Iohannis és az ismerős katona

Január 24-én, Románia „Kis Egyesülésének” ünnepén Klaus Iohannis megszokott száraz pátoszával mondott beszédet Bukarestben az Ismeretlen Katona emlékművénél. Annál az emlékműnél, amelyet 1923-ban, vagyis öt évvel az első világháború harci cselekményei és három évvel a békeszerződések megkötése után avattak fel, immár nem csupán a világháborúban elesett 350 ezer román katona emlékére, hanem a „Nagy Egyesülés”, Nagy-Románia megteremtésének a tiszteletére is. E beszéd alatt Iohannis mellett egy ismert katona állott: Nicolae Ciucă, Románia tábornok-miniszterelnöke, aki maga is beszéd-hozzájárulással adózott az ünnepi alkalomnak.

Benedict Anderson, a nacionalizmuselméletek egyik klasszikus szerzője szerint

a modern nacionalizmus kultúrájának kevés érdekesebb jelképe van, mint az Ismeretlen Katonának szentelt emlékművek.

Az a nyilvános és szertartásos tisztelet, írja, amellyel ezeket az emlékműveket illetik, azért parancsoló, mert igazából senkit sem temettek alájuk, tehát olyan áldozatról van szó, amely teljesen „absztrakt”, azaz bármikor megszemélyesíthető, a pillanat politikai igényeinek megfelelően.

A román nemzeteszme kialakulása egyfajta történelmi versenyfutás volt az Ismeretlen Katona alatt létező üres hely (absztrakt jelentéstartalom) konkrét, politikai alkalmakhoz simuló gondolati-ideológiai feltöltésére. De kevés mai román történész van, aki érzékeli, hogy ebben a jó kétszáz éves versenyfutásban két alternatíva körvonalazódott.

Az egyik: egy közép-európai modell, amely a nacionalizmust ‒ nemzetépítést ‒ a közép-európai, birodalmi keretek között élő kis népek „önmegvalósításaként” láttatja. Ebben a kultúra, a nemzeti irodalom, a nemzet történelmének a felfedezése (vagy „feltalálása”) játszotta az alapvető szerepet, amelynek folyamatában egy nemzeti elit kristályosodott ki, és amely aztán a nemzeti kultúra elterjesztésével, tehát mindenképpen kultúraalapozóan „ébresztette” a népét, hogy – végül ‒ politikai terveket fogalmazzon meg, majd kivitelezzen, eljutva a nemzet államának a megteremtéséig. Erre az útra lépett rá az erdélyi románság a görögkatolikus elit révén.

A másik változat: a sikeres politikai vállalkozóé vagy a jól számoló fejedelemé, aki felülről teremt országot, egyesít területeket ‒ katonailag és/vagy bürokratikusan ‒, hogy aztán szembesüljön a problémával: állam már van, de állampolgári közösséget összekapcsoló kultúra még szükségeltetik hozzá. Ez utóbbira jó példa az olaszok útja a 19. században. Amikor Garibaldi és Mazzini megteremtette az egységes Itáliát, az író-politikus Massimo d'Azeglio rémülten kiáltott fel: megteremtettük Olaszországot, de nincsenek olaszaink! E második modellt követte a fanarióta uralom utáni, kifinomult politikai érzékre szert tevő havasalföldi-moldvai bojárság tehetséges képviselője, Alexandru Ioan Cuza. Ő lett a „Kis Egyesülés” hőse, a 19. századi „kis” Románia, a felülről, bürokratikus egyesítéssel létrehozott ország megteremtője.

A két román modell közötti különbséget sikeresen elfedte, hogy a havasalföldi egyesítés az állampolgárok („románok”) felülről történő megteremtéséhez gyorsan átvehette azt az ideológiai készterméket, amelyet az erdélyi románok dolgoztak ki saját nemzeti ébredésükre, szívós kulturális munkával (a latin betűs írás, a modern román sajtó stb. megteremtésével).

Hogy az átvétel nyomán a nemzetikultúra-teremtő lendület helyébe a bürokratikus egyesítés egyszerűsített ideológiai szótára lépett

– az ma már sok román történész számára egy nehezen észrevehető fejlemény.

Az Ismeretlen Katonához társítható „nemzeti képzelőerőt” azonban ez a fejlemény szabja meg. Nem csupán arról van szó, hogy a román államépítés során a bürokratikus egyesítés éthosza győzött, amint ez a szimbolikus térben egyébként jól látható. Hiszen a román városok köztereit nem az erdélyi modellt megjelenítő Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană) szoborcsoportja, hanem a katonai-bürokratikus egyesítést jelképező, középkori zsoldosvezér Mihály vajda (Mihai Viteazul) szobra uralja szimbolikusan. Inkább arról van szó, hogy a bürokratikus hatalomépítés sokkal kevésbé tudja az igazi nemzeti szolidaritást kellően kiterjeszteni és az adódó politikai pillanatoknak megfelelő kulturális támpontokkal ellátni.

Ezért marad tehát az üres rítusgyakorlat, amelynek előterében a bürokratikus hatalomműködtetés ismerős katonái tesznek-vesznek. Akár úgy, mint most Ciucă tábornok, aki boszniai és afganisztáni békecsináló küldetése idején írta, vígan plagizálva, doktori disszertációját. Iohannis száraz pátosza és az általa kiválasztott tábornok-miniszterelnök refrén-beszéde továbbra is az a közéleti giccs, amelyet az Ismeretlen Katona sírjához a román politikának társítania sikerült.