Újabb támadást indított Kovászna, illetve Hargita megye prefektusa az önrendelkezési törekvések ellen: szinte egy időben szólították fel a székelyföldi önkormányzatokat, hogy ne hallgassanak a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívására, és ne fogadjanak el olyan határozatot, amelyben kinyilvánítják a település akaratát arra, hogy 153 székelyföldi település részvételével autonóm székelyföldi régió jöjjön létre.

Mind Marius Popică Kovászna, mind Adrian Jean Andrei Hargita megyei prefektus azt állítja: törvénytelen az ilyen határozatok elfogadása, a helyi önkormányzatok ugyanis sem petíciót nem fogalmazhatnak meg – ez ugyanis állítólag csak az állampolgárokat megillető jog -, sem az ország közigazgatási felosztását érintő döntésekbe nem szólhatnak bele.

A talán nem véletlenül szinte azonos időpontra időzített figyelmeztetések célja egyértelműen az, hogy megfélemlítsék a székelyföldi önkormányzatokat. Ha ugyanis valóban nem születnének újabb ilyen nyilatkozatok, akkor Bukarest hatékonyabban tudna azzal érvelni, hogy az autonómia csupán néhány „forrófejű”, „radikális”, sőt „szélsőséges” magyar politikus hagymázas vágyálma, nem pedig a magyar közösség jelentős többsége által intézményesen óhajtott cél.

A prefektusok ezúttal sem abban a szellemben járnak el, ami a hivatal elvileg meghatározott célja, a törvényesség betartatása lenne a megyékben. Maga a prefektusi intézmény is jelenlegi formájában alapvetően nem az állampolgárok érdekeit szolgálja, nem a helyi közösségeket képviseli a központban, hanem a központi kormányzat akaratát jeleníti meg, és kényszeríti rá erőszakkal a települési és a megyei önkormányzatokra. A kormány által folyamatosan hangoztatott decentralizáció elvével szemben a mindenkori centrum érdekeit képviseli, és igyekszik elfojtani minden olyan, alulról jövő kezdeményezést, amely a centralizált rendszer oldását, a valós szubszidiaritás elvét szolgálná.

Erről szólnak a mostani figyelmeztetések is. Bár sem az alkotmány, sem más jogszabály nem szabályozza, nem tiltja tételesen, de nem is szól a lehetőségéről annak, hogy az önkormányzatok nyilatkozatokat fogadjanak el. A Bukarest meghosszabbított karjaként működő prefektúrák ezt a központi hatalomszája íze szerint úgy értelmezik, hogy tilos a testületi, intézményes szintű véleménynyilvánítás. Hasonló ez ahhoz az eljáráshoz, ahogy szintén a prefektúrák a palagáz-kitermelés elleni önkormányzati határozatokat támadták meg más megyékben. Pedig azok, ha nincs is jogilag kötelező érvényük, a közösség véleményét fejezik ki egy bizonyos központi intézkedéssel, vagy szándékkal szemben.

A román közigazgatási rendszer azonban a jelek szerint azt szolgálja, hogy a bukaresti „vízfej” minden alulról jövő kezdeményezést elfojthasson, és még a véleménynyilvánítás szabadságát is megpróbálja megtagadni a helyi közösségektől az őket közvetlenül érintő ügyekben.