Mit lehet tenni most, amikor az orosz válasz a NATO-közeledésre már bekövetkezett?
A háború első áldozata az igazság. Régi, ismert bölcsesség ez, de van egy kevésbé ismert és most különösen aktuális segédtétele: a háborúk megértésében az első akadály az értelmező perspektíva moralizáló beszűkülése. Jól láthatjuk ezt napjainkban az orosz–ukrán háború kapcsán: a sajtót, a közösségi médiát áthatja az a moralizáló beszédmód, amely az agresszor elítéléséből és a menekülők melletti spontán szolidaritásából meríti érzelmi energiáit, de közben kilök magából mindent, ami – némi távolságteremtéssel – elemzői árnyalatokat vihetne be e végletes polarizációba és racionálisan vizsgálhatná a konfliktus egyes szereplőinek hibáit. Ebben a polarizált térben
és kísérletet tesz – bármilyen módon is – Ukrajna reális geopolitikai helyzetének árnyalt értelmezésére.
Igen: Oroszország az agresszor, az ukránok az áldozatok. De ez a nemzetközi jog alapján megállapított tény és az általa kiváltott felháborodás – az a polarizáció, mely a honi közvéleményben a nagy ukránpárti és a kisebb oroszpárti emocionális táborokat mereven szétválasztja – nem lehet akadálya a hibák és a rejtett célok felfedését célzó vizsgálódásnak.
A nemzetközi jog formalizmusa és a jóemberkedő attitűd emocionalizmusa szerint az ukránok egy „kész nemzet”, mely szabadon dönthet arról, hogy miképp csatlakozzon a Nyugathoz. De
és pacifikálására irányuló nemzetközi törekvéseknek.
Egy párhuzam: Michel Houellebecq írja egyik kritikai esszéjében, hogy „az okosság egyáltalán nem segíti hozzá az embert, hogy jó verseket írjon, ahhoz azonban igen, hogy ne írjon rossz verseket”. Nos, a geopolitikai éleslátás nem segíti hozzá az államokat és a politikusokat ahhoz, hogy jó nemzetközi egyezményeket kössenek, de ahhoz igen, hogy ne kössenek rosszakat.
Mindazok, akik Ukrajna NATO-hoz való kötését jó „versnek” gondolták (legyenek akár amerikai, akár ukrán politikusok), valamilyen ok folytán híján voltak ennek a geopolitikai éleslátásnak. A geopolitikai szemlélet kiindulópontja az, hogy az államok nem jogi-intézményi entitások, nem nemzetközi jogi alanyok, hanem „élőlények”, amelyeknek élettörténete, múltból fakadó igényei és földrajzi-környezeti meghatározottságai vannak.
Ukrajnában saját múltját, saját gyökereit látja, sőt, Oroszországot két alapító mozzanata is a mai ukrán területekhez köti. Az egyik: az orosz állam megszületése, ami a Kijevi Rusz megalapításával vette kezdetét. A másik: az orosz birodalom megszületése, amely a poltavai ütközethez (1709) kötődik, ahhoz a csatához, amely megfordította a birodalmi viszonyokat Európa északi felén. Ekkor, pontosabban a poltavai ütközet eredményét rögzítő nystadi béke (1721) nyomán lépett a hanyatló svéd nagyhatalom helyébe Oroszország, amely ekkortól az Orosz Birodalom nevet is felvette. Nemzet és birodalom – e kettő időben hullámzó váltakozása, egymásba való áttűnése teszi oly problémássá Oroszországot a Nyugat számára. Mert ebben jelen van az oroszok modernizáció iránti, a Nyugattal való termékeny kapcsolatának az igénye éppúgy, mint a máskor feltámadó fenyegetettség-érzet. Jelcin idején a modernizálódni akaró nemzet volt az előtérben, Putyintól kezdődően a birodalom sértődött agresszivitása és fenyegetettség-érzete van az előtérben. A putyinizmus paradoxona Étienne de Floirac szerint: szakított a közelmúlttal, de úgy, hogy a régmúltban keresett kapaszkodót.
Pedig sokan figyelmeztettek arra, hogy a NATO keleti terjeszkedése Oroszország ukrajnai küszöbéig veszélyes konfliktusokat eredményez. George Kennan, az 1946-os Moszkvából küldött híres „hosszú távirat” (8000 szóból állt) szerzője – ő javasolta először a hidegháborús úgynevezett feltartóztatás-politikát – 1998-ban, kilencvenhárom éves korában azt írta, hogy a NATO-bővítés elhibázott, a Kreml Nyugat-ellenességét fokozza. Elhibázottnak tartják az Ukrajnának tett ígéreteket olyan amerikai geopolitikusok is, mint Henry Kissinger, George Friedman vagy John Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. Legutóbb pedig Misha Glenny értekezett arról a The Times hasábjain, hogy amennyiben Oroszország harminc éve támogatást kapott volna a Nyugattól, hogy átálljon a nyugati rendre, akkor most nincs ukrajnai háború.
A kérdés csupán az: mit lehet tenni most, amikor az orosz válasz a NATO-közeledésre már bekövetkezett? Nos, nem sok támpont van a jó válaszhoz, talán a „rossz versek” születését lehetne csupán megakadályozni…
Mintha a 19. század teljesedne be most rajtuk, amikor heroikus szabadságharcok zárták le a nemzetté formálódást (ahogy 1848-49-ben a magyarok és a lengyelek esetében, például). Most, az Oroszország elleni – a jelek szerint gerillaháborúba torkolló – ellenállás teremti meg az ukránok nemzeti kohézióját. A nagy kérdés: ki lesz ennek a régi-új nemzetnek az önmeghatározásához szükséges, igazi „ősellensége”. Mert ebben a térségben is a nemzeti ellenség „kijelölése” az egyik meghatározója a későbbi orientációs folyamatoknak. És innen tekintve a Nyugat paradox történelmi sikere nem az, hogy az elmúlt 25-30 évben korrupt oligarchiákon keresztül sikerült becsempésznie popkultúráját és fogyasztási normáit Ukrajnába, hanem az, hogy sikerült „hozzájárulnia” egy olyan háborús helyzet kialakításához, amelynek fájdalmas lezáródása után Ukrajna végleg eltaszítja magát Oroszországtól.
Miről árulkodik Ponta bejelentkezése az elnökválasztásra, és a mód, ahogyan tette?
A bank évszázadok óta barátja, szeretője, házastársa, anyósa, szomszédja, esküdt ellensége az embernek, helyzete válogatja. A történet, amit most elmesélek, igazán cuki… lett volna. Mint egy vakrandi. Ha minden olajozottan alakul.
A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Dread Sovereign, Death the Leveller és Redux live in Kolozsvár.
A félreolvasások elkerülése végett: ez a történet nem egy álom. És egyéb misztikus és kevésbé misztikus találkozásokról is szól. Továbbá: Moldva meg Bukovina bűbájos vidék, akkor is, ha a hazai protokronizmus fő amazonja épp ott tornyosul.
Mi, magyarok, szeretünk tisztelegni (történelmi) hőseink előtt. Ám ha megjelennek a vásznon, képernyőn, azonnal kitör a botrány: miért ilyen? Miért nem olyan? Pláne, miért nem amolyan?
Hetek óta a Hunyadi című sorozattól visszhangzik a sajtó, szakemberek kritizálják vagy dicsérik, nézők lelkesednek iránta vagy szidják – főleg a közösségi médiában.
Magyarország (a szomszédos országokkal ellentétben) egészen 1941. június 27-ikéig kimaradt lényegében a második világháborúból. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. De mi volt a valós oka a hadba szállásnak?
Két autó karambolozott péntek délután Sóváradon, az ütközés következtében egyik autó felborult. A balesetben hárman sérültek meg.
Erdélyben készülnek Románia saját gyártású harci drónjai – jelentette be a bukaresti gazdasági minisztérium.
Súlyos sérülésekkel, eszméletlen állapotban szállították kórházba azt a 21 éves nőt, aki szombaton reggel borult fel autójával Segeseváron, majd a roncsok között rekedt – közli a Maros megyei tűzoltóság.
Miről árulkodik Ponta bejelentkezése az elnökválasztásra, és a mód, ahogyan tette?
A bank évszázadok óta barátja, szeretője, házastársa, anyósa, szomszédja, esküdt ellensége az embernek, helyzete válogatja. A történet, amit most elmesélek, igazán cuki… lett volna. Mint egy vakrandi. Ha minden olajozottan alakul.
A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Dread Sovereign, Death the Leveller és Redux live in Kolozsvár.
A félreolvasások elkerülése végett: ez a történet nem egy álom. És egyéb misztikus és kevésbé misztikus találkozásokról is szól. Továbbá: Moldva meg Bukovina bűbájos vidék, akkor is, ha a hazai protokronizmus fő amazonja épp ott tornyosul.