A jelek szüntelenül érkeztek. Az, aki 1989 júniusában, a Nagy Imre újratemetésére szervezett ceremónián elmondott egy olyan beszédet, mely örökre megmarad Kelet-Európa történelmében, a FIDESZ egyik alapítója, az az ember, akinek a közismert disszidens, kritikus ex-marxista Bence György volt a mentora, a maverick-politikus, vagyis Orbán Viktor egyértelműen idegengyűlölő hangsúlyokkal rendelkező kollektivista és primordialista tekintélyelvűség felé kanyarodott.
Újra napirenden van az etnokrácia,
a megmenekülésnek ez a fantazmagóriája. Az új tekintélyelvűség bearanyozott jövőjét kiáltják ki. Tina Rosenberg 1992-ben, a Harper’s folyóiratban megjelent egyik cikkében „MTV-demokraták”-nak nevezte a FIDESZ vezetőit. Elillant a hajdani ikonoklasztikus nimbusz. A FIDESZ ma a nacionalista komorság pártja, nyíltan kimutatva a Putyin és a putyinizmus iránti szimpátiáját.
Olvasson még:
A politikában sok minden ellenséges érzésekből születik. Az intellektuálisan kétségtelenül rendkívül jól eleresztett
Orbán mindig is bizonyos komplexussal viseltetett azok iránt,
akiket egyfajta városi arisztokráciának, egy „idegenek”, a Magyar Demokratikus Ellenzék vezetői, elsősorban Kis János, Demszky Gábor, Kőszeg Ferenc és Haraszti Miklós által uralt polgári elitnek tekintett. Zárt és sznob klubnak tartotta a Szabad Demokraták Szövetségét, ahova őt, szerinte, nem fogadták be. A FIDESZ-vezetőség más tagjai is osztották ezeket a neurotikus érzéseket. Ezen kívül Orbánt a klasszikus liberalizmus vonzotta és elutasította az internacionalizmus bármilyen formáját, még a liberálist is.
A szocialista kormányzással társított endémiás korrupció radikalizálta Orbán Viktor fóbiáit és ellenszenveit. Egyre inkább a populista konzervativizmussal kezdett el kacérkodni, melyet Magyarországon nehéz, ha nem éppen lehetetlen elválasztani az antiszemitizmustól. Az (időközben egyre tradicionálisabb és tradicionalistább párttá vált) FIDESZ-hez közeli sajtó az azokkal szembeni inszinuálásokban tűnt ki, akik – szerintük – nem mennének át a tiszta magyarság tesztjén. Amikor megszületett a kimondottan fasiszta Jobbik, nem kellett egyebet tennie, mint minél élesebben ráerősítenie azokra a témákra, melyek Orbán retorikájában már megjelentek, többek között az a felvetés is, hogy a radikális baloldaliság valamiképpen genetikailag jelentkezne…
Orbán csapata elkezdett egy ellenzékkel szemben egyre intoleránsabb többségi elvűségen rugózni. A vitathatatlan választási győzelmek miatt
Orbán egyre kevésbé hajlandó elismerni, hogy ő is tévedhet.
Magyarország egyre provinciálisabbá vált, az etnokrácia kezdi megfojtani a demokráciát. Az, ami negyed évszázada a politikumnak a polgári liberalizmus újjászületésével történő újbóli kitalálásának pompás ígérete volt, most olybá tűnik, hogy egy neo-autoriter rémálommá válásra ítéltetett. Orbán Viktor bejelenti, hogy elmúlóban van a liberális demokrácia. Olyan tekintélyelvűség bajnokává válik, mely a Putyin-féle rendőrállami modellt dicsőíti. Azok a háborúk közötti tézisek születnek újjá, melyeket a fasizmus prófétái hirdettek, Carl Schmitt-től Nichifor Crainicig.
A homogén és egészséges politikai testet dicsőítik.
A liberalizmus rothadt, korrupt és dekadens. Eljött a „mágikus megmentő” pillanata, az Erich Fromm által a szabadságtól való félelemről szóló klasszikus könyvében leírt demagógokhoz hasonlóé.
De úgy tűnik, Orbán figyelmen kívül hagyja, hogy a NATO és az EU nemcsak politikai, katonai és, illetve, gazdasági intézmények. Ezek, Václav Havel szavaival élve, civilizációs opciókat határoznak meg. Folytatódik a nyitott társadalom és az ellenségei közötti harc. Lehullott egy újabb álarc, ami – végső soron – a legkevésbé sem tragédia.
Talán azt képzeljük, hogy a liberális demokrácia mélyen gyökerező történelmi és intellektuális alapokkal rendelkezik, de ez távolról sincs így. 1945 előtt magát a „liberális demokrácia” kifejezést is rendkívüli mértékben megbélyegezték. Válság idején (akár erkölcsi, akár gazdasági), a demokráciát bal- és jobboldalról egyaránt támadják. Akár a kritikus Leninről, akár a kritikus Sorelről, akár a kritikus Michelsről beszélünk, némiképpen mind Jean-Jacques Rousseau-tól eredeztetik magukat és az „autentikus demokrata” önmaguk által megfogalmazott imázsába bújnak.
Orbán ma egy ilyenfajta „autentikus demokrata”
(amit „eredeti”-nek is lehet mondani), aki azonban nem akad fenn polgári szabadságjogokon, vagy konszenzuális-parlamentarista típusú döntéshozatalokon. A magyar kormányfő számára a liberális demokrácia, annak minden közvetítő intézményével, közbülső testületeivel, parlamenti játékaival iszonyatosan akadályozza a – ahogy azt Carl Schmitt írta a Palamenti demokrácia válságá-ban – „kormányzottak és a kormányzók identitásai” közötti végleges és visszavonhatatlan fúziót. E „megmentő jellegű” politikai vízió alapját egyszerűen egy (jelen esetben etnikai) egység mitológiai gondolata képezi. A homogenizálás hasznosnak és elkerülhetetlennek tűnik. Orbán politikai üzenetének populista fordítása szerint, a tömegek azonosságot keresnek A gazdasági válság elmélyítette ezt az egzisztenciális gondjukat. Ígérete, mely egyúttal próféciának is hangzik, éppen ezt a redemptív identifikációt kívánja biztosítani. Ahogy azt Jeffrey C. Isaac is nagyon jogosan megjegyezte, a liberális demokrácia minden hibáját „a liberális demokrácia érdemeiként értelmezték ügyesen újra. A gyengeséget, szinte orwelli módon, erővé változtatják”. Orbán Viktor pontosan ezt teszi! Aztán, hogy egy camusi megfogalmazást használjunk, „egy spontán lendületet összehangolt cselekvésé változtat”.
A magyar kormányfő valójában azt állítja, hogy
a liberális demokráciák reverzibilisek!
Hogy a demokrácia pandantja az, amit de-demokratizálásnak nevezhetünk (lásd 2012 nyarát is Romániában). Ez, nyilvánvalóan, nem teljesen új dolog. Az újdonság azzal metamorfózissal kapcsolatos, melynek eredményeként egy hullám csúcsára a liberális értékek harcosaként felkerült politikus az azokkal ellentétes értékek ügyvédjévé alakult át. Talán keményen hangzik, de Orbán-esete Mussolini egy évszázaddal ezelőtti átalakulására emlékeztet, melynek során internacionalista szocialistából nacionalista fasiszta lett… Orbán Viktor, belső fejlődésének jelenlegi pillanatában olybá tűnik, „arra ítéltetett, hogy ítélkezzen”. Amikor a FIDESZ 2002-ben elvesztette a választást, azt dörögte, hogy „a nemzet nem lehet ellenzékben”. Ahogy azt nagyon ihletetten megfigyelte Trencsényi Balázs történész is, „Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János is terrorral teremtették meg a tekintélyüket és mind a nemzet atyjaivá váltak…” Reméljük, hogy nem fogunk azért afelé csúszni, amit René Girard az erőszak mimetikus körének nevezett. A „gulyás-tekintélyelvűség”-nek ebben a változatában, amely felé Orbán Magyarországa halad, Európa „elnyomó”, de a pénze „szükséges”. Európa politikai kultúrájának egész sorsa, sajnos, a kérdéses antidemokratikus kirobbanásoktól függ. Majd elválik, miként tudja megvédeni magát az Orbán által terjesztett vírustól…
http://nationalinterest.org/blog/paul-pillar/hungary-the-reversibility-liberal-democracy-6392
http://www.johnfeffer.com/the-disappearance-of-the-political-middle/
http://cristianpreda.ro/2014/07/28/orban-se-inseala-democratia-liberala-nu-e-pe-moarte/