Ami az Indexnél történt, az egy végpont, de nem a sajtószabadságé, hanem a sajtószabadsággal kapcsolatos, gondosan ápolt illúzióké.
A történet a szereplők szintjén ismert. A lap közvetlenül egy alapítvány, a Magyar Fejlődésért Alapítvány tulajdonában van, amelyet egy cégcsoport „ölel körül”. E cégcsoportban szerzett tulajdont a kormányhoz és Fideszhez közel álló Vaszily Miklós, aki az egyik korábbi – KDNP-s – tulajdonos vagyonrészét szerezte meg. Vaszily így kisebbségi résztulajdont szerzett az alapítványt létrehozó cégben, és ugyanakkor felerészben tulajdonosa lett az Index hirdetési felületeit is értékesítő Indamedia-csoportnak.
E változásokat követően az üzleti spekuláció politikai hisztériába csapott át, amely
Konkrétan azt, hogy az Orbán-kormány egyre növekvő befolyása a médiára lebontotta-e a létező/nem létező baloldali fölényt. Bár e kérdés ma már nem taglalható a politikai szenvedélyek auráján kívül, az valószínűleg nem tűnik igazolhatónak, hogy bármelyik politikai oldal úgy tudná uralni a médiát, hogy közben megakadályozhatja ellenfelei és a szavazók tömegkommunikációs térben való találkozását.
A „médiafölényért” folyó éles küzdelmen túl az Index körül keletkezett politikai hisztériának van azonban néhány további magyarázata is.
Az egyik: a sajtószabadság és szólásszabadság fogalma közötti különbség tisztázatlansága, illetve a kettő olykor tudatos összekeverése.
A sajtószabadság 18-19. században kialakult amerikai fogalma eredetileg csupán két dolgot jelentett: a) az állam sajtóba való beavatkozásának kizárását és b) az utólagos felelősségre vonás lehetőségét a sajtóban megjelent tartalmakért.
A szólásszabadság viszont az alapvető emberi jogokkal együtt jelent meg a francia forradalmat követően. A két fogalmat sokáig maga a jogtudomány is differenciálatlanul kezelte – csak lassan alakult ki az a gondolkodás, hogy két különböző jogról van szó.
A fő kérdés: kiket illetnek meg ezek a jogok? Míg a szólásszabadság esetében egyértelmű, hogy az egyén jogáról van szó, a sajtószabadság esetében már összetettebb a kérdés. Itt a jog alanya a média, amelyen intézményi entitást (lapot, tévé- és rádió-szerkesztőséget stb.) kell érteni. E jogalanynak a negatív értelemben vett szabadságán kívül (hogy munkáját beavatkozástól mentesen végezheti) kötelezettségei is vannak: a tájékoztatás, a közvélemény sokszínű „karbantartása”, hozzáférés biztosítása a közérdekű információkhoz.
Ha média munkásai e feladatokat csak a szólásszabadság alapján látnák el, akkor ez – paradox módon – épp
a közérdek meghatározása, a széles, de a közvélemény által befogadható véleménypaletta biztosítása. Ezért van az, hogy – például – az újságírók szerkesztőségen belül szűkített szólásszabadsággal élhetnek csupán, szolgálniuk kell azt a tematizációs és tájékoztatási stratégiát, amelyet az illető médium felvállalt, és saját véleményüket csak a médiára vonatkozó speciális szabályozás keretei között érvényesíthetik. Ezek korlátozóak az egyéni szólásszabadság felől tekintve, de ugyanakkor a média munkásait többletvédelem is megilleti, például jogokat kapnak az információforrásaik védelméhez, különleges belépési és hozzáférési jogosultságokat stb.
A média társadalmi szerepe tehát korlátozza és célirányossá formálja az újságírói véleményszabadságot. Az újságíró elsősorban csak arról publikálhat, amit a szerkesztőség vezetői témakörként kijelölnek a számára. És ez az „arról” tulajdonképpen egy „akkéntet” is megszab…
Ők alkalmazzák és bocsátják el az újságírókat, szerkesztőket, ők határozzák meg a médium politikai irányvonalát. A „tulajdonosok” – összességükben – a véleményklíma fő alakítói. Bár a médiában az újságírók, műsorvezetők, szerkesztők közölnek, illetve az ő hangjuk hallatszik, a „tulajdonosok” némák maradnak, azonban az előbbiek kiválasztásával mégis az utóbbiak határozzák meg a véleményklíma alakulását. Az újságírók, a műsorvezetők, a szerkesztők „sajtószabadsága” abban áll, hogy szabadon vállalják a médium irányvonalán belüli munkát – a sajátos szakmai és etikai szabályok keretében, autonóm módon tevékenykedve –, és szabadon távoznak, amennyiben úgy gondolják, hogy felfogásuk eltávolodott a véleményalakítás adott irányvonalától.
Az Index Dull Szabolcs főszerkesztő által vezetett újságíró-csoportja azonban nem az egyszerű távozást választotta, ahogy tette például Bari Weiss, a The New York Times véleményrovatának szerkesztője. hanem a sajtószabadság és szólásszabadság fogalmának némi keverésével egy olyan
Ezek sorában fontos körülmény – némiképp paradox módon– a szerkesztőség összeforrottsága, mind szakmai, mind eszmei szempontból. Olyan tőke ez, amely már önmagában is kínálta a politikai instrumentalizáció lehetőségét. Ugyanis az Index eddigi ellenzéki politikai horizont-teremtő képessége jóval felülmúlja a magyar ellenzéki pártokét – akár külön-külön, akár együttesen, „összefogásban” vesszük is azokat. Az Index tehát olyan potenciált sejtetett a politikaformálásban, amely meghaladta e pártok bornírt Orbán-ellenességét. Stratégiaformáló képességet ígért, elemzői kapacitást mutatott – egyszóval Ellenzék volt, pártattribútumok nélkül. Így érthető, hogy a tulajdonosi szerkezetben bekövetkező változás – amelynek politikai következményeiről eddig csak spekulációk születtek – szabad tétté formálta ezt a potenciált, politikailag felüllicitálta a Dull Szabolcs vezette csapatot. Így lett e potenciál szabad politikai préda.
A másik – szemléleti – körülményt Dull azon álnaiv megfogalmazásában pillanthatjuk meg, hogy eddig létezett, tehát ezután is létezhet olyan lap, ahol „nincs felső, kiismerhetetlen politikai vagy gazdasági akarat. Ahol szabadon, függetlenül lehet dolgozni”.
Még ha el is tekintünk a direkt „megrendelésre” történő hír- és véleménygyártástól, „független objektivitás” az élet, a világ tényeinek és eseményeinek a leírásában akkor sem létezik. A tények kimetszése társadalmi kontextusukból minden esetben az újságíró személyes tapasztalatának, értékvilágának is függvénye, és e választásait még azok a külső – nem kényszerszerű – elvárások is tovább formálják, amelyeket az „aktuális”, „közérdekű” fogalmában sűrűsödnek össze, és amelyeket szerkesztőségek, újságíró-közösségek nap mint nap újrafogalmaznak a maguk számára. Innen már csak egy lépés kell ahhoz, hogy mindez ideologikusan integrálódjon a véleményklímába. Nincs egyértelműen definiálható határ a tájékoztatás és a befolyásolás között.
Mindazonáltal az objektivitás mítoszának a fenntartása hatalmi kérdés is.
Ezért az „objektivitás” legitim mércéjének a birtoklása tulajdonképpen egy hegemonisztikus attitűdöt takar. A mítosz erejét viszont az adja, hogy nem csupán pőre politikai-hatalmi érdekek tartják fenn – része az európai kulturális hagyománynak is. Egyfajta ateista vallás, amely az egzakt tudományosság kikezdhetetlen presztízsét a véleményklíma rendező elvévé kívánja avatni. Illúzióként folyamatosan megújul, bár most az Index-történet ismét rámutat arra, mennyire gyenge alapokon áll.
Az objektivitást és semlegességet abszolutizáló újságírás-koncepció tehát a véleményklíma elszegényítését célozza. És ha ez az „objektivitás” a vitathatóság elvetését is jelenti, akkor lényegében belülről, az újságíró szakma belsejéből tagadja a sajtószabadságot.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.
Nekünk kell döntenünk, nem Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak vagy Moszkvának. Kicsit tragikus, hogy azok munkáját is el kell végezzük, akiknek a dolga lett volna, hogy ezt a helyzetet megelőzzék.
Megnyerte a megmérettetésen függetlenként indult Nicușor Dan a romániai államfőválasztást, miután a hivatalos szavazatszámlálás alapján előnye behozhatatlanná vált ellenfele, George Simion számára.
Két közvélemény-kutatás eredményei is megjelentek kedden, izgalmas eredményeket mutatnak. Szatmár megyében a csomagtartóból árultak 1,5 millió euró értékű műkincseket, amik egy franciaországi múzeumból tűntek el.
Ismét közösen szavazott George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) jelöltje Călin Georgescu volt független elnökjelölttel Mogoșoaia-n.
A belföldi szavazóhelyiségek megnyitásával vasárnap megkezdődött a romániai elnökválasztás második fordulója, amelyen a voksolásra jogosult mintegy 19 millió nagykorú állampolgár eldöntheti, ki lesz az ország következő elnöke.
Nagy a szavazókedv Székelyföld két megyéjében: Hargita és Kovászna megyében 11 óráig többen mentek el szavazni, mint két héttel ezelőtt délig. Maros megyében egyelőre nincs „meglepetés”.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.