Valami Amerika – Huntingtontól Bidenig

Samuel Huntington, akit a „civilizációk ütközéséről” szóló elmélete tett világszerte ismertté, 2001. szeptember 11., az Ikertornyok elleni támadás után arra figyelt fel, hogy az egyszerű, kisvárosi amerikaiak körében nagyon felerősödött a patriotizmus, a nemzeti érzés. Ez vezette utolsó, nagyon jelentős művének (Who are we? – Kik vagyunk mi?) a megírásához, amely az amerikai identitásról szól, és amely jóval kevésbé hivatkozott munkája mifelénk, jóllehet, mind magyar, mind román fordításban megjelent. Huntington szerint „Amerika identitásproblémája egyedülálló, de Amerika nincs egyedül azzal, hogy identitásproblémája van”. Viszont Amerika ma – most, amikor a Trump és Biden közötti választási harc kifejlete felől visszatekintünk a történtekre – eléggé egyedül van abban, hogy választ találjon erre az identitásproblémára. Mi ennek az identitáskérdésnek a lényege? Huntington szerint az, hogy a 18-19. században kialakult „magkultúra” nem találja megújulásának az útját. Ez az angolszász-protestáns kultúra (WASP – White Anglo-Saxon Protestant) sokáig meghatározó szerepet játszott az Egyesült Államok lakóinak az önmeghatározásában. Európai szemmel ez a kultúra valójában egy kulturálatlanság volt. A 19. század végén a történész Frederick Turner az amerikai társadalmat alapvetően megformáló folyamatnak a nyugati – „vadnyugati” – irányú terjeszkedést tekintette. A kontinensen a keleti parttól a nyugati irányába mozgó széles sáv – a telepes pionírok terjeszkedési sávja – olyan társadalmi birtokbavételi módot is megalapozott, amely meghatározta az amerikai identitást és az amerikai demokrácia modelljét. E sáv mozgásának három meghatározó jegye: a) az egalitarianizmus; b) a magas kultúra iránti érdektelenség; c) az erőszak. Vagyis: az amerikai demokrácia nem filozófusok álmaként (ideológiájaként) formálódott ki, hanem az amerikai erdők mélyén, és formáját – Európától eltérően – nem valamiféle magasabb kultúra, hanem a „faragatlan individualizmus” határozta meg. A „magkultúra” – amelynek a Huntington által leírt alapértékei: az angol nyelv, a vallásos hit, a jogállamiság angol felfogása, az individualizmus és a szigorú munkaerkölcs – ebben a kulturálatlansági közegben kezdett átalakulni. Az adaptív átalakulás eredményeként az identitást adó „magban” elhalványult az eredeti vallási-etnikai meghatározottság, és olyan krédóvá (Huntington szavaival: Amerikai Hitvallássá) formálódott, amely befogadó (adaptív) identitáskeret lehetett nagyon sokáig az amerikai polgárok bevándorlással folyamatosan bővülő közössége számára. Huntington úgy látja, ez az identitás-képlet, amely sokáig „nemzetiként” működött (bár az európai modelltől eltérően), a 20. század végére kimerült, elvesztette integratív erejét: a mai amerikaiak identitása egyre inkább nemzetek alatti (etnikai, faji), illetve nemzetek feletti („kozmopolita”) kategóriákhoz kapcsolódik. 2008-ban, 81 éves korában Huntington elhunyt, de az amerikai identitásról vallott felfogása különös megvilágításba helyezi a legutóbbi elnökválasztást. Utolsó művében úgy vélte, hogy az Egyesült Államok a lakosság rohamos hispanizálódása nyomán (a spanyol ajkúak nem integrálódnak a „magkultúrába”) vagy szétesik (esetleg kétnyelvűvé válik), vagy megtalálja annak útját, hogy újjáélessze a WASP-„magkultúráját”. A Trump–Biden-verseny azonban arra utal, hogy Amerika még nem találja identitásának új útját, önazonosságának az az implóziója, amit most láthatunk, sokkal inkább a kiúttalanság jele. Politikailag könnyű azonosítani a két identitásalternatívát: Trump a WASP-magkultúrához való visszatérés ígérete volt, Biden viszont az amerikai identitásnak azt a részét jeleníti meg, amelyet Huntington a „kozmopolitizmushoz” kapcsolt. Csakhogy ennek a szociológiai háttere jóval összetettebb, többről van szó, mint amit Huntington is észrevett, vagyis hogy a nép „nemzetibb” az elit pedig „kozmopolitább”. Az amerikai „kulturálatlanság” ismét alakító tényezője az identitásformáló folyamatoknak, de immár másképp, mint a Turner által megfigyelt korszakban. A „kulturálatlanság” új formája, hogy az amerikai szellemi elit társadalmi státuszát ma már nem a fogyasztási javak materiális terén demonstrálja, hanem erkölcsi felsőbbrendűségének jelzésével. Ahogy a kognitív pszichológus Rob Henderson írása nyomán megállapítható: a hivalkodó fogyasztást a hivalkodó meggyőződések váltották fel. A státuszelőny fenntartása olyan eszmék divatba-forgatását jelenti, amelyek nagyon sok embert – lehetőleg: mindenkit – megszólítanak (még akkor is, ha az egyszerű emberek nem teljesen értik), és alkalmasak hirdetőik számára az erkölcsi felsőbbrendűség kampányszerű fenntartásához. Henderson szerint ennek nyomán – a világnézeti elvek presztízsjavakká válásával – lesz érthető az, hogy az elitegyetemek fiataljai miért támogatnak olyan divatos haladó eszméket, mint a nyílt határok, a transzneműek jogai vagy a faji éberség, a „wokeness” elve, és miért néznek le és ítélnek el olyanokat, akik nem állnak ki e fontos „erkölcsi ügyek” mellett. Joe Biden frissen megválasztott elnökként a társadalom egységének a helyreállítását és a sebek begyógyítását ígérte. Ez azonban választ is kér az amerikai identitás kérdésére. Az út, amelyen Biden elindulni látszik, egyelőre nem ígér semmit. Politikai mekkmesterkedés látszik a szellemi elit divateszméinek a szolgálatában (az egykoron fekete felsőbbrendűséget hirdető Kristen Clarke igazságügyi minisztériumba való kinevezése, a „színesség” elvére összpontosító kormány, rendeletet arról, hogy az iskolákban a gyerekek a saját, választott nemüknek megfelelő mosdót használhassanak stb.). Mindebből egyelőre nem körvonalazódik a válasz arra a fő kérdésre, amelyet (az egyébként szintén demokrata) Huntington a 2000-es évek elején megfogalmazott: hogyan alakítható ki a masszív bevándorlás nyomán teljesen átalakult amerikai társadalomban az az „új patriotizmus”, amely megőriz valamit az eredeti Amerikai Hitvallásból?