A „Je suis Charlie”-kampány 2015 első jelentős mémje. Az a vágy, hogy szolidaritást vállaljanak a Charlie Hebdo újságíróival, a terrorista támadás áldozataival, keresztül-kasul eluralkodott a világon, a nem kormányzati szervektől a művészekig, a tinédzserektől az államfőkig. „Je suis Charlie”-t látunk ma mindenhol, a tévében, az újságokban, a Facebookon és a Twitteren, a többezres tüntetéseken.

Én viszont tartózkodom az ilyenfajta szövetkezésektől és öncímkézésektől. És erre legalább öt okom van. (Bár mások bizonyára többet is találnának.)

1. Elítélem a dzsihádista terroristák által elkövetett aljas gyilkosságot. De nem tudom támogatni a Charlie Hebdo újságíróinak karikatúrái által képviselt

gyilkos iróniát.

Agnosztikus vagyok, de képes vagyok tiszteletben tartani mások ideológiai és vallási döntéseit. Megértem a keresztények Jézus Krisztushoz való ragaszkodását, mint ahogy megértem a muzulmánok Mohamedhez való kötődését is. Kész vagyok bírálni a vallást és a bigottságot, érvekkel rámutatni a vallási elképzelések ellentmondásaira, bírálni a fanatizmust, de nem vagyok hajlandó tudatosan sérteni a szentnek tartott jelképeket. E tekintetben a Charlie Hebdo-sok karikatúráikkal túlléptek a jó ízlés határain és vulgáris módon megsértették több millió vallásos ember érzéseit. És attól tartok, nem tudok szolidáris lenni azzal, amit tettek. Én nem vagyok Charlie.

2. Néhány éve konferenciákat szerveztem a szólásszabadságról és ennek fontosságáról egy modern társadalom felépítésében. Nagyon jól tudom, hogy a szólásszabadság a demokrácia egyfajta sine qua non-ja. De azt is megértettem, hogy mindenhol és mindenben van egy határ, amit

főleg a jó ízlés szab meg.

Az az önkifejezés, mely szabadságát kizárólag arra használja fel, hogy csapást mérjen és sértegessen, az az önkifejezés, mely maliciózusságból táplálkozik, könnyen válik konstruktívból és haladóból destruktívvá és retrográddá. Senki sem érdemel golyót a fejébe azért, mert gonoszkodó dolgokat ír, bármennyire utálatosak is lennének azok; talán még egy orrba vágást sem. Az, ami a Charlie Hebdo újságíróival történt, azt hiszem, a század egyik legszörnyűségesebb és megbocsáthatatlanabb gyilkossága. Sajnálom őket, de mégsem tudok azonosulni azzal a szabadságukkal, hogy folyamatosan és szándékosan sértegessenek. Elítélem a gyilkosságot, de a gyilkosságokat generáló provokációkat is helytelenítem.

3. Számos cikket írtam az Európát az iszlamizálódás által fenyegető veszélyről. Ez az európaiak rasszi identitására is, keresztény vallásukra is és a társadalmi–gazdasági stabilitásra is veszélyt jelent. Az európaiakat, paradox módon, meglepték a szintén általuk néhány évtizede bátorított bevándorlás és a multikulturalizmus következményei. Most, hogy arra ébredtek, hogy néhány millió muzulmánjuk van odahaza, hisztérikusan igyekeznek tenni valamit, hogy

megszabaduljanak a „vendégektől”.

Amennyire kényes Európában az identitárius és társadalmi helyzet, nagy hiba azt hinni, hogy a gyűlölet diskurzusának terjesztésével és a szembenállók elembertelenítésével meg tudjuk oldani ezt a gondot. Márpedig a Charlie Hebdo-sok karikatúrái és üzenetei elembertelenítési elemeket tartalmaznak. Miután a XX. század mindnyájunknak bebizonyította, hogy a gyűlölet diskurzusával és az elembertelenítés taktikájával milyen könnyen lehet konfliktusokat, sőt akár genocídiumokat és etnikai tisztogatásokat okozni, úgy vélem, a XXI. században egy tisztességes ember számára elfogadhatatlan, hogy nyíltan szolidaritást vállaljon ilyesmivel.

4. Láttam a Charlie Hebdo-sok néhány karikatúráját és úgy véltem, az obszcenitás, az ízléstelenség és az alávalóság mintapéldányai. Csodálkozom, hogy érett és komoly, nemzetközi szintű művészeknek tartott emberek megengedhettek maguknak ilyenfajta utálatosságokat. Talán én értelmezem másképpen, helytelenül vagy anakronisztikusan a polémia művészetét és a karikatúrák vizuális és konceptuális esztétikáját. De inkább megmaradok a polémia és az esztétikum saját értelmezésénél, semmint, hogy egy rakás, a „merész újságírás” formájának tartott vulgaritással szövetkezzem és vállaljak szolidaritást. A merészség néha pofátlanságot is jelent.

5. A „Je suis Charlie” nagyon hamar egyfajta divattá vált. Illik szolidaritást vállalni a terrorista támadás áldozataival. A szolidaritás jó, csodálatos, emberi. Csak ne legyen

a képmutatás és a nárcizmus leplezett formája.

Vagy, ahogy rengeteg, kisebb-nagyobb politikus esetében történik, ne legyen az üzenetek megfogalmazásának és a saját imázs fényesítésének mocskos (és ugyanakkor tökéletes) platformja. A nemzeti és nemzetközi politikában rendszeresen végeznek pestis idején PR-tevékenységet. A Charlie Hebdo-eset nem képez kivételt. Könnyű most néhány tízmillió alakkal együtt „Je suis Charlie”-t kiáltani. Ez a „bátor” kiállás bohóckodás és végtelenül kis kockázattal jár. A dzsihádisták nem szervezhetnek egy-egy terrorista tettet minden egyes tüntető miatt. Adjuk meg a Charlie Hebdo újságíróinak, „ami a császáré”: annak alapján, amit tettek, óriási, talán őrült bátorság volt bennük. Kevesen tudnak olyanok lenni, mint ők. És nem is kell. Ők a Charlie-k és megbűnhődtek érte. Ne tulajdonítsunk magunknak olyan bátor tetteket, melyek nem illetnek meg minket.

A Charlie Hebdo újságírói elleni terrorista támadás egy újabb lecke mindannyiunknak. Mindenki a maga módján értelmezi. Számomra ez a lecke azt jelenti, hogy ebben a törékeny világban próbáljuk megőrizni az egyensúlyt. És minden alkalommal, amikor elítélünk egy szélsőséget, ne úgy tegyük, hogy átállunk egy másik szélsőség barikádjára. Az igazság, míg ennek ellenkezőjét be nem bizonyítják, valahol középen van.