg, amikor ezt tévesen lehetőségnek, vagy újjászületésnek tartják) által gyakorolt csábítás mindig éber tudatából származik.” (New York Review of Books, 2009. szeptember 24.) Úgy vélem, Heller Ágnes filozófiai műve díszhelyet biztosít számára a nyugati humanizmus legtisztább és legnemesebb hagyományában.