Katar-zis az Európai Parlamentben

Katar, minden bizonnyal, nem az egyetlen állam, amely befolyást próbál vásárolni az Európai Unióban (az eddigi vizsgálatok során Marokkó neve is felmerült), de az igazán érdekes kérdés nem a nemzetközi kapcsolatokat is behálózó korrupció kérdése, hanem az, hogy miképp került az Európai Parlament e korrumpáló törekvések kiemelt célpontjává. Mert azzá vált.

Közismert, hogy az európai intézményi architektúrában az Európai Parlament jogalkotói szerepe meglehetősen korlátozott.

Az Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés (1992) úgy rendelkezett, hogy az uniós jogszabályokat az Európai Parlament és a Tanács közösen hozza meg, vagyis az EP csupán társjogalkotó, miközben az Európai Unió egyetlen közvetlenül választott ‒ tehát: „demokratikus” ‒ testületének mondhatja magát, és szimbolikájával is az Unió legfontosabb csúcsintézményének látszik. Csakhogy ezt a társjogalkotói szerepet olyan rendelkezések egészítik ki, dúcolják alá, amelyek nem az együttműködést segítették (holott belső értékként az EU működéséről szóló szerződés épp a lojális együttműködést kéri az Uniót alkotó minden szereplőtől), hanem versengést szítottak az Unió fő intézményei, a Parlament, az Európai Bizottság és az állam- és kormányfőket egyesítő Európai Tanács között. Ebben a versengésben főleg az Európai Bizottság és a Parlament lett a két fő rivális. A Bizottság azzal, hogy a szerződések őréből (ezt a szerepét az európai szerződések rögzítik) Európa erőforrás-elosztó politikai kormányává próbált előlépni. Az a mérhetetlen hatalom, mely az európai pénzalapok kincstárnoki kezeléséhez kötődik, természetszerűen gerjesztette a Bizottság politikai ambícióit, az Unión kívüli szereplők pedig ‒ amelyek már rendelkeztek a politikai kormányokkal szembeni befolyás-szerzés és -vásárlás klasszikus tudásával ‒ gyorsan fel is fedezték a különböző „lehetőségeket”. Az Európai Parlament szerepét ebben a folyamatban az határozza meg, hogy bár

nincs autonóm normaalkotó jogköre, a zsarolási potenciálja növekedett.

Ennek jogi alapja a szerződésekbe foglalt bizalmatlansági indítvány intézménye, amely az EP kétharmados szótöbbségével lehetővé teszi a Bizottság leváltását. Ilyesmire ugyan sohasem került sor (egyetlen egy leváltás volt: 1999-ben a Santer-bizottság azonban önként mondott le a bizalmatlansági indítvánnyal való fenyegetés nyomán). Viszont kétségtelen: a Parlament számára létezik ez a lehetőség. Sokkal fontosabb azonban az Európai Parlament „tematizációs nyomása” az Európai Bizottságon. Ez a Parlament azon sajátos hatalmából adódik, amely politikai szerepének felemássága nyomán alakult ki: ugyanis a Parlamentnek sikerült „morális nagyhatalommá” felküzdenie magát. Helyesebb talán „moralizáló nagyhatalomról” beszélni, amely létét tulajdonképpen egy globális nyilvánosság létrejöttének köszönheti. Az Európai Unió égisze alatt egy olyan tág és torz politikai beszédtér jött létre, amelyben a birodalomépítő érdekek

egy új, szupranacionális nyelvezetet alakítottak ki: az emberi jogok parttalan habzásának a nyelvezetét.

Az emberi jogoknak az a felfogása, amely az 1948-as Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát eredményezte az ENSZ égisze alatt, még a természetjogból volt eredeztethető, és a béke és az igazságosság egyetemességét ígérte. De miután ez az egyetemesség megtalálta saját kényelmes intézményi fészkét a globális intézményrendszerben, és kialakította saját telephelyét az EU bürokráciájában, olyan új, immár természetellenes dimenzióval bővült, amelyben új „jogok” (az eutanáziához való jog, a nemváltáshoz való jog stb.) váltak immár nemzetközileg számon kérhetővé. Ezekkel vált az Európai Parlament egy moralizáló politikában erős, de stratégiai cselekvésben gyenge hatalom narratíva-központjává. Nem véletlen tehát, hogy a globális elismertségi indexüket növelni kívánó külső államok kapcsolatokat és minősítéseket az Európai Parlamenttől próbálnak beszerezni. De mint történni szokott, egy új ideológia, míg teret nyer, inkább leleplező, utána, a hatalom tényleges birtokában, pedig elleplező. Az emberi jogok kezdeti emancipatorikus szerepe ‒ mely oly sokaknak nyújtott támaszt a különböző szabadságellenes hatalmak leleplezésében ‒ ma már a demokratikus kontroll nélküli „globális középosztály” elleplező ideológiájává deformálódott. Elleplezőjévé annak, ami most Eva Kaili ügye nyomán láthatóvá vált. Katarral az európai felsőbbség vált meztelen királlyá. A kérdés immár az, hogy ez a katarzis elindít-e valamilyen változást.