„Pár nappal ezelőtt meghívott előadóként részt vettem az 1965-ben érettségizettek találkozóján. Az intézetben most a Mihai Viteazul-iskola uralkodik. Ott hallottam, hogy a véndiákokat nem engedték be egykori osztályukba, csak fizetés ellenében. Az összes diáktablókat kitakarították onnét, s át a Mikes Kelemen Líceumba.
Számunkra az lett volna az élmény, ha beülhetünk egykori osztályunkba, padunkba. Meg tudtuk volna fizetni, de milyen szájízzel? És miféle kiebrudalás ez, és egyáltalán?!
Olvasson még:
Megértettem. El sosem fogadhatom ezt a román tartást. Virág helyett kaptak az igazgatónőtől egy s más emlékeztetést, hogy nincsenek ám otthon az egykoriak, kik több országból zarándokoltak az 1903-ban épült intézetbe emlékezni.
És ez a román világ naponta emlékeztet arra, hogy hazátlanok vagyunk a magunk építette honunkban. És Európa csendes, még mindig csendes. Mi nem hallgathatunk, autonómiát nem halasztgathatunk. Hadd tegyem mindehhez a hírt, mely szerint Románia sok ezer ázsiai, afrikai menekültet akar fogadni a rettenetes menekültcunamiból – Erdély számára. Nagyon reméljük, hogy ez rémhír, noha elképzelhető ez is.
Minálunk minden megtörténhet.”