Abszurdnak tűnik, hogy egy Skóciában élő 5 milliós többség (sic! – E-RS) el szeretne szakadni Nagy-Britanniától. Sohasem volt ilyen magas életszínvonaluk. A globális GDP-rangsorban Nagy-Britannia a hatodik (növekedési rátái magasabbak voltak, mint az EU többi részében és az AEÁ-ban). Feltételezve, hogy egy 300 éves szövetséget könnyű lenne lebontani és nem következne be semmilyen komolyabb befektetés-kiáramlás, a független Skócia a globális GDP-rangsorban akkor is a 42. helyre kerülne.

Időközben egyre több ország fejezte ki félelmeit. Kínában, a kommunista vezetés csúcsán úgy tűnik, kételyek vannak azt illetően, hogy London önként adta volna meg a skótoknak a lehetőséget arra, hogy népszavazást tartsanak a függetlenségről. Valóban, a szavazólapon szereplő kérdés kidolgozása, a kampány meglepő hossza és az a tény, hogy 750.000 Egyesült Királyságon kívüli skót nem tudott szavazni, miközben az országban alig néhány hete tartózkodó bevándorló igen, olyan mérsékletességet mutat London részéről, amelyet egyesek öngyilkosnak írhatnának le.

A dominóhatás

Az instabil kisebbségekkel rendelkező államok, az északnyugat-kínai ujguroktól Spanyolország baszkjaiig és katalánjaiig, attól tartanak, hogy precedens jött létre. Alex Salmond, a Skót Nemzeti Párt (SNP) demagóg vezetője, az elszakadás támogatója úgy tűnik, nem óhajtja megnyugtatni az egyre idegesebb külföldi vezetőket. Többször is kijelentette, hogy ha a válásra sor kerül, és ha Anglia nem tesz nagylelkű ajánlatot, Skócia nem fogja kifizetni az Egyesült Királyság adósságának rá eső részét.

Joseph H. Weiler, a firenzei European University Institute elnöke és valószínűleg a világ legnagyobb tekintélye, ami az Európai Unió kérdéskörét illeti, komor riadót fújt azzal kapcsolatosan, milyen hatással lesz a skót elszakadás egy belsőleg egyre töredezettebb és gazdaságilag egyre gyengébb Unióra. „A legfőbb irónia az lenne, ha a Szövetség tagságának távlata válna a dezintegrálódás politikai ethoszának serkentőjévé. Alapvető különbség van a ronda és elnyomó diktatúrák világát maguk mögött hagyni kívánó Spanyolország, Portugália, Görögország, vagy a volt kommunista államok és Skócia uniós felvétele között, mely egy működő demokrácia része, mely szóban és tettben is elismeri a sokszínűséget és széles körű autonómiát nyújt Skóciának és népének. Skócia éppen az Európa alapját képező emberi szolidaritási és integrálódási ideálokat árulná el”, írta a múlt héten.

Salmon nagyszámú skótot győzött meg arról, hogy nemzetük annyira tisztelt a világban, hogy mára azt hiszik, az erős szervezetek egymással fognak versengeni, hogy megkönnyítsék útjukat az államiság felé. Ennek megfelelően az Európai Unió felgyorsítja majd Skócia jelöltségét, mely 2016 márciusában teljes jogú taggá válhatna, amikorra reményeik szerint formális függetlenségüket is kikiálthatják.

Weiler professzor alapvetően eltérő becsléssel rendelkezik. Meggyőződése, hogy „a skót függetlenség, mely azonnal, vagy csaknem azonnal az uniós tagsági státusszal kapcsolódna össze, Európa sok nemzetében és régiójában dominóhatást váltana ki. Sok esetben a függetlenség egyszerűen fenyegető és nem vonzó. A jelöltek hosszú sora létezik Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban és máshol, akiket fel fog bátorítani a skót példa. Európában az elszakadás és a függetlenség ezen tobzódását az a feltételezés táplálja, hogy mindezek az új államok az Európai Unió tagállamaként valamifajta védelmet fognak élvezni”.

Tehát nagyon valószínűtlen, hogy a 28 tagállam többsége majd mindent elkövet Skócia EU-integrációjának felgyorsításáért. A Salmond által folytatott militáns kampány alapvető módon megosztotta saját országát, az Egyesült Királysággal meglévő kapcsolatok pedig hosszú időre feszültté válnak még akkor is, ha a skótok elutasítják az elszakadást.

Bourbon árnyéka Edinburgh-ban

A skótok évszázadok óta jelentős mértékben hozzájárultak a világ fejlődéséhez, felfedezőkkel, kutatókkal, misszionáriusokkal, vagy a Brit Birodalom építőivel (és masszívan részt vettek a rabszolga-kereskedelemben is). De országuk három évszázada semmilyen jelentős szerepet nem játszott a globális politikai ügyekben. A fellázadt skótok most a világ színpadán okozott erős zajjal akarják behozni a félhomályban eltöltött hosszú időt. Valószínűleg a pillanat sem ideális a nemzetközi ügyek teljes jogú részvevőjeként való megjelenéshez, amikor a világ látszólagos rendetlenségben van. Vannak félelmek, hogy ez a fejlemény olyan, mint az orkán, melyet az amazonászi esőerdőben történt észrevehetetlen pillangószárny-csapás okozott, más szavakkal, hogy nem tervezett következmények láncreakciója fog bekövetkezni, melyek szokatlan turbulenciák időszakába taszíthatják Britanniát és destabilizálhatják az Európai Uniót.

Skóciában található a NATO nukleáris elrettentő arzenálja. A védelmi kérdésekkel foglalkozó elemzők attól tartanak, hogy egy olyan kalandor, mint Salmond arra fogja felhasználni a nukleáris fegyvereket, hogy maximális engedményeket csikarjon ki a nyugati szövetségből. Ha Washington és London ezt zsarolásnak fogják tekinteni, akkor nagyon elképzelhető, hogy a bázis bezárására kerül sor és a képességeket átengedik egy másik globális hatalomnak.

A világ kezdte egyre nagyobb riadalommal nézni a skóciai eseményeket, miután a hónap elején két olyan felmérés jelent meg, melyek szerint a függetlenségpárti tábor átvette a vezetést. Az igazi pánik Londont vette hatalmába. A skótoknak egyik napról a másikra még több autonómiát kínáltak – adókivetési lehetőséget és a többi kormányzási dimenzió feletti ellenőrzést, a külügy és a védelem kivételével. Ezt Gordon Brown, az Egyesült Királyság 2007 és 2010 közötti kormányfője jelentette be. Az Egyesült Királyság politikájának csúcsára jutott és az autonómia mellett évtizedekig kiálló skótként olyan embernek tartották, aki azzal a hitelességgel rendelkezett Skóciában, amivel egy olyan déli angol, mint David Cameron, nem. Meglehet, hogy a bejelentést úgy tette meg, hogy nem is bírta Cameron teljes körű támogatását.

Sok elemzőt meglepett, hogy az új alkotmányos berendezkedést ennyire megrendezett módon jelentették be. Az „új szövetség”, amiről beszélt, nem fogja megnyugtatni az Egyesült Királyság többi részén élőket. Dühös reakciók születtek Cameron pártjának egyes olyan tisztelt politikusai részéről, mint John Redwood és Norman Tebbit. Hirtelen megerősítettnek látszott az UKIP által terjesztett nacionalizmus jövője. A közelgő parlamenti választások előtt tovább nőttek az angol nacionalista párt, az UKIP esélyei.

Múlt héten felfüggesztették az alsóház normális politikai tevékenységét és a legfontosabb vezetők északra indultak, hogy az Unió érdemeit hirdessék. David Cameron megható beszédet mondott Edinburgh-ban. De nem volt több mint egy sarokba szorított Bourbon-uralkodó árnyéka, akinek improvizálnia kell, hogy lecsillapítsa a fellázadt tömeget.

A populizmus kvintesszenciája

De Salmond számára az augusztus 25-i televíziós vita volt a kulcspillanat. Ezt a BBC szervezte és semlegesnek kellett lennie. Salmond hamisítatlan populista előadást tartott egy pártos közönség előtt, és teljesen kiszorítva az alkalmatlan műsorvezetőt, gyakorlatilag átvette a vita gyeplőjét. Azt hangoztatta, hogy fennáll az állami egészségügyi rendszer privatizálásának veszélye, holott az 1999-es megállapodás értelmében, mely egy sor hatáskört adott át az abban az évben megalakult edinburgh-i parlamentnek, az ő kormánya ellenőrzött már minden aspektust.

Ugyanakkor megismételte azt a kijelentést, hogy „a fontot fogjuk használni, tekintettel arra, hogy az ugyanolyan mértékben Skóciáé, mint Angliáé. Ez a mi fontunk!”. Salmond számára a brit pénz sokkal inkább egy kellék volt, mint csereeszköz. Minden áron bele akart kapaszkodni ebbe az aspektusba, még akkor is, ha ezzel annak az államnak engedné át a monetáris politika ellenőrzését, melyből éppen ki akar szakadni. A felmérésekben és a beszédekben a brit nép és minden párt vezetői kifejezték e lépéssel szembeni elutasításukat.

Alistair Darling, az Egyesült Királyság volt pénzügyminisztere, aki az uniópárti kampányt vezette, nyilvánvalóan elborzasztotta az a hibás mód, ahogy a BBC egy ilyen sorsdöntő találkozót kezelt. A közönség részéről érkező kérdések rendkívül ellenségesek voltak, ő pedig komoran kapaszkodott pulpitusa mikrofonjaiba, miközben Salmond úgy sétafikált a vita színpadán, mintha a saját birtokán járna.

Salmond nagy teljesítménye ezekben az utóbbi hetekben az volt, hogy semlegesítette a félelmi tényezőt. Kész ellenségévé tenni az Egyesült Királyság többi részét, ahova a skót kivitel 90 százaléka irányul, bár nincs semmilyen elképzelése arról, milyen más gazdasági és kereskedelmi szövetségekhez csatlakozhatna, vagy miként lehet finanszírozni Skócia egyre csökkenő olajbevételeiből a GDP kb. 15 százalékát jelentő jóléti államot. A szeparatista párt százalékai egyenes arányban nőttek azzal, ahogy a jövendőbeli államának életképességére vonatkozó létfontosságú gazdasági ügyekre adandó egyértelmű válaszokat kerülte.

Sok skótot, általában középkorúakat, de egyre több fiatalt és nőt (mely csoportok korábban nem bíztak benne) hódított meg panglossi derűlátása. Hónapok óta a térítő választási aktivizmus kerítette hatalmába Skócia utcáit, fáradhatatlan derűlátású üzenetet közvetítve – „Skócia emberei képességeik erejénél fogva választ tudnak adni és meg tudnak birkózni bármilyen kihívással”.

A posztindusztriális Skócia gyermekei

A skótok most két szinte egyenlő táborra oszlanak. Az egyik oldalon állnak a realisták, akik tudatában vannak, milyen előnyökre tehetne szert az ország az Uniótól és akik attól félnek, hogy egy elhamarkodott, nem eléggé megtervezett, érzelmeken és – egyesek szerint – egy nagyon tehetséges politikus hatalomvágyán alapuló államisággal elveszíthetik ezeket. Őket elborzasztja, amikor egy regionális kormány vezetője Tony Abbottot, egy skótok által felépített ország, Ausztrália vezetőjét támadja, „ostobá”-nak és „képmutató”-nak nevezve csak azért, mert nyilvánosan merészelt hangot adni a Skócia jövőjével kapcsolatos félelmeinek.

Ezek a skótok nem tartoznak kizárólag egyetlen társadalmi osztályhoz, de valószínűbb, hogy a középosztály tagjai, mint a munkásosztályé és szilárd képzettségük van, amely nagyobb távlatok belátását teszi számukra lehetővé. Megfelelnek a skótokról néhány száz évig, Alex Salmondnak a politikai színpadra történt betöréséig létezett globális sztereotípiának.

A realistákkal szemben az újdonsült skótok, a posztindusztriális, fogyasztás felé forduló és egyre szekulárisabb Skócia gyermekei. Kevéssé valószínű, hogy polgári kezdeményezésekben vesznek részt és információik legnagyobb részét a közösségi oldalakról szerzik, ahol a szeparatista oldal rendkívüli ügyességet mutatott. Általában még a politikai kérdésekben is a szórakoztatóipar (zömmel függetlenségpárti) celebjeitől várnak ihletet. Fellelkesülnek, amikor azt hallják, hogy Salmond – miután azzal fenyegetőzött, hogy nem fizeti ki az Egyesült Királyság rá eső adósságát – a következőket mondja: „Mit tehetnek velünk? Rohanjanak le”.

Salmond hívei közül sokaknak nem nagyon van elképzelésük arról, milyenfajta szabadságokra van szükségük. Nem kívánják elismerni és tudatosítani magukban azokat a kockázatokat, melyekkel az élet egy kemény és egyenlőtlen globalizált világban jár, ahol a skót szociális hálózattól való függés egy egzotikus anomáliának számít. Úgy tűnik, számukra semmilyen relevanciával nem bír azoknak a görög, spanyol és olasz munkanélkülieknek a sorsa, akiket a nem megfelelő monetáris unióval csábítottak. Egy részük, az elgondolkodás pillanataiban, el fogja ismerni, hogy Salmondot követve megfontolatlanul cselekednek. De a kockázat kultúrája, mely néhány évig divatban volt egy hedonista skót társadalomban, azt mutatja, hogy cool dolog ezt tenni.

Ezt a kampányt a megfélemlítés határozta meg. Egész Skócia területén szisztematikusan megrongálták az uniópárti plakátokat. Számos Együtt jobb felirattal kitapétázott gépkocsit megrongáltak. A tömegek megpróbálták megakadályozni Jim Murphy parlamenti képviselő, a NEM-kampányt támogató néhány sztár egyikének turnéját Skócia utcáin; a közösségi hálózatokat pedig aránytalanul egy irányba irányuló gyűlölet árasztotta el.

Skóciának elméletileg a világ egyik legelégedettebb országának kellene lennie, de egy nagyon eltökélt agitátor emberek óriási számát hozta lázadási állapotba. A szolgálatkész, de kíméletlen Alex Salmond személyes stílusával Gheorghe Gheorghiu-Dejre emlékeztet. Skócia tanúja volt azoknak a csúnya próbálkozásoknak, melyekkel hívei az ellenfeleiket akarták megfélemlíteni, ami arra emlékeztetett, amit az 1990-es választások alkalmával Romániában láttam.

A SNP az utóbbi két évben a politikai történelem egyik legkifinomultabb médiafélrevezetési kampányát dolgozta ki, mely óriási számú emberen hajtott végre agymosást. Ha Dan Diaconescu, vagy a média bármelyik másik manipulátora látni szeretné, mit kell tenni a polgárok félretájékoztatásáért és számukra káros útra vezetéséért, akkor Skóciára kellene egy pillantást vetnie. Az utóbbi két évben, elsősorban a közösségi médiát manipulációs eszközzé változtatták. A brit állam 307 éve alatt sohasem került olyan helyzetbe, hogy olyan kíméletlen módszerek áldozata legyen, melyek a Twittert és a Facebookot arra használták fel, hogy olyan gondolat – a szeparatizmus – megszeretésére késztessék az embereket, mely hosszú távon mélységesen káros számukra.