Az Egyesült Államok éppen újrafogalmazza birodalmi hivatását

Miután kijelölte az amerikai kulturális politika legfőbb irányait, Joe Biden belevágott az amerikai gazdaság „határokon túlnyúló” reformjába is. Nemzetközi egységes társasági minimumadót szorgalmaz, természetesen az OECD köpenyege alatt. Az eddig ismertté vált információk szerint az amerikai elnök 21 százalékos globális nyereségadót javasol, ami fölötte van – például – a magyarországi 9%-os, de a romániai 16%-os vagy a lengyel 15-19%-os hasonló adókulcsnak is. A közgazdászok egyből átlátják, hogy ez az elképzelés nem csupán

sérti az egyes államok pénzügyi szuverenitását

(még az EU-nak sem sikerül ilyen mértékben egységesíteni a tagállamok adópolitikáját), de vissza is veti az olyan országok fejlődését, amelyek az alacsony adók bevezetéséért komoly erőfeszítéseket tettek, és ezáltal fejlődtek. Az Egyesült Államok célja nyilvánvalóan az, hogy a magas nyereségadók kényszerhelyzetében megszüntesse a számára kedvezőtlen adóversenyt, és hogy a rossz gazdasági helyzetből való kilábalásának költségeit birodalmi logikával szétterítse egy nagyobb gazdasági térben, és így – a magas adók „univerzalizálása” révén – visszaszerezze piaci és politikai befolyását. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal is, hogy az elmúlt időszakban az amerikai nagyvállalatok, a világgazdaság meghatározó cégei eltávolodtak a hagyományos (republikánus) jobboldaltól – melyet túl plebejusnak tekintettek – és a demokratákat, a progresszív baloldalt kezdték támogatni. E közeledés eredménye: a fogyasztási kultúra woke-osodása. Miért érdekes ez történeti dimenzióban? Alighanem azért, mert

kibontakozásában látjuk, hogy miképp próbálja meg újrafogalmazni az Egyesült Államok birodalmi hivatását.

Samuel Huntington Kik vagyunk mi? (Who are we?) című, az amerikai identitásról szóló művében úgy látja, hogy az Egyesült Államoknak három koncepció alapján viszonyulhat a világ többi részéhez: kozmopolita, birodalmi és nemzeti alapon. A kozmopolita „identitásépítés” a világ befogadását jelenti a maga sokféleségében, ideálja a nyitott ország, a „határoknélküliség”, és benne a nagy korporációk által biztosított presztízsjavak és a nemzetközi szervezetek normái fogják magukhoz vonzani, magukba szippantani a bevándorlók nyelvi-kulturális sokféleségét. Vagyis, mondja Huntington, a kozmopolita Amerikát a befogadott világ alakítja. Ezzel szemben az imperialista Amerika alakítani akarja a világot. Yoram Hazony 2019-ben az Év Konzervatív Könyveként díjazott művében (A nacionalizmus erénye) némi ideáltipikus egyszerűsítéssel ugyan, de még sem történeti érzék híján állítja szembe a nemzetállamokat és birodalmakat. Meglátásában a birodalmak változatos történeti alakváltozatai, a Római Birodalomtól az Egyesült Államokig olyan eszmény jegyében formálódtak, amely egy elvben határok nélküli államhoz kapcsolódik, és

az ilyen államban olyan kollektivitás iránti hűséget várnak el az egyéntől,

amely teljesen absztrakt, olyan „közösség”, amely elvileg magába tud foglalni bármely más embert a földön, ha nem ma, akkor holnap. Természetesen, a birodalmi univerzalizmus mindig más volt, hiszen a „bármely más embert a földön” is különböző történeti elgondolásokban létezett. Hazony a birodalom ellenpólusát az „anarchiában” látja, amelyben nincs központosított hatalom, az egyén kis, körülhatárolt kollektivitásban él, hűsége (lojalitása), mely ehhez csatolja, rokonsági kapcsolatokon, együttélési tapasztalatokon és szokáson, közösen belátható élethelyzeteken, közös önvédelmen alapul. A nemzetállam mint ideáltípus ezeket az „anarchiákat” rakja a lehető legtágabb uralmi rendbe, keretbe, de úgy, hogy lehetőleg megmaradjon az eredeti „hűség” magva, amely az egyént így e tágabb kollektivitáshoz is erősen kötni tudja. Természetesen, a nemzetállam is dolgozik a „hűségeken”, de – ennek ellenére – kitapintható marad a különbség a nemzetállami és a birodalmi logika között. Az előbbi létező hűségekre konstruál hatalmat, az utóbbi bővülő és növekvő hatalmi kerethez gondol ki megkövetelhető „hűséget”.

Az Egyesült Államok e pillanatban kétségtelenül egy új hűségkeresés útján tévelyeg.

A huntingtoni kozmopolita út egyszerűen implózióhoz vezetett, amint ez a BLM által elindított anarchiahullámból és a Trump-Biden választási verseny számos hozadékából látszik. A kérdés látszólag egyszerű: vissza tud-e térni Amerika a Huntington, majd Trump által vágyott „nemzetállami” úthoz, vagy előre menekül az elbizonytalanított „birodalmi” úton. Az alternatívák szétválasztása az ideáltípusok mentén természetesen nem sokat segít. Hiszen a korábbi „nemzetállami út” mindig is kétséges volt az Egyesült Államokban: hiányoztak a „hűség” Európában megszokott előzményei, adottságai. Az amerikai demokrácia mindig is kacérkodott a semleges állam mítoszával, ami, persze, Európától sem idegen, ha Habermas „alkotmányos patriotizmusára” gondolunk. Arra, hogy a politikai közösséghez elegendő a legitimnek tekintett alkotmány és más – racionális, mindenki által elfogadott – szabályok együttese. De ez felveti a kérdést (amit Hazony is felvet), hogy lehetséges-e olyan állam, amelyben az állam és alkotmánya iránti „általános hűség” elegendő ahhoz, hogy az emberek fegyelmezetten befizessék az adót, hogy áldozatokat vállaljanak háborús helyzet idején stb. Amerika sajátos útja ezt lehetségessé tette: egy modern szöveg (szerződés), az amerikai alkotmány kultikus, vallásos szöveggé vált – az iránta való hűség a zsidók Tóra iránti hűségére emlékeztet –, de épp az amerikaiak nemzetté válásának ez a sajátos mozzanata teremtette meg az átlépés szellemi-hitszerű indítékát a birodalmi attitűd felé is. Az amerikai demokrácia védelme ugyanis könnyen továbbfejleszthető volt a „világdemokrácia” irányába: a demokrácia sérülése a világ számos pontján az amerikai identitás sérelmeként is érzékelhető volt (megfelelő érdek esetén).

Bidentől kezdődően azonban ez a demokráciavédő és -exportáló birodalmi attitűd – úgy tűnik – „morális léket” kapott.

Mindaz, ami Amerikában történt az elmúlt időszakban – a megfékezhetetlen erőszakhullám, a választások tisztaságának a megkérdőjelezése – nem éppen tűnt a demokrácia apológiájának. Persze, az amerikai politika birodalmi törekvéseit nem ez a morális akadály fékezi le, a „demokrácia-nyelv” csupán egy narratíva, amelyet le lehet váltani. És úgy tűnik, Biden most erre tesz kísérletet: a globális piaci szocializmus óvatos propagálása egy új narratíva bevezethetőségének a tesztje.