Miért kellene mégis a Big Brother?

Igen, tudom: miért mutassak be személyi igazolványt, amikor telefonkártyát veszek? Ki ellenőrzi a minket ellenőrzőket? Hogyan lehet megelőzni az esetleges visszaéléseket? Hóvirágként állunk az amerikaiak előtt – talán gyarmat vagyunk? És így tovább. Azok, akik eddig nem tudtak mit kezdeni a szabadsággal, most felemelik a hangjukat és teljes körű szabadságot követelnek.

Vegyük sorra: a személyes adatainkat, akarva-akaratlanul, minden alkalommal átadjuk, amikor részt veszünk a bevásárlóközpontok akcióiban. A gáz, a villany befizetésénél, a közjegyzőnél, az orvosnál, a köztisztasági hivatalban, az újság-, vagy telefon-előfizetésnél. Több mint két évtizede állunk sorban személyi igazolvánnyal a kezünkben, mindenféle elképesztő ügyek miatt… Újabban, ha el akarom adni a lakásomat, el kell mennem a házmesterhez, akinek igazolnia kell, hogy nincsenek adósságaim, és bemondom a személyi számodat, a címem és az igazolványom számát is…

Miért lennének rosszabbak a szolgálatok az említetteknél? Meglehet, vannak olyan félhülyék, akik a világ urainak képzelik magukat csak azért, mert a hajtókájuk alatt jelvényt rejtegetnek: tizenöt évvel ezelőtt egy besztercei SRI-s, amúgy volt újságíró, ezzel-azzal arról alkudozott, hogyan „törjenek be” a lakásomba. Az ügy megjelent a sajtóban, az illetőt a saját főnökei leteremtették és nagyjából ennyi – nem voltam magyar–zsidó–osztrák megakém, így nyugodtan aludtam, alapvető jogaimmal a párnám alatt. Egy bolond alapján ítéljem meg a SRI-seket? Nem hiszem – mint ahogy azt sem hiszem, hogy a műmellek és a plázacicák alapján kellene a román sajtót megítélni.

Napjainkba visszatérve: figyelmen kívül hagyhatjuk-e, hogy a belügyminisztérium egyik tanácsadója titkos dokumentumokat fénymásolt le? Vagy: senkiben sem merül fel a kérdés, hogy az autópályák Romániában miért kerülnek háromszor-négyszer többe, mint bármely másik civilizált országban? Vagy: mi a helyzet pántlikázott törvényekkel? Az egyes külföldi cégeknek átjátszott több millió köbméternyi fával?

Igen, egyesek majd leszidnak ezért, de nagyobb biztonságban érzem magam, ha valaki rajtuk tartja a szemét.

Az amerikaiak látogatását tehát ennek alapján kellene megítélni: ha tagjai akartok lenni a leghatékonyabb globális biztonsági rendszernek, akkor tiszteletben kell majd tartanotok e rendszer elveit. NATO-tagságot akartatok, akkor a kötelességeket is vegyétek át, nem csak az előnyöket. Nem tűrhetjük meg a korruptakat a Szerződés 5. cikkelyénél melegedve, mely szerint egy megtámadott országot az összes többi megvédi, ha mi, a választott, belső ellenség vagyunk. Ezen kívül, ha már gyarmatról beszélünk,

Románia a román politikus igáját vonszolja,

nem a külföldi hatalmakét…

Ami számomra fontos: a Big Brother-törvénnyel egy csomagban érkezik a politikai osztály megreformálására vonatkozó kérés is. A képviselőház főnöke, a második legfontosabb közjogi méltóság (a szerző téved, az államfő után sorrendben a szenátus elnöke következik – a szerk.) háromszor megbukott: „Vitéz Mihály (Mihai Viteazu) kollégája”, Zgonea úr irodájában tervelték ki a korruptaknak szóló amnesztiával kapcsolatos fekete keddet. A Ponta-kormányban még mindig vannak olyanok, akik egész intézményeket számoltak fel csak azért, hogy politikusokat védjenek meg: Liviu Pop, aki a földdel tette egyenlővé a Ponta plagizálását elemző bizottságot. Cotroceni-ben még mindig Dan Mihalache, Adrian Năstase volt tanácsadója a kancellária vezetője. Madám Udrea, Dan Diaconescu, Gabriel Oprea. Sokakat, akiket a pártok juttattak tisztségekbe vagy nyomtak be a parlamentbe, éppen az ellenőrzési eszközök hiánya védelmezi.

E tekintetben Románia még mindig a szürke övezetben van: sem túlságosan az EU-ban, sem túlságosan a NATO-ban – olyan ország, ahol a szabadság csak egyeseknek hozott hasznot, akiket az ócskavas érdekelt, nem az ipar korszerűsítése; a törökországi zöldségimport és nem a román paradicsom.

Sokak számára a korrupció volt a választott ugródeszka az első millió euró felé: úgy gondolom, egy Big Brother-törvény kicsit igazítana ezeken a dolgokon – és itt nem a közintézményekben zajló pasziánszbajnokságról van szó, hanem – például – a megbundázott pályázatokról.

Így vagy úgy, de ezeket a törvényeket elfogadják – remélem. A németek nem rémülnek halálra, ha a telefonkártyáért át kell nyújtaniuk a személyi igazolványukat, de a norvégok vagy a spanyolok sem. Végül is nem hiszem, hogy a SRI vagy mások húznak egy-egy strigulát minden alkalommal, amikor anyám zakuszkát küld nekem, vagy a feleségem elszalajt a piacra. Ilyen a globalizáció – nemcsak a jólété, hanem a kihívásoké is: a szabadság nem mindenki számára hasznos, Párizs nem számít az egész világ számára a Fény Városának.

Isten őrizz, hogy az idióták nálunk is nekiálljanak lövöldözni, Allah Akbart üvöltözve…