Demokrácia a Covid idején

Az egymásra torlódó, látszólag nagy jogi változatosságot mutató európai vészhelyzeti rendelkezések körképe újfent beindította a demokráciáról való elmélkedést. Magyar szemmel, persze, ez nem tűnik újdonságnak. A Magyarországról szóló vitákban a demokrácia kérdése már elég régóta egy ideológiai örökzöld; úgy tűnik, semmi sem tudja levenni – még a Covid-19 sem – a nemzetközi vitaporondok napirendjéről. Persze abban, hogy az Európai Parlament, a CNN és több hasonló nemzetközi aktor demokrácia-vértezetben támadja a magyarországi rezsimet, igazából nem a demokrácia minősége a középponti kérdés – sokkal inkább arról van szó, hogy az uniós politikában a példabeszéd stilisztikájához nélkülözhetetlen képszerűséget a példastatuálás adja.

A modern politika ugyanis – a hagyományos nemzeti keretek között – népnyelvi politika, és azok a nyertes politikusok, akik hajlékony expresszivitással használják a népnyelvet, abból bontják ki és abba vezetik vissza a megoldandó problémákat. Csakhogy az európai politikának nincs népnyelve, a sok nemzeti nyelv, a megannyi tradíció által terhelt sokféle idióma nem teszi lehetővé az „európai néphez” (ami valószínűleg nincs is) való közvetlen szólást. Ezért az európai politika mondandóját nem politikai vezérek mondják népnyelven, hanem bürokratikus legitimitások közvetítik, mégpedig ideológiai autodafék útján.

Amit az európai példabeszéd most közvetíteni akar, az viszont az, hogy a felépített bürokratikus legitimitás az egyetlen lehetséges mintája az európaiságnak, és ennek az új keletű mintának a követése az egyetlen járható út a periféria országai (a keleti tagállamok) számára. A mintától való eltérésük pedig mérhető a demokrácia-indexek segítségével.

De mégis: mi a demokrácia kérdése, nem csupán Magyarországon, hanem a kelet-közép-európai térségben? Mert ez a kérdés fennáll. Fukuyama egyik friss írásában amellett érvel, hogy most, a válság idején nemigen lehet különbséget tenni demokrácia és diktatúra között, mert ilyenkor a demokratikus államokban is rendkívüli felhatalmazást kap a végrehajtó hatalom. A válságok idején ugyanis erős, cselekvőképes államra van szükség, amely elrejtheti a különbséget a demokratikus felhatalmazás és a diktatórikus akaratérvényesítés között. A különbség csak akkor jelenik meg, amikor a válság véget ér.

A demokráciák válság-tesztje ezért, meglehet, többet ér, mint a demokráciák lecsúszásának „objektív” méricskélése, és az „objektív mércék” fölötti ideológiai viták. Vagyis: a Covid-járvány után valószínűleg sokkal többet tudunk majd térségünk demokráciáiról.

Mindazonáltal van erre már néhány előzetes válasz. Csizmadia Ervin például úgy érvel, hogy a rendszerváltás örökségeként olyan Nyugat-diskurzus alakult ki, amely nem tud alternatív utakat elfogadni, s amely szerint a „nyugatosodás” csak mintakövetés lehet. Ebből következően a jó demokrácia intézményesülése is csupán a pontos másoláson múlik.

Azonban a magyar politikának van egy mintaformáló hagyománya is, és most ez vált dominánssá Magyarország (Orbán Viktor) Európa-politikájában. A mintaformáló attitűd pedig ahhoz illeszkedik, amit az Európai Unió kelet-európai belső pereme (V4-ek) „lázadásának” tekinthetünk, és amely az EU bürokratikus legitimációjában egyre inkább a felzárkózás akadályát kezdi látni. E lázadás elfojtása – centrum és periféria vitája – folyik most a demokráciás példabeszédek nyelvén…

Várható, hogy a koronavírus-járvány lefutása után új kép bontakozik ki az európai demokráciákról. Alighanem akkor láthatjuk, hányféle s milyen demokrácia van Európában: hajnali derengés következik a romok fölött. A demokrácia alapvetően fontos marad az európai népek számára, de kultúrájuk részeként – tehát sajátosabb változatokban – és nem csupán önmagában, hanem csomagban azzal, amit e demokrácia számukra megold.