Székelyföldön egy egyszerű román nyelvű beszélgetés számos itt lakónak igazi megpróbáltatást jelent. A gyermekek elismerik, hogy az iskolában tanítják nekik az ország nyelvét, akár heti három-négy órában is, de ez nem elég, hogy megértsék vagy válaszolni tudjanak.
A felnőttek vagy megtagadják a párbeszédet románul, vagy átesnek a másik végletbe: abnormálisnak tartják, hogy ne ismerd annak az országnak a nyelvét, ahol megszülettél.
A székelyudvarhelyi parkban, egy fiatal lánnyal kezdeményezett beszélgetés azonnal kudarcba fullad.
„Nem beszélek románul”,
mondja magyar hangsúllyal. Aztán a város utcáin ugyanezt a választ kapjuk más fiatal lányoktól is. Gyermekek egy csoportjában rábukkanunk a 11 éves, ötödikes Szolomi Kordosra (megfejthetetlen, hogy mi lehetett a szerző által eltorzított eredeti név – a szerk.). Nagy nehezen megértjük egymást, de ugyanezt nem lehet elmondani a társáról, akinek a lány magyarázza el magyarul, mit akarunk, mert egyáltalán nem beszél románul. „Egy iskolában vagyok magyarul. Csinálunk románt az iskolában, hat-hét órát hetente. Magyarul érzem magam, nem érzem magam románnak. A szülők magyar lány”, magyarázza nekünk Szolomi Kordos (sic! – a szerk.).
Moniko Mihai (sic! – a szerk.) (33), magyar tanítónő egy Csíkszereda közelében található falu, Erdőalja általános iskolájában. A magyar nyelvű osztályban tanít, ahol a gyermekeknek három román órájuk van a 0. évfolyamban és négy az I. osztályban. Elismeri, hogy a kicsik nem nagyon tudnak románul: „A román nyelv második nyelv, nem idegen, nem. A gyermekek nem nagyon beszélnek románul. Román nyelvet csak itt, az iskolában hallanak, otthon nem beszélik, és így nem tudják megtanulni.”
Csíkszeredában a hirdetőtáblák magyar nyelvű plakátokkal vannak tele. A helyi Polgármesteri Hivatal székházán az intézmény neve előbb magyar nyelven szerepel, és csak utána románul. Eljátszva, hogy Csíkszeredába költöző román szülők vagyunk, a Tanfelügyelőségen megtudjuk, hogy itt egyetlen román középiskola van, és egy osztály egy másik középiskolában.
Alkalmazáskor kötelező a román és a magyar
Az igazi sokk akkor következik, amikor a város központjában lévő egyik iskola udvarára érkezünk. A hatodikos gyermekek nem képesek két szót összefűzni románul, ahhoz pedig, hogy elmondják, hány román órájuk van hetente, előbb magyarul megkérdezik a társaikat, aztán percekig gondolkodnak.
Floarea Colcear (53), egy családjával együtt 1980-ban Bákóból (Bacău) Csíkszeredába költözött román nő nem lepődik meg itteni tapasztalatainkon. Ahhoz, hogy a Székelyföldön normálisan élhessen, neki is meg kellett tanulnia magyarul. „Tudok magyarul, megtanultam, persze, hogy kellett, és ez nekünk is jó. Bárhol meg tudjuk magunkat értetni, elboldogulunk, amennyire lehet, de a kimondottan szükséges dolgokat tudjuk. Ami az alkalmazásokat illeti, tudják meg, nagyon nehéz, mert ha nem tudod mind a két nyelvet, nem boldogulsz. Vagyis nem tudsz alkalmazásba kerülni. Egyszerűen mind a két nyelvet megkövetelik. Ha nem tudod, azt kockáztatod, hogy elutasítanak. Az üzletekben, a közintézményekben néha megtörténik, hogy csak magyarul beszélnek. Először azt várják, hogy magyarul beszélj és aztán, ha látják, hogy nem megy, akkor áttérnek a románra”, magyarázza a nő.
„Nem tudom. Nu ştiu ce zici”
Sepsiszentgyörgyön mintha ugyanazt a filmet vetítenék. A Tanfelügyelőségen azt mondják, hogy egyetlen román középiskola van, az utcákon pedig a fiatalok alig tudnak néhány szót „kinyögni” románul. Retikin Cziozite (?! – a szerk.), a Művészeti Középiskola egyik tizenegyedikes diáklánya sokáig gondolkodik, míg el tudja mondani románul, hány éves: „Tanulok románul az iskolában, 3 órát hetente. Nem tudok túl sokat. Otthon nem beszélünk románul, az iskolában, a román nyelvórán, ennyi. A román nyelv nagyon nehéz.”
Tunde Ebolya Casoth (?! – a szerk.) idénymunkás egyszerűen elismeri, „csak kicsit” beszél románul, és otthon csak magyarul beszélnek. Kicsit távolabb a 13 éves Casandrába botlunk, de a beszélgetés rövidre sikerült. Megkérdezzük, tud-e románul, a válasza pedig az, hogy „egy kicsit” (az eredetiben is magyarul – a szerk.), amikor pedig azt akarjuk megtudni, hogy vannak-e testvérei, röviden válaszol: „Nem tudom. Nu ştiu ce zici.”
Ezek az utcán, véletlenszerűen összegyűjtött példák egyáltalán nem elszigeteltek.
A felnőttek, akik románul is tudnak, nagyon jól ismerik a valóságot. „Nem is csoda, mert otthon magyarul beszélnek, az iskolában magyarul, az utcán magyarul, nincs hol megtanulniuk. Az iskolában tanulnak, de ez nem elég. Ehhez több óra kellene, egyfajta különóra románból. Én sem tudtam, míg el nem mentem a gyárba, ahol csaknem 25 évet dolgoztam le. És ott, a munkatársaktól – egymás között románul, magyarul beszéltünk –, köztük tanultam meg”, mondja nekünk Fevronia Keresztes (sic! – a. szerk.) (58).
„Ha átléped a megyehatárt, elvesztél”
A hölgy véleménye szerint a helyzet nem normális: „A magyarországi románok is nagyon jól tudnak magyarul. Főleg a Gyula környékiek, ahol nagyon sok román él, és román nyelvű középiskola is van. Egy kicsit ott is éltem, a többség beszél magyarul. Megtanulták, mert megértették, hogy ha nem tanulják meg annak az országnak a nyelvét, ahol élnek, nem juthatnak előre.”
Silvia Pop (63), egy székelyudvarhelyi magyar nő (sic! – a szerk.) azt mondja, hogy a székelyföldi fiataloknak, éppen a nyelv hiányos ismerete miatt, nagy gondot okoz, ha átlépik a megyék „határát”. „Tudnod kell románul, mert ha átléped a megye határát, idézőjelben, akkor elvesztél, ha nem tudsz románul. És véleményem szerint, ebben nincs semmi nacionalizmus. Vannak családok, melyek azt mondják, hogy nem, nem, de véleményem szerint, legalább az országod nyelvének ismerete kötelező. Az oktatás nagyon nehéz, mert nem játékosan tanulják a román nyelvet, vagyis úgy, hogy könnyebb legyen, hanem idegen nyelvként tanítják, számodra idegen nyelv, ha magyar az anyanyelved, nem?”
„Akkor, kérdem én, minek írják ki magyarul?”
Előpatak, egy Sepsiszentgyörgyhöz közeli falu tele van román zászlókkal. Sok szakadt, de mintha csökönyösen lobogni akarnának a piros, sárga és kék darabok abban a faluban, melynek bejáratánál a név románul és magyarul is szerepel. „Az RDMSZ csinálta ezt itt, ebben a faluban, Előpatakon. A cigányokkal együtt 99 százalék román. Csak öt-hat magyar család van, azok is vegyesek. Akkor, kérdem én, minek írják ki magyarul is?”, mondja Octavian Vlădărean (62), egy előpataki román.
A munkahelye, egy katonai laktanya, nem kényszerítette a magyar nyelv megtanulására, de „a feleségem és a gyermekek tökéletesen tudnak magyarul. A feleségem a kereskedelemben dolgozott, akarva-akaratlanul megtanulta. Nem kényszerítették rá, akarva-akaratlanul ráragadt. Én is tudok, de csak káromkodni”, mondja a férfi.
Árapatakon pedig, mely Brassó felé a következő falu Előpatak után, Elena Pavel (63, nyugdíjas, román) röviden felteszi az i-re a pontot: jó a Székelyföldön élni, de autonómiáról még a mesében sem lehet szó. „A Székelyföldben a legjobb. 36 évig éltem Brassóban, 16 éve költöztem Árapatakra, saját házban élni a legjobb. Én nyitom ki a saját kapumat, ajtómat. A magyarok jobbak a románoknál, jobban kijövök velük. Vannak barátaim a magyarok, a románok, a cigányok között is. Az autonómiával nem értek egyet. Romániában élek, Románia a miénk, nem az övéké. Itt is vannak 90 éves öregek, magyarok, akik nem akarnak beszélni (románul – a szerző). Tudják, miről van szó, de nem akarnak ’jó napot’-ot mondani. Ezek nem a mieink, menjenek, ahova akarnak, ez a mi Romániánk.”
A témáról írott jegyzetünk itt olvasható.