Választási hasmenés

Milyen okai vannak a választási távolmaradásnak? Egy néma politikai tiltakozásnak vagyunk a tanúi, vagy valójában másról van szó?

A választási távolmaradásról úgy beszélnek, mintha az a román politika sajátságos bűne lenne. Valójában, ha a távolmaradás gond, akkor az a választási demokrácia globális szintű gondja. Ez nemcsak Romániában van így, hanem Európában, ahogy azt minden statisztika bizonyítja, vagy még ennél is nagyobb mértékben az AEÁ-ban.

Jean Claude Juncker a francia LCI adóban, egy Martin Schulz-cal kettesben tartott vita keretében nem szalasztotta el az alkalmat, hogy az amerikai választásokon tapasztalható távolmaradási arányokat hozza fel azok ellen, akik Európa gyengeségein sajnálkoznak. Igaz, hogy az európaiak és főleg a franciák szem elől tévesztik azt, ahogy Amerikában a távolmaradási arányokat számolják. Míg Franciaországban csak azokat veszik számításba, akik előzetesen feliratkoztak a választói jegyzékekbe, Amerikában, mint Romániában, minden szavazati joggal rendelkező polgárt figyelembe vesznek. Legalábbis Romániában feltételezhetjük, hogy a távolmaradás jóval kisebb annál, mint amekkorát bejelentenek, mert a választói jegyzékek gyakran több polgárt tartalmaznak, mint ahány ténylegesen létezik. Tehát annak, aki a románok szavazási részvételét elemzi, mindkét aspektust figyelembe kellene vennie.

Máskor már rámutattam arra, hogy a távolmaradás és a szavazási részvétel kölcsönösen legitimálják egymást és a két viselkedés némiképp kölcsönösen nem létezhet a másik nélkül. Ennek ellenére, amikor a távolmaradók száma jelentősen meghaladja a szavazókét, a kormányok nyugtalankodnak, hiszen attól félnek, amit a „távolmaradók” mondhatnának és tehetnének. És nemcsak a kormányok, de azok is, akik felelőseknek tekintik magukat a demokráciák jó működéséért és akik – történelmi példákkal a fejükben – a kockázatokra figyelmeztetnek. Az éberség elvileg jogos, de a sajtóban minden nap megfogalmazott félelmek eltúlzottaknak tűnnek.

Az a hit, hogy a távolmaradók megfoszthatnák legitimitásától a politikai rendszert azon a feltevésen alapul, hogy a távolmaradás egy aktív politikai viselkedés, egyfajta „hangtalan” tagadás. De könnyen észrevehetjük, hogy ez csak nagyon kis mértékben igaz. Az EgységesenMentünk („UniţiSalvăm”) név alatt csoportosuló aktivisták nemrég bejelentették a május 25-i választás bojkottját, hogy ezzel hívják fel a figyelmet a politikai osztály hibáira. 2012 januárjában szintén volt egy különálló csoport az Egyetem (Universităţii) téren rendszeresen összegyűlő tüntetők között, akiknek nem a kormány volt a célpont, hanem általában véve a politikai osztály. Mindig is van a tüntetőknek egy – általában tájékozott és intelligens – csoportja, akik a távolmaradásuknak pontos politikai jelentést kívánnak kölcsönözni.

De úgy tűnik, ezek a „távolmaradók” eléggé kevesen vannak, a többségre pedig a „némaság” a jellemző. Ezért a közvélemény-kutatások nem tudnak túl sokat elmondani a távolmaradás okairól. De a környezetünkben megfigyelhető dolgokból levonhatjuk azt a következtetést, hogy a távolmaradók nem rendelkeznek politikai programmal. Ezért nincs közönségsikere az úgynevezett „biankó szavazás”-nak sem. Ha az urnáktól távolmaradók sokaságának, akiknek aránya gyakran meghaladja az 50 százalékot, valóban lenne valami mondanivalójuk, akkor a „biankó szavazás” népszerű üggyé vált volna. Valójában a „biankó szavazás” csak egy helyét nem találó politikai kisebbség számára megfelelő. A legtöbben egyszerűen azért nem vesznek részt a szavazásban, mert nincs mondanivalójuk.

Ha így van, akkor felesleges és nem megfelelő hibáztatni a távolmaradást. A nem szavazókat nem lehet automatikusan összemosni a felelőtlenekkel, vagy a rendszer ellenében szavazókkal. Ők egyszerűen „hallgatnak”.

Nem csoda, hogy ez a „hallgatás” idegességet okoz, főleg azok körében, akiknek állandóan van valami mondanivalójuk. A politikai militánsok és az elkötelezett polgárok úgy érzik, hogy a nem szavazóknak ez a „hallgatása” megtagadja, vagy semmibe veszi őket, de meglehet, hogy valójában semmilyen szándék nem áll mögötte.

Politikai szempontból ez megnyugtatóan hangzik, hiszen azt jelenti, hogy a kormányoktól nem kell attól félniük, hogy a nem szavazók egyre vastagabb soraiból a holnapi terroristák válhatnának ki.

De elméleti szempontból a kérdés egyáltalán nem egyszerűsödik le. Miért jutnak el az emberek odáig, hogy már semmi „mondanivalójuk” nincs?

Van néhány hipotézis, melyeket itt csak röviden fogom jelezni. Egyes kutatók, például, azt állították, hogy Nyugat-Európában egy nagyszabású jelenség tanúi vagyunk, mely a régi tömegpártok – akár a munkáspártokról, akár a kereszténydemokratákról van szó – tartós politikai besorolási formáinak a destrukturálódásával kezdődik. Ehhez a jelenséghez társulna a hagyományos család szétesése, ami az egyéneket a mozgósító közösségen kívül helyezi. Ennek a fajta magyarázatnak az az érdeme, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a távolmaradás egy különálló társadalmi identitás hiányával kapcsolatos. Mindenesetre, ezt a gondolatot a román társadalomra nézve sikeresen lehetne alkalmazni, mely olybá tűnik, hogy továbbra is egy olyan zavaros átalakulás foglya, melyben az egyének nem nagyon találják a helyüket.