Közben Koszovó

„E sportos bemelegítő köröket letudva, ám továbbra is arénás szakkifejezéssel élve: Koszovó az utóbbi évtizedben néhány kört vert a kontinens többi részén jegyzett autonomista-függetlenségi mozgalmakra. Elegendő a tavalyi leltárra pillantani, a félig elhasalt skót szavazásra, a megtorpant katalán lendületre, hogy erőlködés nélkül sikersztorinak tekintsük a koszovói receptet. A rá való hivatkozás mindig gondot okozott hazai pályán: valahányszor honi magyar politikusok az exjugoszláv tartományra utaltak, a többség szinte kivétel nélkül szakadárt kiáltott, árulást és főbenjáró nemzetgyalázást. Sőt előfordult, hogy – az alkotmány szövegében is túlhabzó – egységes és oszthatatlan olyan szent ereklyékké nemesült, amelyeket pisszentéssel sem lehet illetni, nemhogy a negyedik szomszédból vett lázító példával beárnyékolni. Így történhetett meg, hogy az önrendelkezésről/autonómiáról szóló diskurzus egyik fősodra Dél-Tirol felé irányult. (A pátria egységféltőinek még nem tűnt fel, hogy a legelején az ottani állapotokat sem pusztán a tárgyalótermekben rendezték: a hegyekben trafóállomás robbant, miközben a völgyben folyt a heves egyezkedés).

Koszovó arról is szól, hogy nincs szabvány-forgatókönyv az etnikai  kisebbségek gondjainak orvoslására, és egyben arról is, hogy a függetlenségre (különválás, sajátos státus, önrendelkezés stb.) nemcsak mint célra, de megélt folyamatra is érdemes legalább ugyanolyan erővel odafigyelni. Ritmusváltásokkal, ellentmondásokkal, zárójelekkel és megtorpanásokkal telített pálya ez, amelyen, ha nem ejtjük meg idejében a kellő kiigazításokat, jó eséllyel zsákutcába futhatunk. Miközben Koszovó és Metohija Tartománya – merthogy ez a teljesebb neve – újabb támogatókat szerez a meglévő több mint száz állam mellé, amelyek eddig elismerték államiságát, és egyre lendületesebben gyúr a főpróbára: hogy a 2016-os riói bevonulása egyre inkább diadalmenethez hasonlíthasson."