Emlékszünk, ugye, tavaly nyáron egy ombudsmani panasz nyomán született alkotmánybírósági döntés három hétre ellehetetlenítette a fertőzésgyanús személyek karanténozását és házi elkülönítését. A karanténra vonatkozó egészségügyi miniszteri rendelet ellen tett alkotmányossági panasz úgy szólt, hogy nem elegendő miniszteri rendelettel kötelezővé tenni a karantént és a házi elkülönítést a fertőzésgyanús személyek számára, hanem a parlament által elfogadott törvényben kell szabályozni, elvégre jogkorlátozó intézkedésről van szó.

És ebben teljes mértékben igaza is volt Renate Webernek, a nép ügyvédjének.

De csak formálisan. Jogállamban ugyanis valóban a jogállamiság az elsőrendű szempont és nem lehet jogsértő szabályozásokat hozni. Csak hát az a helyzet, hogy a koronavírus nem üti fel az alkotmányt és jogi traktátusokat vagy demokráciaelméleti munkákat sem böngész, hogy szabályszerűen fertőzzön. Abban a három hétben pedig, amíg a karanténkötelezettséget végül sikerült alkotmányos keretek között, törvénnyel leszabályozni, rengeteg koronavírus-gyanúval kórházba szállított ember távozott – az orvosi javallat ellenére –, saját elhatározásból a kórházakból. Közülük pedig sokan hazavitték a vírust és terjesztették a családban, a rokonságban vagy az ismerősök és munkatársak körében.

A problémát tehát sikerült alkotmányossági, törvényes, elméleti szempontból rendezni, de a gyakorlatban nem oldódott meg semmi, sőt, akár emberéleteket is követelő állapot alakult ki, mondhatni a megoldandó helyzet súlyosbodott.

Most ehhez hasonló történt: két kolozsvári ügyvéd diszkriminációra hivatkozva megtámadta a bíróságon azt a kormányrendeletet, amely oltottsági igazoláshoz vagy negatív koronavírus-teszthez kötötte a részvételt a rendezvényeken. Azt állították – a bíróság pedig alapfokon el is fogadta érvelésüket –, hogy a beoltottság feltételként történő megszabásával közvetve kötelezővé válik a vakcina, holott az embereknek jogukban áll szabadon eldönteni, hogy beoltatják magukat vagy sem, mert a saját személy feletti rendelkezés alapvető emberi jog.

És ebben teljes mértékben igaza is van a két ügyvédnek.

Nem lehet jogszerűtlen, emberi jogokat korlátozó rendelkezéseket hozni, mert ez ellenkezik a jogállamisággal és a demokratikus társadalom alapelveivel.

Csak az a francos valóság és az élet ne szólna közbe… Mert hogy most is ugyanaz a helyzet, mint tavaly ilyenkor: a vírus nem jár bírósági tárgyalásra és nem olvassa az alkotmányt. Ugyanis ha a rendezvények mindenki, beoltottak és nem beoltottak (és teszteletlenek) számára egyaránt nyitottak, akkor a rendezvényekre jogszerűen, emberi jogaik szabad gyakorlásával járó esetleges fertőzöttektől a beoltottak, ha ők nem is betegednek meg, de simán hazavihetik a vírust a különféle okokból (például vírustagadás miatt) beoltatlan családtagoknak, barátoknak. Persze lehet azt mondani, hogy a járvány visszaszorulóban van és napról napra egyre kevesebb az új fertőzés, de erre azt is lehet válaszolni, hogy éppen az oltási kampány és a rendezvényekre érvényes korlátozások miatt is szorul vissza a járvány.

Ezzel talán körvonalazódik, mit pedzegetek: ha a jogszerűség, a jogállamiság biztosítása és a mindennapi valóság és az életszerűség között szakadék van, akkor talán ennek a szembenállásnak a megszüntetésén kellene dolgozni. Azért, mivel

végső soron a jogállamiság nem öncél, hanem eszköz, a társadalom működésének és fennmaradásának egyik eszköze.

Az is felhozható persze, hogy akkor a törvényhozó egyszerűen tegye kötelezővé a koronavírus elleni oltást, ahogy jelenleg is kötelezőek a számtalan fertőző betegség ellen bevezetett gyermekkori oltások. De közben ne feledjük, eddig éppen az életszerűség és a kézzelfogható valóság figyelembe vételével nem tették kötelezővé a védőoltásokat, mert egy járványhelyzetben az utolsó dolog, ami hiányzik, az a társadalmi elégedetlenség, forrongás és káosz. És ha szétnézünk, egyértelmű: jó eséllyel éppen ez lenne, ha a jelenlegi, sajnálatosan széles körű oltásellenesség és járványtagadás dacára kötelezővé tennék a vakcinát.

Nem tudom, mi lehetne a konkrét célravezető megoldás – talán az állami intézmények és a jogvédelem közötti konstruktívabb, preventívebb és kollaboratívabb kommunikáció ebbe az irányba mutatna –, azt azonban elfogadhatjuk, hogy a járvány megfékezése, legalábbis ellenőrizhető korlátok közé szorítása legalább olyan fontos, mint a jogszerűség és az emberi jogok védelme. És az egyes szabad emberek jogainak védelme nem történhet más szabad emberek jogainak rovására. Vagy ha mégis, akkor meg ismét kilépünk a jogállamiság keretei közül. Másképpen, de kilépünk.