Az AUR aurája

A nemzetközi összehasonlításban is kirívóan alacsony részvétel mellett lebonyolított romániai választás egyik – a közvéleményt jócskán sokkoló – eredménye volt az AUR szereplése. Nem csupán arról a – váratlanság ködéből felbukkanó – pártról van szó, amely mindenki meglepetésére megszerezte a szavazatok több mint 9%-át, és ezzel negyedik lett a parlamentbe bejutottak rangsorában, hanem arról a sajátos módszerről is, ahogyan ez a párt felépült. Tulajdonképpen az első olyan pártról van szó, amely nem a létéhez és törekvéseihez igazítja a kommunikációját, hanem

magából a „kommunikációból” építi fel önmagát.

A kompetitív politikai akaratképzés egyik legcélratörőbb módján valósította meg önmagát, a mediális politizálás már elég rég kialakult világában. Persze, a mediális politizálás nem éppen új jelenség – már elég rég megtörtént honfoglalása Romániában is. Azonban érdemes megvizsgálni, hogyan építette fel önmagát e honfoglalás nyomán átalakult politikai arénában az AUR. A gyors előgomolygást egy sajátos tényező segítette, amely jórészt az alacsony részvételhez kötődik. A múlt század ötvenes éveiben Georges Lavau francia politikatudós egy érdekes – azóta kissé elfelejtett – pártelméletet tett közzé, amely szerint a pártok alapvetően három funkciót töltenek be a politikai rendszer működésében: a stabilizációt, a legitimációt és a rendszervitát (megjegyzendő: ez utóbbi a ritkábban „gyakorolt” funkció, de a társadalmi feszültségek közvetítésével az első kettőt erősíti). Nos, Romániában az elmúlt két évtizedben az ún. fősodratú (mainstream) pártok alapjában véve „stabilizációs” munkát végeztek – értsük ezen nem csupán a rendszer, hanem abban saját helyzetük, érdekeik, megélhetési bázisuk stabilizálását is. A hosszas stabilizációs periódusnak számos jele volt. Ide sorolható például a pártpaletta sajátos „megújítása”, amely a nagyobb pártokból kiszakadó tömörülések (például az ALDE, Traian Băsescu PMP-je, Victor Ponta Pro Romaniája vagy Gabriel Oprea UNPR-je) révén kölcsönözött a régi arcokhoz új csoportképet. Könnyű belátni, hogy az ilyen „megújulások” korlátozott érvényűek lehettek: csupán a feszültségek oldását szolgálták a stabilizált pártrendszeren belül. Amint a politikusok pártközi migrációja is:

identitáskövetkezmények nélküli átlépésük szinte bármelyik pártból szinte bármelyik pártba.

Ez a hosszas „stabilitás” eredményezte azt a legitimitás-válságot – az egész pártrendszer legitimitás-válságát –, amely a december 6-i nagymérvű távolmaradást eredményezte. Lavau szerint az olyan „rendszerellenes” vagy rendszerkritikus pártok, mint amilyen az AUR is, tulajdonképpen a rendszer egészének a legitimitását billentik helyre, növelve egyúttal a választások hitelességét is. Hogyan érte el mindezt az AUR? Politikai marketingje nagyon tudatosnak tűnik: összegyűjtötte mindazokat a kérdéseket, amelyek kisodródtak a nagy pártok látóteréből, amelyekre – valamilyen „stabilizációs” érdekből – nem reflektáltak kellő mértékben, illetve nem tudtak elfogadható válaszokat adni. Ekként vált központi AUR-témává – még ha csak átmeneti időre is – a „vírustagadás”: tartalmazta azt, hogy a kormánypárt(ok) nem tudtak megfelelő magyarázatot adni a járvány kezelésének megszorító intézkedéseire, a szabadságjogok korlátozására. A magyarellenesség is egy paradox erózió ellenhatásaként jelent meg az AUR programjában, ugyanis George Simion és társai

felismerték, hogy a nagy pártok politikailag instrumentalizált magyarellenessége „nem őszinte”,

a pillanatnyi politikai előnyszerzés kontextusaihoz kötött, amit immár a választók is „felismertek”. Ezzel szemben próbálták bizonyítani az Úz völgyében, hogy „több kell”: elkötelezettebb és „őszintébb” nacionalizmus. Az ortodox fundamentalizmus felmelegítésének a lehetősége is abban a kétértelműségben rejlik, hogy a mainstream politikai elit, bár részben tovább viszi a román mély államnak azt a hagyományát, mely az ortodox egyház befolyását jelenti az államéletre, mindeközben mégis számot vet az európai követelményekkel és a laicizálódás lassú folyamatával is. Így került a hivatalos politika ortodox egyházhoz való viszonya a közérthető félmegoldások körébe, így vált láthatóvá e viszony politikai opportunizmusa a 2018. októberi alkotmánymódosító népszavazás során. Az AUR fundamentalizmusa ennek az opportunizmusnak kritikája. A vezértémák köre természetesen tovább bővíthető, amennyiben a román „pártvilág” legitimitáshiánya fennmarad. Csakhogy a rendszeren kívüli pártok provokatív fellépése épp ennek a legitimitáshiánynak a megszüntetésére sarkallja a mainstream pártjait. És innen tekintve már

nem is olyan előzmény nélküli az AUR megjelenése,

elődjeit ugyanis majdnem mind úgy végezték, hogy a fősodratú pártok felszippantották őket. Innen tekintve pedig az AUR az elmúlt 25-30 év politikai törmelékvilágából építkezik. Vadim Tudor Nagy-Románia Pártja (amelynek aprócska, szinte észrevehetetlen utódja mind a mai napig létezik) még a klasszikus módon, ideológia formájában próbálta megalapoznia nacionalizmusát. Ennek folytatásában gondolható el Marian Munteanu legionárius és ortodox fundamentalizmusa. Munteanut a Nemzeti Liberális Párt próbálta beszippantani, és bár a kísérlet végül sikertelen maradt, itt politikai pályája egy újabb zsebpárt létrehozásában feneklett meg. A mostani AUR lelkületéhez jóval közelebb áll az, amit Dan Diaconescu egzotikus médiakísérlete (az OTV tévéstudió) indított el, és egy pártalapítást – Partidul Poporului–Dan Diaconescu (PPDD) – eredményezett. Azonban a 2011-ben alapított PPDD-t is felszippantott Gabriel Oprea parlamenti fattyúpártja, az UNPR, miután Diaconescunak sikerült jelentős számú képviselőt (21 szenátort és 47 képviselőt) bejuttatnia a 2012-ben választott parlamentbe. Ez a párt olvadt be 2015-ben Oprea pártjába, amely 2018-ban lényegében szertefoszlott a parlamentben. Végül, 2015-ben került sor még egy hasonló kísérletre: amikor a PPU-t (Partidul România Unită) Bogdan Diaconu volt PSD-s képviselő alapította, finanszírozója pedig az azóta elhíresült, nemzetközi körözés alatt álló bűnöző, Sebastian Ghiţă volt. Nos, ennek az utolsó kísérletnek az „aurájában”

már láthatóvá vált a mai AUR vezetősége, közöttük Dan Tanasă.

Mindezek nyomán két gyors következtetés vonható le. Az első: a politikában minden folytonos. Nincs teljesen új újrakezdés, a politikai törmelék láthatatlan újrahasznosítására bizonyos mértékig mindig sor kerül. Minden cselekedetben ott vannak az előzmények, akár tudják ezt a cselekvők, akár épp az ellenkezőjéről győzik meg önmagukat. A második: a román politika „európaiságának” talán az is mutatója, hogy miképp teremti meg az egyensúlyt a stabilitásőrző és a legitimitásnövelő funkció között. Ez viszont – paradox módon – azt követelné meg, hogy az AUR fennmaradjon, mint „részben integrált” rendszeren kívüli radikális párt, és sikerüljön ellenállnia a román középpártok abszorbeáló erejének. Paradoxon ez a javából: nem mást jelent, mint a „szélsőségesség” intézményesülését, domesztikálását, ahogyan az a nyugati demokráciák esetében is (AfD, Marine Le Pen stb.) megfigyelhető.