Globalizmus – összeesküvés-elméletek nélkül

A német közvélemény – és a német lapok nyomán az európai egy jelentős része is – hüledezve fogadta Annalena Baerbock zöld külügyminiszter nyilatkozatát a szankciós politika kapcsán. „Ukrajnát fogom az első helyre tenni – mondta rezzenéstelen arccal –, függetlenül attól, hogy német szavazóim mit gondolnak, vagy demonstrálnak-e”. Nem kell különösebb politológiai műveltség ahhoz, hogy rögtön értsük,

itt a demokratikus felhatalmazás alapelve kérdőjeleződött meg.

De honnan származik ez a bátor elrugaszkodás a konkrétan elvárt érdekek szolgálatától az idealizmus bátor önmaga-mutogatása felé?

Van erre egy rövidített, szinte közhelyszerű válasz, mely az univerzalista ideológiák legújabb kori előretörésében jelöli meg az okot. És ez kétségtelenül megalapozottnak tűnik. Bérénice Levet francia konzervatív filozófusnő írja, hogy a zöld aktivisták azt hiszik, ők a Föld megmentői, és ezért bármit megengedhetnek maguknak. A kérdés viszont az, hogy miképp váltak a környezetvédelem kérdései lakóhelyeink, közvetlen környezetünk aggódó féltésének problémáiból olyan ideológiává és lelkületté, amelynek meghatározója a tabula rasa mámora (Bérénice Levet: L'écologie ou l'ivresse de la table rase). Hogyan vált levezethetővé a környezeti válság kétségtelenül globális jellegéből az, hogy leküzdése érdekében mindent újra kell kezdeni, mégpedig azzal az elszánt lelkülettel, amely a zöld ideológiát az Internacionálé híres sorával – „a múltat végképp eltörölni !” – a marxizmushoz kapcsolja. És ez a bódulat hatja át a woke mozgalmat is.

Hajlunk mindkettőt egyszerűen a globalizmus számlájára írni.

Csakhogy e gondolatmenet megbicsaklik akkor, amikor a globalizmus okát a nemzetközi nagytőke filozofikus hajlammal rendelkező képviselőinek (Klaus Schwabnak, Soros Györgynek, másoknak) okkult tevékenységére vezetjük vissza, és filozófiájuk ördögi materializálódásának fogjuk fel.

Az nem kétséges, hogy Klaus Schwab vagy Soros György szívesen látná, ha választott testületek helyett általuk felkent „szakértők” hoznának fontos döntéseket a nemzetközi életben, azonban ez távolról sem jelenti, hogy a globális éthoszt hirdető elitek e gazdag filozófusok köpönyegéből bújtak volna elő.

Ezek az elitek másutt és talán nem is ma születtek. Születésük helye a jóléti állam és az átrétegződő középosztály. Történetük valahol ott kezdődhetett, ahol a polgári társadalom legitimmé tette a tiltakozást. Ahogy Chesterton észrevette: „a szegények néha tiltakoznak az ellen, hogy rosszul irányítják őket; a gazdagok mindig is tiltakoztak az ellen, hogy egyáltalán irányítsák őket”. A szegények, mondja a XX. század elejének filozófus-írója, lázadoztak ugyan, de anarchisták sohasem lettek, mert nekik inkább érdekük volt, hogy „valami tisztességes kormányzat legyen hatalmon”. A gazdagoknak már nem volt ez annyira fontos.

Ebből az attitűdből alakult ki az, hogy

a középosztály egy jóléti szintje felett a tiltakozás esztétikai értékké is vált.

Azaz: tiltakozni „szép és jó”, akkor is, ha annak nincs közvetlen, égető célja, hanem csupán egy „identitás” felmutatásának a gesztusa, akár anarchiára buzdítóan is.

A helyzetével gazdaságilag elégedett felső középosztály így tesz szert morális előnyre: hangoztat szép eszményeket, alakítja a véleményklímát – csak annak igazolására, hogy törődik társadalma egészével, de annak tudása nélkül, hogy az alsó középosztályok és a „szegények” számára mi az, ami tényleges tiltakozásra ösztökélhet. Ami tényleges probléma. Ennek szélsőséges – divatot kreáló – példáit látjuk a hollywoodi sztárok „jóemberkedéseiben”: Leonardo di Caprio időnként kedvenc környezetvédőivel vegán-ebédel, George Clooney pedig a magyarországi gyűlöletpolitika ellen tiltakozik. Miközben okkal gondolhatunk arra, hogy di Caprio tudja-e egyáltalán, melyek a klímapolitika lényeges kérdései, illetve Clooney tudja-e, hogy hol is van Magyarország (épp annak ellenére, hogy már járt Budapesten).

A nyugati jólétiség hosszú stabilitása alakította ki a felső középosztálynak azt az érzetét, hogy

a politika a szabad játszadozás terepe.

A jólét gazdasági talapzatának az autonómiája tette lehetővé a felső középosztály „játszadozó politikáját”, azt, hogy a politika eloldozza magát a valóságtól és a bátor ideológiai kísérletezések terepévé váljon. Ebben a szabad kísérletezésben lett a politizáló felső középosztály domináns világképe az, hogy nincs valóság, csak vélemények és eszmekonstrukciók vannak, ezek között kell a politikai csatákat megnyerni. A politikai győzelem pedig nem más, mint morális győzelem, az ellenkező vélemények morális megsemmisítése.

Időnként, persze, a valóság szava hirtelen nagyon kemény lesz, és ekkor a moralizáló világmegváltás eszméibe belecsavarodott politikusok próbatétel elé kerülnek. Robert Habeck, az irodalomesztétikából doktorált, energiaügyi átmenetért, környezetvédelemért és mezőgazdaságért felelős zöldpárti német miniszter volt most éppen ebben a helyzetben: harcos „zöldenergiás” demokrataként el kellett mennie az autokráciaként bírált Katarba és kőolajért kuncsorognia Németország számára…

Ez a kísérletező, sokáig el nem számoltatott „szabadpolitikai” hagyomány vált az új globális-progresszív ideológiák alapjává.

Ehhez még egy dolog szükségeltetett: a „gazdagok” – akiket itt felső középosztálynak nevezünk – találkozása a nemzetállamok feletti jóléti csoportban. A globalizáció szervezeti és „technikai” vívmányai ezt a találkozást szolgálták: „interkonnektorok” jöttek létre a szabadpolitikai kísérletező csoportok egymásra találásához.

Melyek ezek? Szervezeti és információs csatornák, amelyek szépen beépültek számos nagy nemzetközi szervezet működésébe, elsősorban az Európai Unióéba. Az Európai Parlament lett a szabadpolitikai kísérletezés legfontosabb fóruma, és – paradox módon – épp annak okán, hogy törvényalkotási jogosítványai tulajdonképpen nincsenek, ezért elszámoltathatósága sincs. Súlya mindazonáltal lehetővé teszi, hogy a „morális nagyhatalom” szerepével kacérkodjon. A cenzor szerepét tölti be az európaiság témái fölött anélkül, hogy ebbe konkrétan bele tudna szólni, de azért azzal a politikai nyomásgyakorló hatalommal, amellyel bizonyos témákat a napirenden tud tartani – így például a „jogállamiság” kérdését.

Az „interkonnektorok” másik eszköze:

a demokrácia helyettesítésére létrejött legitimációpótló „civil társadalom”.

És itt jelenik meg Soros György nagy, globális középosztályt teremtő terve, amely egy nemzetek feletti „civil társadalom” koncepcióját állítja az előtérbe. De olyan „civil társadalomét”, amely mögött nincs helyi társadalmi televény, és amelynek hivatása ideológiaterjesztő lobbimunkára szűkült.

Így működik tehát a globalizációs, látszatként és folyamatként. Nincs benne összeesküvés, részvevői vannak, akik – kevés kivétellel – „teszik, de nem tudják”.