Az a sikeres, aki agresszív

Miért találkozunk minden állatfajnál és az embernél is agresszív viselkedéssel? Mi a haszna? Etológiai szempontból az agresszivitás olyan viselkedés, mely lehetővé teszi a hierarchiai státusz meghatározását egy csoporton belül, elősegíti a forrásokhoz való hozzáférést, lehetővé teszi a támadókkal szembeni védekezést, biztosítja a területvédelmet, vagy más területek meghódítását, segíti a származási csoporton belül egyedek védelmét, előnyt biztosít a férfi számára a nők meghódítása terén más férfiakkal szemben, segít megvédenünk a nemi partnert és elrettenteni a riválisokat a jövőbeni agresszív tettektől stb.

Az agresszivitás szerepe gyakorlatilag sorsdöntő az egyén vagy csoport jó alkalmazkodása, védelme és létezése szempontjából.

Az agresszivitásnak számos és jelentős potenciális haszna volt. Annyira jól biztosította az egyedek túlélését és reprodukciós sikerét, hogy az emberi evolúció különböző szakaszaiban elegendő ok volt az agresszív viselkedési mechanizmusok megerősödésére, melyek így genetikai szinten rögzültek. Mi megpróbálunk racionális motivációkat tulajdonítani ezeknek a tetteknek, erkölcsteleneknek minősítjük őket. De eredetileg ezek még akkor is evolúciós alkalmazkodások, ha most nem helyénvalóknak tartjuk őket, az agresszív ösztön egyes megnyilvánulásai pedig valósággal szörnyűségesek, mint például az emberölés, a katonai beavatkozás, a nemi erőszak, a vérengzés, a genocídium, az identitási konfliktusok.

Nézzünk meg egy konkrét és az élővilágban most is jelenlévő esetet arra vonatkozóan, hogy az agresszív viselkedés miként lehet előnyös egy faj feltörekvése szempontjából. A „gyilkos garnélarák”-nak („killer shrimp”) is nevezett Dikerogrammarus villosus rákról, egy rendkívül agresszív fajtáról van szó, melynek sikerült pánikot keltenie az európai hidrobiológusok körében. Ez a garnélarák normális esetben a kelet-európai folyókat népesíti be, de az utóbbi években megjelent a nyugat-európai vizekben is, ahol a vízmedencék mikrofaunájának „totális gyilkosá”-vá vált. Ez a kis, alig 3 cm hosszú, erős rágószervekkel ellátott rákfajta válogatás nélkül meggyilkol, megnyomorít mindent, ami útjába kerül és amivel meg tud küzdeni: más rákfajtákat, a halak, kétéltűek ivadékait, kisméretű halakat, vízi rovarokat, férgeket és más védekezésre vagy elmenekülésre képtelen élőlényeket. A kutatókat az lepte meg, hogy a „gyilkos garnéla” több élőlényt gyilkol meg, mint amennyire táplálkozás céljából szüksége van. A potenciális versenytársak kiiktatása érdekében gyilkol; azt mondhatnánk, hogy „genocídiumjelleggel” öl.

Vérszomjasságának és magas szaporulatának köszönhetően a „gyilkos garnéla” egyre újabb területeket hódít meg akadálytalanul Nyugat-Európában (évi kb. 124 kilométeres sebességgel), az európai vízi mikrofauna szintjén kivívja magának a domináns faji státuszt és lerombolja az évtizedek alatt stabilizálódott ökológiai láncolatokat. Íme, a normálistól eltérő agresszivitásának köszönhetően egy fajta miként tudja kiiktatni a versenytársait, invazív módon kiterjeszteni élőhelyét és szaporodni, ezzel hosszú távon növelve evolúciós esélyeit.

Persze, az élővilágban az agresszivitáson keresztüli versengésen kívül más stratégiák is léteznek, melyekkel egyes fajtáknak vagy népességeknek sikerül biztosítaniuk túlélésüket, és evolúciós előnyökre szert tenniük. Ilyen az együttműködés, a kölcsönös altruizmus, a koalíciók létrehozása stb., de úgy tűnik, egyetlen másik stratégia sem annyira elterjedt és hatékony, mint a… harc által folytatott létezésért való harc.

Az agresszivitás magának az emberi társadalomnak a történelmét is körvonalazta. Fajunk hosszú evolúciós időszakán belül, aztán a földrajzi expanziós és társadalmi érvényesülési folyamat keretében az agresszív viselkedés elengedhetetlen tényező volt egy egyed, egy csoport vagy egy nép létezésének és fennmaradásának biztosításában. Ennek a viselkedésnek adaptív szerepe volt, abban az értelemben, hogy azoknak az egyedeknek, csoportoknak a túlélését és reprodukálását segítette elő, akik, vagy amelyek magasabb harci képességet tanúsítottak, és védelmi és hódítási eszközként alkalmazták az agressziót.

A politológusok elismerik, hogy a félénk és békés népek hátrányba kerültek a területi versengés során, ugyanúgy, ahogy a csoportok közötti hatalmi versengésekben gyakran a nem eléggé határozott frakciók vesztenek. Politikai vagy geopolitikai szinten az erőszak vagy nyomásgyakorlás eszközét használóknak nagyobb esélyük van elérni a céljaikat, egy politikai ellenőrzést birtokló erőt pedig leggyakrabban egy még kegyetlenebb erővel lehet leküzdeni. Történelmi léptékben magát a nyugat utóbbi évezred alatti globális dominanciáját is a nyugatiak azon képességének egyik funkciójaként lehet értelmezni, hogy erőszak útján érvényesítették akaratukat.

Másrészt Peter Frost kanadai antropológus szerint a Római Birodalom hanyatlására és bukására állítólag Róma lakosságának pacifikálódása miatt került sor, mely néhány évszázadon keresztül luxusban és henyélésben élt, hogy végül már képtelenné váljon az ellenállásra a rendkívül harcias barbár hordákkal szemben. A legbátrabb rómaiak a hivatásos hadsereg tagjai voltak és gyakran úgy haltak meg, hogy nem hagytak maguk után utódokat Rómában; ezzel szemben a városban számos gyenge, lusta vagy békés alak maradt és reprodukálódott, akik az alávetettség és pacifizmus kultúráját terjesztették. Ez utóbbiak génjei nagyobb mértékben adódtak tovább, ahogy a szokásaik is. Ezáltal a világot bátorsággal és karddal meghódító Rómára nézve paradox módon, néhány évszázad alatt a luxustól és erőszakmentességtől függő élethez hozzászokott rómaiak száma jelentősen meghaladta a harcias szellemű rómaiakét.

Bekövetkezett az, amit Frost egy népesség „genetikai pacifikálódásá”-nak nevez – mely jelenség a kívülről érkező inváziók közepette végzetesnek bizonyult a birodalomra nézve. Frost hipotézisének minden sebezhetősége ellenére, érdekes az a hangsúly, melyet a szerző egy nép defenzív állapotára helyez. Az erőszakmentesség, mint szellem és hagyomány, mely különben stabil időszakokban rendkívül hasznos egy társadalom fejlődésében, hátránynak bizonyult a válság, vagyis egy olyan időszak alatt, amikor az erőszak a sikeresség záloga.

A harcias természetet tanúsító és véget nem érő harcokba bocsátkozó közösségek, népek és államok miatt az erőszak és a harciasság egész mostanáig fennmaradt, mint viselkedési állapotok; az agresszivitás a történelem előtti időkből átlépett a történelembe. Charles Tilly amerikai szociológus írásaiban azzal érvelt, hogy „a háború államokat hozott létre, az államok pedig háborúkat”, mivel a történelem folyamán a harciasság egy nép egyetlen túlélési és fennmaradási lehetősége. Azok az államok és népek, melyek képesek voltak erős hadseregeket létrehozni és fenntartani, geopolitikailag uralkodtak, míg a gyengén militarizált, vagy alacsony demográfiájú népeket mások legyőztek és megsemmisítettek, vagy magukba olvasztottak.

Ezzel összefüggésben megemlítem, hogy a nemzetek történelmével foglalkozó egyes történészek, például Eric Hobsbawn szerint a hódítási képesség annak a három alapkritériumnak az egyike, melyek lehetővé teszik egy nép számára, hogy nemzetté váljon, és annak tekinthesse magát. Nicolae Iorga román történész pedig azt hirdette, hogy „a régi állam minden tette és hagyománya alapját a hódítás emléke képezi”.

A politológiában eléggé elfogadott az Indokolt Háború Elmélete (Just War Theory), mely szerint az erőszak „egy szükséges rossz” és a történelem elkerülhetetlen ténye; míg az idillikus pacifizmus és a zubogó militarizmus sokkal múlékonyabb állapotok az emberiség ezeréves történelmében. Az agresszió megnyilvánulási formáinak ezen változatossága – a pacifizmustól a militarizmusig – a történelem folyamán nem egyéb, mint egy nagyon is élő viselkedési jelenség megnyilvánulásainak a különböző fokai, mely jelenség sohasem tűnik el, csak módosulhat, és részben és ideiglenesen enyhülhet, a társadalmi kontextus hatására. De fontos megállapítani – hogy az agresszió előbb, vagy utóbb ki fog törni.