Szeptember közepén kezdődött a Nemzeti Stadionban, egy grandiózus demonstrációval, és ugyanolyan hangulatban ért véget, az Antena 3 gyártotta seggcsókoló műsorral. Victor Ponta sorsa már Mircea Cosma bemutatkozó versében meg volt írva:

„Victor, most születik a nagy román galaxis

a keresztre feszített mindenségben…” Ezt követte Florina Cercel kezének csodatevő érintése: „Amikor kezet fogtam önnel, először hirtelen nagyon jól éreztem magam. Színésznő lévén, nagyon érzékeny vagyok, és megérzem azoknak az embereknek az auráját, akikkel érintkezésbe kerülök. Jó annak az anyának, aki önt szülte!” Tegnap este pedig következett Dorel Vişan epifániája: „A sors lovai ismerik az utat, mi csak a gyeplőket tartjuk, ők elmennek, ahova kell. Egy elnöknek kozmikus a sorsa…” Mit is tehetünk e misztikus revelációkkal szemben, amikor a sors lovai vidáman trappolnak élőben anélkül, hogy a jóérzés képes lenne féken tartani őket? Az, hogy valaki kozmikus ostobaságot súroló dolgokat mond, hogy olyan ódákat költ, amilyeneket még Ceauşescunak sem szenteltek volna, egyetlen dolgot jelenthet: hogy az illetőnek nincs ki mind a négy kereke. Másrészt, ha valaki nyakló nélküli fogad el hódolatot, hízelgést, anélkül, hogy leégne a képéről a bőr, nos, ez egy új aranykort vetít előre.

A kis Csausika korszakát.

Két hónappal ezelőtt fogalmunk sem volt arról, hogy Ponta úr ennyire vallásos, és ettől nyugodtan éltünk, mert úgy gondoltuk, az istenhit – mindnyájunk számára – bensőséges aktus, melyet megélni, nem hangoztatni kell. De az utóbbi időben annyi hitvallással bombázott minket az elnökjelölt kormányfő, hogy – bár nehezen tudom undoromat elfojtani – megírok egy utolsó kommentárt e témával kapcsolatosan. Van egy kis különbség a hívő Ponta és a 331-esen utazók között, akik mindig keresztet vetnek, amikor a busz elhalad egy templom előtt. Van egy kis különbség az ortodox Ponta és a zsebkendőjüket, pénztárcájukat az ereklyetartóhoz dörzsölő emberek között: Isten szolgája Victor a villogós kocsiban veti a keresztet és nem áll sorba, hanem előre tolakszik az ereklyéknél. Amúgy az értelmezés ugyanolyan primitív: hiszen Ponta úr nem a hitet, az alázatosságot, a szelídséget, a jóságot szűri le a vallásból, hanem a babonát, a csodákat, a mirákulumokat. Ha egy vénasszony Olt megyében holnap Jézus arcképét fedezi fel egy tökben, Victor Ponta pénzt ad majd neki a költségvetésből, hogy építsen egy templomot a kert végében. Ha holnap egy teleormani bútlegger (pálinkahamisító – a szerk.) cujkává változtatja a vizet, hogy boldoggá tegye az egész falut, Ponta úr, a BOR támogatásával, sürgősségi rendelettel szentté avatja. Mindezek mellett apostolok, énekesek, színészek és publicisták egész hadserege igyekszik megfesteni Románia jövendőbeli elnökének galaxisok által bearanyozott ikonját. Jóságos Isten!

Hogy jutottunk idáig? Miből fakad ez a mértéktelenség? Ez a mérhetetlen gőg? Miből származik a pillanatnyi hatalmasok előtti hódolatnak ez a gyönyöre? Miként lehetséges, hogy jelentős karriert maguk mögött tudó emberek képesek hajlongani egy imposztor előtt?

De mivel Isten nem ver bottal, csütörtök este, az Antena 3-ban tanúi lehettünk azon ritka pillanatok egyikének, amikor az olcsó ravaszkodás teljes nevetségességében pompázik, és az a bizonyos lóláb minden oldalon kilóg.

Ponta úr elhibázta a nemzeti himnusz sorait.

Persze, kis hibáról van szó, aprócskáról, de miután a büszke román azért vett lendületet, hogy a románizmus alapjából „ossza ki” a Dajcsot, majd elbotlott a saját cselében, a csapás kegyetlen volt. Valaki elejtette a kozmikus lovak gyeplőit és Ponta úr a saját súlyánál fogva esett hasra, a saját olcsó ravaszkodása által eltaposva. A kormányfő a saját nyelvébe lőtte a Klaus Johannis számára fellengzősen előkészített „ezüstgolyó”-t.

És mit tett aztán, másnap, Johannis úr? Énekelt. Kórista volt. Tenor. Különben is, még jó, hogy Ponta úr nem a „Miatyánk” elmondására provokálta Johannis urat! Ki tudja, mi sült volna ki belőle…