Festői ország festői népe

„Kétnyelvű helység-, illetve utcanévtábláinkat főként ’89 után fedezték fel távolról idetévedt mázoló barátaink. Fehér, szürke vagy pasztellszínű barokk és szecessziós belvárosi épületeinket is bő húsz éve színezik hol voroneţi-kékre, hol Barbie-rózsaszínre. Ha a keverés sötétebbre sikeredik, akkor Milka-lilává vagy Lenin-vörössé lesz a fal, ami éppen klappol az ablakból kikönyökölő, nagyszüleink államosított lakásába beköltöztetett damna arc-, szem- meg hajfestékéhez.

A történelem átfestése, valamint a trák, dák, római és román vezérek hőstetteinek kiszínezése nemzeti sporttá lényegült át, ahol az a festő a legeredményesebb, aki a legszebben keveri ki a rózsaszínt. Azon kevés szakemberek, akik valamit is adva magukra, nem hajlandók festői palettát ragadni, nemcsak hogy labdába nem rúgnak, a partvonalon túlra szorulnak.

Mások – a kétezer éves hagyományok megszállott őrzői, az égvilágon mindössze három alapszínt ismerő festők – viszont, akkor is ecsetet ragadnak, amikor a helyzet a legkevésbé kívánja: eredetüket, hovatartozásukat és hitüket bizonyítandó még a padokat és a szemeteskukákat is képesek összemázolni – arra a bizonyos három színre.

Az avantgárd korszak képviselői intenzív lépcsőfestésbe kezdtek, a második gyermekkorukat élő dadaisták pedig állatkerti kőszobrok kiszínezésére adták a fejüket. Hogy a bazi nagy erdélyi festési láz körül valami nincs rendjén, az biztos. Sőt bűzlik. Lehet, hogy a művész uraink – jobb híján – már a levegőt is festik?"