„Bárki szülhet Putyintól.” 

Állítólag ezt üzente az Orosz Föderáció nőinek a Duma egyik képviselője, Jelena Mizulina. Minden polgártársnő megkaphatná az elnök „genetikai anyagát”, hogy terhes maradjon és gyermekeket szüljön, utólag különleges pénzügyi támogatásban részesülve az államtól.

Az „elnök gyermekeit” különleges intézményekben, hazafias szellemben fogják nevelni és az ország katonai és politikai elitjét fogják alkotni.

A nyilatkozat annyira bizarr, hogy hihetetlennek tűnik. Az információt közlő, elsősorban ukrán médiaforrások alapján ítélve gyaníthatóan propaganda-trükkről van szó az orosz-ukrán fronton elszabadult információs háborúban.

De ha a dolgokat az evolucionista logika szemszögéből nézzük, azt fedezhetjük fel, hogy a férfiak szeretnék szinte korlátlanul osztogatni a „genetikai anyagukat”. Ez az ösztönös kívánság határozta meg fajunk evolúciós történelmét. Társadalmi viselkedéseink jelentős része a reprodukciós célnak van alárendelve.

Többek között az agresszivitás eredete is csak akkor érthető meg, ha az általa biztosított szexuális előnyök felől vizsgáljuk. A versengő és harcias viselkedés magyarázata a hímek azon igényében keresendő, hogy megvédjék területüket és forrásaikat, de ugyanakkor nőstényeket is meghódítsanak és szaporodjanak – ebben áll az agresszivitás alkalmazkodási és evolúciós jelentősége. Éppen a reproduktív sikerért folyó verseny miatt van jelentős viselkedési aszimmetria sok állatfaj hímjei és nőstényei között, és ez az aszimmetria nagymértékben érvényes az emberekre is.

A férfiakban mindig is megvolt a hajlam, hogy

több nőt birtokoljanak,

a nagyobb reprodukciós siker érdekében. Ez volt a hím agresszió fő oka, nemcsak a törzsi archaikus társadalmakban, de a többé-kevésbé fejlett jelenkoriakban is. A nők nem testi felépítésük miatt nem alkotnak katonai koalíciókat, nem motiváltak abban, hogy háborúkat indítsanak és harcokban vegyenek részt, hanem azért, mert a nők sikeressége a reprodukciós folyamatban ritkán függ a rendelkezésre álló férfiak nagyobb számától; a nők esetében a több férfi nem jelent több gyermeket. Annak veszélye, hogy a harcban a nőket megsebesíthetik vagy megölhetik, aránytalanul nagyobb azoknál a reprodukciós vagy státuszbeli előnyöknél, melyekhez egy férfiakért folytatott testi versengésben elért esetleges győzelemmel juthatnának. A férfiak esetében azonban sokkal több ok szólt a veszélyes harcokban való részvétel mellett, mert a kockázatot a több nőhöz való hozzáférés indokolta és kompenzálta, akik több gyermeket szültek nekik és biztosították az agresszor-férfiaknak a genetikai kontinuitását.

Általában véve, evolúciós szempontból, nem az az egyed a sikeres, aki hosszabb ideig él, hanem aki több utódot hagy hátra. Különbséget kell tennünk a (közvetlenül az egyedre vonatkozó) fiziológiai túlélés és a genetikai túlélés között (ami a további nemzedékeknek az egyed által továbbadott gének útján valósul meg). A genetikai túlélés az elsődleges, és a több nőhöz való hozzáférés ezt biztosította, még ha ez az egyén halálának kockázatával is járt.

Az ezekre az evolúciós folyamatokra vonatkozó egyik legragyogóbb biológiai magyarázat a neves brit etológustól, Richard Dawkinstól származik; ő vetette fel az úgynevezett „önző gén” tézisét, mely szerint a gének az evolúció alapelemei, nem az egyedek vagy a fajták. A Dawkins által kidolgozott tudományos elképzelésnek megfelelően a gének adódnak át egyik nemzedékről a másikra fő evolúciós elemként, míg a testek az ezen átadást biztosító eszközök. „A kiterjesztett fenotípus” („The Extended Phenotype”) című könyvében Dawkins tisztázza, hogy

„a gének manipulálják a környezetet,

és úgy alakítják, hogy az elősegítse replikációjukat”.

Más szóval, a gének azon viselkedések megnyilvánulását segítik elő, melyek aztán szintén biztosítani fogják a kérdéses gének replikációját (szaporodását). Az agresszív viselkedés ebbe a csoportba tartozik. Dawkins tézisének szemszögéből nézve, az agresszív viselkedésért felelős gének előnyt biztosítanak az ezen gént hordozó egyedeknek a harcokban, és ennek megfelelően, az illető egyedek versenyelőnyeinek köszönhetően, maguk az „agresszivitásgének” is elterjednek egy populáción belül. Még akkor is, ha egy agresszív viselkedés kedvezőtlen lehet az egyedre nézve és végső esetben korai elhalálozásához vezethet, az „agresszivitás génjei” szemszögéből nézve az egyén személyes kockázatai és veszteségei indokoltak, amennyiben szexuális hódításai nyomán képes néhány utódot bebiztosítani magának.

Számos más szaktanulmány is alátámasztotta az agresszív viselkedés genetikai és reprodukciós célját. Ennek megfelelően hasonló következtetések derülnek ki abból a tanulmányból, melyet 2008-ban közölt a Stanford Egyetem (AEÁ) két etológusa, Laurent Lehmann és Marcus W. Feldman; állításuk szerint a harcias viselkedési jellemvonások annak eredményeképpen adódtak át nemzedékről nemzedékre, hogy az agresszívebb és harciasabb egyedek több nőhöz és bővebb forrásokhoz jutottak hozzá. Az agresszívebb és ügyesebb harcosok több forráshoz és meghódított nőhöz jutottak hozzá, és ennek megfelelően nagyobb esélyük volt továbbadni a génjeiket.

Az etológusok kutatásai kiterjedtek az emberszabásúak agresszív viselkedésére, illetve arra is, ahogy az emberi közösségek az államok kialakulása és a határok kijelölése előtt kifejlődtek, valamint azokra az előnyökre is, melyekhez egy csoport akkor juthat hozzá, ha a populáció szintjén elszaporodnak az agresszivitás megnyilvánulását serkentő örökletes jellemvonások. Végül Lehmann és Feldman egy matematikai képletekkel alátámasztott viselkedési modellt javasolt, mely megmagyarázza az „agresszivitásgének” létezésének és szaporaságának evolúciós logikáját.

Eibl-Eibesfeldt osztrák etológus a következőképpen magyarázta az „agresszivitásgének” csoportokon belüli létezésének és terjedésének evolúciós okát: „Mindig azok a csoportok élnek túl, melyek a leginkább küzdőképes és legbátrabb harcosokkal rendelkeznek. A legyőzöttet vagy likvidálják, elkergetik, vagy alávetik és ezáltal kulturális szempontból kiiktatják. Ez utóbbi esetben a génállományát a győztes populáció veszi át. A háború az emberiség történelmének hosszú időszakában a harcias szellem és az agresszivitás kiválasztódását segítette elő. (…) Az emberiség eddigi történelme

a győztes hódítók történelme”.

Leda Cosmides evolucionista pszichológiával foglalkozó kutató frontálisan ment neki a hím harciasság jelenségének. Azt mondja, arra a kérdésre, hogy „Miért lenne valaki annyira ostoba, hogy elindítson egy háborút?”, egyetlen elfogadható válasz van: „A nők kedvéért.” „Evolúciós szempontból kevésbé indokolt élelemforrásokért kockáztatni a halált, mint a nők megszerzéséért.”

A nőkért folyó harcban elért siker esetén a győztes férfiak számára a nyereség az utódok nagyobb számában mérhető. Evolúciós szempontból a reprodukció képezi az élőlények létezésének értelmét; a különféle források és viselkedésbeli stratégiák használatának az egyed reprodukciós sikerességének növelése a végső célja.

Maga a háború magas kockázatú, de nagy nyereséget is biztosító, hímkoalíció kialakulásával kísért fakultatív reprodukciós stratégiaként fejlődött ki, ami magyarázza, hogy miért pont a férfiak a háború szorgalmazói. Az emberszabásúak viselkedése is megerősíti azt a tézist, hogy a harcias koalíciók reproduktív stratégiaként jönnek létre. A csimpánzhímek (Pan troglodytes) agresszív koalíciókban való részvételeinek előnyeit elemző egyik nemrég készült tanulmányban két egyértelmű hatást mutattak ki:

1. a harcias hímeknek nagyobb reprodukciós sikerük volt;

2. a csoporton belül nagyobb esélyük van magasabb rangot szerezniük a hierarchiában.

A kutatók a csimpánzhímek harcias koalíciók létrehozására vonatkozó képességét az illető egyedek „társadalmi intelligenciájá”-nak bizonyítékának tekintik – ezzel növelik genetikai túlélési esélyeiket.