Ukrajna-leckék

A háború első áldozata az igazság. Régi, ismert bölcsesség ez, de van egy kevésbé ismert és most különösen aktuális segédtétele: a háborúk megértésében az első akadály az értelmező perspektíva moralizáló beszűkülése. Jól láthatjuk ezt napjainkban az orosz–ukrán háború kapcsán: a sajtót, a közösségi médiát áthatja az a moralizáló beszédmód, amely az agresszor elítéléséből és a menekülők melletti spontán szolidaritásából meríti érzelmi energiáit, de közben kilök magából mindent, ami – némi távolságteremtéssel – elemzői árnyalatokat vihetne be e végletes polarizációba és racionálisan vizsgálhatná a konfliktus egyes szereplőinek hibáit. Ebben a polarizált térben

minden nézőpont „putyinista”, amely a NATO-bővítés hibáit, az Ukrajnának tett megalapozatlan ígéreteket hozza fel

és kísérletet tesz – bármilyen módon is – Ukrajna reális geopolitikai helyzetének árnyalt értelmezésére.

Igen: Oroszország az agresszor, az ukránok az áldozatok. De ez a nemzetközi jog alapján megállapított tény és az általa kiváltott felháborodás – az a polarizáció, mely a honi közvéleményben a nagy ukránpárti és a kisebb oroszpárti emocionális táborokat mereven szétválasztja – nem lehet akadálya a hibák és a rejtett célok felfedését célzó vizsgálódásnak.

A nemzetközi jog formalizmusa és a jóemberkedő attitűd emocionalizmusa szerint az ukránok egy „kész nemzet”, mely szabadon dönthet arról, hogy miképp csatlakozzon a Nyugathoz. De

a nemzetközi jog ismerete, ha nem párosul némi geopolitikai érzékkel, nem nyújt elegendő támpontot az ukrán–orosz viszony kezelésére

és pacifikálására irányuló nemzetközi törekvéseknek.

Egy párhuzam: Michel Houellebecq írja egyik kritikai esszéjében, hogy „az okosság egyáltalán nem segíti hozzá az embert, hogy jó verseket írjon, ahhoz azonban igen, hogy ne írjon rossz verseket”. Nos, a geopolitikai éleslátás nem segíti hozzá az államokat és a politikusokat ahhoz, hogy jó nemzetközi egyezményeket kössenek, de ahhoz igen, hogy ne kössenek rosszakat.

Mindazok, akik Ukrajna NATO-hoz való kötését jó „versnek” gondolták (legyenek akár amerikai, akár ukrán politikusok), valamilyen ok folytán híján voltak ennek a geopolitikai éleslátásnak. A geopolitikai szemlélet kiindulópontja az, hogy az államok nem jogi-intézményi entitások, nem nemzetközi jogi alanyok, hanem „élőlények”, amelyeknek élettörténete, múltból fakadó igényei és földrajzi-környezeti meghatározottságai vannak.

Az „élőlény”-Oroszország nem tud Ukrajnára mint egy szimpla „másik államra” tekinteni.

Ukrajnában saját múltját, saját gyökereit látja, sőt, Oroszországot két alapító mozzanata is a mai ukrán területekhez köti. Az egyik: az orosz állam megszületése, ami a Kijevi Rusz megalapításával vette kezdetét. A másik: az orosz birodalom megszületése, amely a poltavai ütközethez (1709) kötődik, ahhoz a csatához, amely megfordította a birodalmi viszonyokat Európa északi felén. Ekkor, pontosabban a poltavai ütközet eredményét rögzítő nystadi béke (1721) nyomán lépett a hanyatló svéd nagyhatalom helyébe Oroszország, amely ekkortól az Orosz Birodalom nevet is felvette. Nemzet és birodalom – e kettő időben hullámzó váltakozása, egymásba való áttűnése teszi oly problémássá Oroszországot a Nyugat számára. Mert ebben jelen van az oroszok modernizáció iránti, a Nyugattal való termékeny kapcsolatának az igénye éppúgy, mint a máskor feltámadó fenyegetettség-érzet. Jelcin idején a modernizálódni akaró nemzet volt az előtérben, Putyintól kezdődően a birodalom sértődött agresszivitása és fenyegetettség-érzete van az előtérben. A putyinizmus paradoxona Étienne de Floirac szerint: szakított a közelmúlttal, de úgy, hogy a régmúltban keresett kapaszkodót.

A Nyugat nagy hibája a sértődékeny birodalmi agresszivitás figyelembe nem vétele.

Pedig sokan figyelmeztettek arra, hogy a NATO keleti terjeszkedése Oroszország ukrajnai küszöbéig veszélyes konfliktusokat eredményez. George Kennan, az 1946-os Moszkvából küldött híres „hosszú távirat” (8000 szóból állt) szerzője – ő javasolta először a hidegháborús úgynevezett feltartóztatás-politikát – 1998-ban, kilencvenhárom éves korában azt írta, hogy a NATO-bővítés elhibázott, a Kreml Nyugat-ellenességét fokozza. Elhibázottnak tartják az Ukrajnának tett ígéreteket olyan amerikai geopolitikusok is, mint Henry Kissinger, George Friedman vagy John Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. Legutóbb pedig Misha Glenny értekezett arról a The Times hasábjain, hogy amennyiben Oroszország harminc éve támogatást kapott volna a Nyugattól, hogy átálljon a nyugati rendre, akkor most nincs ukrajnai háború.

A kérdés csupán az: mit lehet tenni most, amikor az orosz válasz a NATO-közeledésre már bekövetkezett? Nos, nem sok támpont van a jó válaszhoz, talán a „rossz versek” születését lehetne csupán megakadályozni…

Mindeközben az ukránok „kész nemzete” is épp most formálódik.

Mintha a 19. század teljesedne be most rajtuk, amikor heroikus szabadságharcok zárták le a nemzetté formálódást (ahogy 1848-49-ben a magyarok és a lengyelek esetében, például). Most, az Oroszország elleni – a jelek szerint gerillaháborúba torkolló – ellenállás teremti meg az ukránok nemzeti kohézióját. A nagy kérdés: ki lesz ennek a régi-új nemzetnek az önmeghatározásához szükséges, igazi „ősellensége”. Mert ebben a térségben is a nemzeti ellenség „kijelölése” az egyik meghatározója a későbbi orientációs folyamatoknak. És innen tekintve a Nyugat paradox történelmi sikere nem az, hogy az elmúlt 25-30 évben korrupt oligarchiákon keresztül sikerült becsempésznie popkultúráját és fogyasztási normáit Ukrajnába, hanem az, hogy sikerült „hozzájárulnia” egy olyan háborús helyzet kialakításához, amelynek fájdalmas lezáródása után Ukrajna végleg eltaszítja magát Oroszországtól.