Úgy két évvel a rendszerváltás előtt a Duna-partján lévő Călăraşi-ba küldtek riportra. Nem jártam még arra, így többek közt kíváncsi voltam, hogy érzi ott magát egy földim, Fóris János (Ioan Foriş), akit Szatmárnémetiből helyeztek oda első titkárnak. Feteştiben a célvonatra szállva, elkezdtem beszélgetni két odavalósival. Mondom nekik: hallom, van egy messziről jött megyei főnökük! A válasz tömören: „Igen, van egy rendes magyarunk!” (Avem un ungur cumsecade). Más el se hitte volna azt, amit még róla mondtak – például azt, hogy nem fogadta el a főnöki villát, egy kétszobás blokklakás az otthona, de én elhittem, mert régóta ismertem őt.
Fóris János ma is köztünk él Szatmárnémetiben, jó békességben, mert alig van olyan ember, aki úgy tekintene rá, mint volt kommunista vezérre, mert bár funkciója szerint az volt, messze nem úgy viselkedett. Fontosabb volt számára a helyi lakosság érdeke, mint Bukarest alázatos kiszolgálása. Igen, van ilyen és volt ilyen a régi vezetők közt, még akkor is, ha sokan azok közül, akik a mai bajokért is a múltat hibáztatják, nem akarják elismerni.
Hirtelen, de nem véletlenül az egyik magyarországi „kommunista vezér”, Nyers Rezső jut eszembe. Közismert, hogy a nemzetközileg is elismert közgazdász és csapata dolgozta ki az úgynevezett új mechanizmust, amelynek eredményeként beszivárgott a kapitalizmus, s a vele az anyagi érdekeltség több eleme, minek okán sok tízezer magán kisvállalkozás jöhetett létre az országban.
Az utókor most mégis bünteti őt, aki elfogadhatóbbá tette sok millió magyar ember életét: nyugdíjából levágtak 16 ezer forintot, mert hát mégiscsak kommunista vezér volt! Csakugyan? Nem inkább az volt, aki a rosszban is akart és tudott jót cselekedni?! Nem túl nyers eljárás az, amikor a Fóris és a Nyers-szerű embereken is külön számon kérjük a kommunizmus bűneit? S vajon mennyire demokratikus? Persze ezek csak szónoki kérdések.